Gotha G.IV
„Németország keze messzire elér”
Tervezés:
Amikor a XX. század elején megjelentek az első gyakorlatban is használható, levegőnél nehezebb repülőgépek, azok majdnem mind egy vagy kétüléses, kisméretű típusok voltak. Az 1910-es években Franciaország élen járt a légi járművek fejlesztésében és gyártásában, de más nagyhatalmakban, köztük Németországban is folytak érdemi kutatások.
Érdemes megemlíteni például Ignaz Etrich osztrák tervező Etrich Taube nevű típusát, amely Németország első sorozatban gyártott repülőgépévé vált. A Taube-hoz hasonló típusokat számos feladatkörre használták: alapvetően felderítő/megfigyelő típusként, de a pilóták kézifegyvereket is vittek magukkal, így rálőhettek az ellenséges repülőkre (ezek voltak a vadászgépek kifejlesztésének kezdetei).
1911-ben egy olasz Taube-ről indították el a világ első légibombáját is: egy 2 kg-os gránátot, amelyet a pilóta, Giulio Gavotti dobott ki a gépből. A Taube-hoz hasonló korai próbálkozások békeidőben elfogadható teljesítmény nyújtottak, de amikor kitört az első világháború, a célravezetőbb modellek megjelenésével ezek gyorsan elavultak.
A repülőgépek fejlesztése feladatkörök alapján több kategóriára bomlott. A kisebb, együléses típusok sebessége folyamatosan nőtt: ezek váltak az első vadászgépekké, mellettük azonban megjelentek a nagyobb, kifejezetten bombázásra szánt repülők is.
A német Carl Oskar Ursinus 1914-ben megtervezett egy nagyméretű, két hajtóműves járművet, amelyet bemutatott a hadsereg képviselőinek. A döntéshozókat meggyőzték a tervek, ezért megrendelték a repülőt, melyet a Gothaer Waggonfabrik (röviden Gotha) nevű, korábban vasúti kocsikat gyártó vállalat gyártott le.
Ursinus első terve szokatlan konstrukció volt: a kétfedelű típus pilótafülkéje a felső szárnyra került, míg az alsó szárnyon a két hajtómű kapott helyet. A Gotha G.I-esnek nevezett repülőből 20 darabot gyártottak, majd áttértek a G.II-es gyártására.
E bombázó tervezésében már Hans Burkhard is részt vett, aki elhagyta a szokatlan megoldásokat, létrehozva egy lényegesen hatékonyabb típust. A fejlesztés következő állomása a Gotha G.III-as volt: ennél a modellnél lecserélték az előd meghibásodásra hajlamos Mercedes D.IV-es motorjait, valamint az alulról támadó ellenfelek ellen a hátsó lövész lábához egy lefelé tüzelő géppuskát telepítettek.
A G.III-as azonban nem jelentett problémát minden megoldásra: például az alsó géppuskát nem lehetett hatékonyan használni, amire pedig az Antant nagyszámú vadászgépe miatt komoly szükség lett volna.
Ezen problémák egy újabb repülő megalkotásához vezettek, melynek létrejötténél ismét Hans Burkhard bábáskodott, megalkotva a Gotha G.IV-est.
Konstrukció:
A Gotha G.IV-es önálló konstrukciónak számított, de a repülő teste nagyrészt azonos volt a G.III-aséval. A 12,2 méter hosszú szerkezet törzsének borítása - elődeivel szemben - már 100%-ban furnérlemezből készült, igaz, a szárnyakon és vezérsíkokon továbbra is alkalmaztak feszített vásznat. A szögletes törzsű típus üres tömege a 2,5 tonnát sem érte el, teljes terhelés mellett 3648 kg-ot nyomott.
A Gotha vállalat többi első világháborús bombázójához hasonlóan a G.IV-es is biplán (kétfedelű) konstrukció volt: egymás fölé két teljes értékű szárnyat építettek be (ellentétben a kisebb alsó szárnyakkal rendelkező másfél-fedelűekkel).
Az igen nagy, 23,7 méteres fesztávolságú G.IV-es két szárnyát a kornak megfelelően számos ponton egymáshoz rögzítették (mivel azok még nem voltak önhordóak). A szárnyakra oldalanként 6-6 tartódúc került, melyet ”X” alakban kifeszített drótokkal merevítettek (A hajtóműveknél további merevítéseket alkalmaztak).
A hatalmas szárnyakkal szemben a repülő farokrésze hagyományos kialakítású volt: egyetlen függőleges és két vízszintes vezérsíkot alkalmaztak, utóbbiakat alul-felül rudakkal erősítették meg.
Mivel a Gotha G.III-as soros, 6 hengeres Mercedes hajtóművei megfelelőnek bizonyultak, a D.IVa jelű egységeket a G.IV-esnél gyakorlatilag változtatás nélkül átvették. Ezekkel a motorokkal a G.IV-es maximum 135 km/h-s sebességre tehetett szert.
Ezen típus futóművének kialakítása megegyezett az első világháború legtöbb típusán alkalmazott kezdetleges megoldással: elöl rugózatlan tengelyen keskeny futófelületű kerekeket építettek be, a repülő hátsó részére farokcsúszó került. Mivel a bombázó tömegéhez két kerék önmagában már nem volt alkalmas, két pár kerék került előre: ezek a tengelyek a tömeg nagy részét adó hajtóművek alá kerültek.
A kéthajtóműves kialakítás miatt a Gotha-bombázók ideális védelmi fegyverzettel rendelkeztek: két tüzelőállást alakítottak ki - egyet a pilótafülke előtt, az orrban, egyet pedig a törzs középső szekcióján, a szárnyak mögött. A G.IV-esek általában 2 (néha 3) Parabellum 14-es, 7,92 mm-es géppuskával rendelkeztek (lövészenként eggyel).
A bevezetőben említett problémát (a hátsó lövész nem tudta rendeltetésszerűen használni az alsó géppuskát) egy egyszerű, Gotha-alagút nevű megoldással hidalták át. Ez nem volt több egy, a törzs aljába vágott téglalap alapú lyuknál, amelyen keresztül a lövész géppuskájával szükség esetén (a repülő törzsén át) ferdén lefelé is tüzelhetett. Ezeken kívül egy negyedik géppuska felszerelésére is lehetőség volt, ám ezt annak nagy tömege miatt ritkán alkalmazták.
A későbbiekhez képest már rendkívül könnyű G.IV-esben igen korlátozott volt a hordozható ejtőfegyverek mennyisége: a repülő mindössze 500 kg-nyi bombát szállíthatott (ez korában elégségesnek számított).
Szolgálatban:
A Gotha G.IV-es először 1916-ban emelkedett a levegőbe, amikor a német légierő bombázó erőinek gerincét léghajókat alkották. A népet Zeppelin-eket hamarosan az egész világ megismerhette, amikor megkezdték ellenségeik (elsősorban Anglia) bombázását.
A német léghajók az első világháború alatt 51 támadást hajtottak végre, ledobtak több mint 5000 bombát, megölve 557 főt és mintegy 1,5 millió fontos kárt okozva, hatékonyságuk később viszont drasztikuson csökkent.
Az Antant országai (elsősorban az Egyesült Királyság) hatalmas erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megakadályozza a lakosságát érő, demoralizáló támadásokat. Ennek hatására a háború előrehaladtával a német léghajós egységek egyre komolyabb veszteségeket szenvedtek - főleg azért, mert a brit vadászgépek számára a léghajók könnyű prédát jelentettek (a harcokban bevetett 84 nagy értékű léghajóból 30 elveszett).
Az egyetlen megoldást az jelentette, hogy a léghajókat kiváltották gyorsabb, kisebb és agilisabb bombázókkal. A nagy hatótávolságú, stratégiai bombázás az 1910-es évek közepén óriási teljesítménynek számított és komoly műszaki problémák merültek fel, de a bombázások folytatása miatt a németek fenn tudták tartani a nyomást az angolokon, akik így továbbra is jelentős energiákat kötöttek le az anyaország védelmére.
E támadásokban a Gotha G.II-es, G.III-as és G.IV-es típusok is részt vettek, de ebben a feladatkörben hamarosan a G.IV-es vált a legfontosabb típussá. Ezt fejlettebb megoldásai miatt elsősorban nagyobb darabszámának köszönhette.
A G.II-esből mindössze 11 példány épült, a G.III-asból pedig 25, ezzel szemben a légierő már 1916-ban 35 G.IV-esre adott le megrendelést. Amikor igazolva látták a G.IV-es teljesítményét, további 50 db G.IV-esre adtak le megrendelést, később pedig még 80, illetve 100 gépet rendeltek.
Az akkoriban jelentősnek számító megrendelés kielégítésére a Gotha mellett a gyártásba bekapcsolódott a Siemens-Schuckert Werke és a Luft-Verkehrs-Gesellschaft is (az általuk készített G.IV-esek megerősített törzsük miatt kissé lassabbak és lomhábbak voltak). 1917-ig, a gyártás beszüntetéséig 230 példány épült: több, mint az összes korábbi és későbbi változatból együttesen.
A G.IV-esek félelmetes hírnévre tettek szert, de magából a repülőből nem épült fejlesztett változat: ehelyett a Gotha elkészítette a következő modellt, a G.V-öst, majd további modelleket (G.VI, G.VII, G.VIII, G.IX és G.X).
A Gotha G.IV-est a Deutsche Luftstreitkräfte (német légierő) mellett a Kaiserliche und Königliche Luftfahrtruppen (Császári és Királyi repülőcsapatok, az osztrák-magyar légierő) használta - utóbbi 8 mm-es Schwarzlose géppuskákat kapott (egy kísérleti, földi csapásmérésre szánt példányt pedig 20 mm-es Becker löveggel szerelek fel).
A német típusnak mindössze egyetlen komoly hibája volt: a motorok üzemanyag-tartályait a hajtóművek alá építették be, ami találat vagy erősebb landolás esetén végzetessé válhatott (az elvesztett G.IV-esek 75%-a leszálláskor pusztult el).
A G.IV-es és maguk a Gotha bombázók ugyanolyan gyorsan eltűntek, mint ahogy korábban megjelentek a csatatéren: az első világháborút ugyan számos példány túlélte, de ezeket a Versailles-i békeszerződésben foglaltak szerint szétbontották (a Gotha később visszatért a vasúti kocsik gyártásához, de a második világháború alatt további repülőgpeket, köztük a Gotha Go 244-est készítette).
Műszaki adatok:
Név: Gotga G.IV
Típus: biplán (kétfedelű) bombázó repülőgép
Fizikai jellemzők:
Hossz: 12,2 m
Fesztáv: 23,70 m
Magasság: 3,90 m
Szerkezeti tömeg: 2.413.kg
Max. felszálló tömeg: 3.648.kg
Motor: 2 db légcsavaros, egyenként 260 Le-s (520 Le-s összteljesítménnyel (Mercedes D.IVa, soros hengerelrendezésű, 6 hengeres)
Személyzet: 3 fő
Fegyverzet: 2 db 7,92 mm-es géppuska (Parabellum 14, az első és hátsó lőállásban), max. 500 kg-nyi bomba
Teljesítmények:
Végsebesség: 135 km/h
Csúcsmagasság: 5.000.m
Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc
Hatótávolság: ismeretlen km (repülés maximális időtartama: 6 óra)