Focke-Wulf Fw 189

„Kétfarkú bagoly”


Tervezés:

Amikor Németországban a náci párt magához ragadta a hatalmat, korábban sosem látott mértékű fegyverkezési programokat indítottak. E fejlesztések minden haderőnemre kiterjedtek, de különösen látványos volt a harckocsik, illetve repülők esetében. Ennek oka, hogy a Versailles-i békediktátum alapján az ország semmilyen motoros katonai repülőgépet nem építhetett vagy állíthatott szolgálatba, ezáltal a teljes légierő ellehetetlenült.

Az 1930-as években ezeket a szabályokat megszegték, de valódi áttörést az évtized második fele jelentett. Ekkor Adolf Hitler már egy újabb világháborúra készült, amelyhez a korábbiaknál lényegesen nagyobb teljesítményű és számú harcjárműre volt szüksége.

Ekkor születtek meg azok a repülőgépek, melyekkel a németek a második világháború kezdetén abszolút légi fölényt élveztek. A hagyományos vadászgépek és bombázók mellett új feladatkörű harcjárműveket is kifejlesztettek: ilyen volt a korábbiaknál hatékonyabb zuhanóbombázó (pl.: a Junkers Ju 87) és a felderítő repülőgépek is.

Ez utóbbi kategóriába korábban szinte kizárólag egyfedeles, parasol (felsőszárnyas) egymotoros repülők tartoztak, melyekben az első világháborús formák és elrendezések éltek tovább.

Mivel ezek (pl.: a Henschel Hs 126-os) nem feleltek meg a magas elvárásoknak, a német légügyi minisztérium, a Reichsluftfahrtministerium 1937-ben új gépet rendelt. Az kiírásban szerepelt, hogy a gép hajtásához kb. 900 lóerős összteljesítményű hajtóművet kell használni, ám a legfontosabb feltétel a kiváló kilátást biztosító test volt.

A specifikációt három repülőgépgyártónak küldték el: az Arado-nak, a Focke-Wulf-nak és a Blohm und Voss-nak. Közülük az Arado Flugzeugwerke-t alapították a második régebben: ez a vállalat már ismert volt Arado Ar 68 nevű kétfeledeles vadászgépéről, ráadásul 1937-ben levegőbe emelkedett az (egyfedelű) Ar 196-os haditengerészeti hidroplánjának első példánya is.

A Focke-Wulf az autogiro-k és helikopterek terén végzett úttörő kísérleteket és az általuk készített repülőgépek inkább furcsa alakjukról váltak ismertté (pl.: a hátsó vízszintes vezérsíkját a gép orrészére helyezett Focke-Wulf F-19-esről), ám ezek a típusok csak kis tételben készültek.

A Blohm und Voss egy hatalmas hajógyártó konszern volt, amely több civil hajó mellett már az első világháború alatt is épített hadihajókat a németeknek. Ők nem-konvencionális típusokban látták a jövőt, de csak a (szintén furcsa alakú) Blohm und Voss BV 138-as katonai repülőcsónakot gyártották nagyobb tételben (1937-ben még csak e gép tesztelése zajlott).

Ezt a különböző felfogást a prototípusok is demonstrálták: az Arado Ar 198-as egy hagyományos felderítő volt, a Focke-Wulf Fw 189-es újító, kettős faroktartójú konstrukció, míg a Blohm und Voss a furcsa, de sikertelen, aszimmetrikus BV 141-essel rukkolt elő.

A németek az Arado gyár elképzelését támogatták, de előrelátó módon a Focke-Wulf-tól is rendeltek három prototípust - ez utóbbi gépek később Uhu-nak (más néven nagy fülesbagolynak) keresztelték (a háború második felében gyártott Heinkel He 219-es beceneve ugyanez volt).


Konstrukció:

Mivel a Focke-Wulf-nál úgy vélték, hogy egy hagyományos elrendezésű repülőgépből nem elég jó a kilátás (elöl a hajtómű és a propeller, hátul pedig a vezérsíkok korlátozzák a kilátást), ezért az alapoktól terveztek új típust.

Az Fw 189-es törzse rendkívül rövid lett és az orr a Heinkel He 111-es bombázóhoz hasonló, csupa-üveg borítást kapott, így a pilóta látóterét semmi sem zavarta. A törzs végére egy kúp alakú, szintén üvegből készült lezárás került, így a hátsó megfigyelő is minden irányban jól látott (hasonlót alakítottak ki például a holland Fokker G.I-en is).

Emiatt a kialakítás miatt a felsőszárnyas kialakításra nem volt többé szükség - ehelyett enyhén hátranyilazott, kifelé keskenyedő szárnyakat építettek be, ami megnövelte a gép teljesítményét. A törzs két oldalára egy-egy keskeny tartó került - ezek végei alkották a kettős faroktartót, elöl pedig a hajtóművek vonalába csatlakoztak.

A megkötések miatt az Fw 189-est két Argus As 410-es motor hajtotta. Ezt a 12 hengeres, 465 lóerős erőforrást eredetileg az Arado Ar 96-os kiképzőgéphez fejlesztették, ezért teljesítménye messze elmaradt a korszak vadászgépein és bombázóin alkalmazott hajtóművekétől.

Az Argus-motor egyetlen előnyös tulajdonsága kompakt mérete mellett mindössze 315 kg-os tömege volt, ezáltal a gép tömege sem volt jelentős (üresen 2,7 tonna) és vételára is mérsékelt volt.

Az Uhu-t a korábban is alkalmazott, fordított tricikli elrendezésű futóművel látták el, de a nagyobb első kerekeket képes volt behúzni a hajtóművek mögötti térbe. Meglepő módon a repülő még a vízszintes vezérsík elé beépített bolygókerekes hátsó tengelyt is behúzta, ezzel is csökkentve a légellenállást és növelve a végsebességet (igaz, az így is csupán 350 km/h volt).

E típust nem harcra szánták, de mivel ki volt téve az ellenséges tűznek, összesen négy géppuskával szerelték fel. Ebből kettő a szárnyakra került és előrefelé tüzelt, egyet a törzsvégbe építettek be, egyet pedig a középen ülő katona kapott - ez utóbbival hátrafelé-fölfelé lehetett lőni (ezt a kialakítást schräge Musik-nak keresztelték).


Szolgálatban:

Az első Fw 189-es 1938. július 23-án emelkedett a levegőbe és bár a típus legyőzte a teszteken Arado Ar 198-ast, így a német légierő kis hatótávolságú harcászati felderítőjévé vált, gyártása csak 1940-ben kezdődött meg.

A gépeket összesen három vállalat készítette: a Focke-Wulf mellett a korábbi Csehszlovákia területén az Aero, Franciaországban pedig a Bordeaux-Merignac. Összesen 864 db Fw 189-es készült el: a típusból mint egy tucatnyi különböző változatot terveztek, de jelentősebb számban ebből csupán kettő készült.

Az első, egyben az első széria-sorozat az Fw 189 A-1 volt. Ennél a típusnál (szemben a 10 darab prototípussal) a felderítés mellett korlátozottan a földi csapattámogatást is lehetővé tették, mivel a gépre 4 db, egyenként 50 kg-os bombát lehetett függeszteni. Legalább 30 db A-1-est radarral is felszereltek (ezeket könnyen meg lehetett különböztetni a Lichtenstein elfogó-radar orr-részbe szerelt négyágú antennáiról).

A másik nagy sorozat az Fw 189 A-2 volt - ezeknél a gépeknél a középső géppuskát a kétcsövű MG 81Z-re cserélték, ami megnövelte a gép tűzerejét (az A-2-eseket Eule-nek becézték). Az elkészült gépeket felderítésre használták a keleti fronton, de néha a földi egységek támogatásában is részt vett, sőt, éjszakai vadászgépként is funkcionált.

A háború második szakaszában már rendkívül kis teljesítményűnek számító Fw 189-esek a légierő egyik legfontosabb gépei voltak, mivel annak ellenére, hogy Hitler a Luftwaffe-t csak a szárazföldi haderő (Heer) erejének növelésére szánta, ez sok esetben nem valósult meg.

A második világháború alatt a gyalogság számára életbevágóan fontos közel-felderítő repülőből a németek mindössze két típust gyártottak nagyobb példányszámban: a hagyományos kialakítású, de rendkívül rövid le- és felszálló pályát igénylő Fieseler Fi 156-ot és a Focke-Wulf Fw 189-et. Ez utóbbi típust ráadásul nagyobb terhelhetősége és fegyverzete miatt olyan feladatokra is használták, amire egy felderítő sem volt alkalmas.

Ilyen volt a - jellemzően szovjet - repülőgépek elleni harc. Csak géppuskákból álló fegyverzete ellenére ezen a téren a rendkívül lassú Fw 189-esek sokszor meglepték a vadászgépeket. Ennek oka éppen kialakításuk és lassúságuk volt: könnyű prédának tűntek, ezért a támadó vadászgépekkel gyakran fordulóharcba bonyolódtak, amiből szinte mindig a rendkívül agilis német gép jött ki győztesen.

Részben képességeik miatt a németek mellett a bulgár, a magyar, a román és a szlovák légierő is használta az Uhu-kat (sőt, a második világháború után a norvég Luftforsvaret is). Az egyre nagyobb teljesítményű és mind erősebb fegyverzetű Szövetséges gépek ellen azonban az Fw 189-eseknek idővel szinte már semmi esélyük nem volt és a legtöbb ilyen típusú repülőgépet le is lőtték - ennek ellenére csak 1944-ben vonták ki őket a szolgálatból.

Zárásként a Focke-Wulf Fw 189-essel kapcsolatban két érdekesség: ezt a típust is a legendás német repülőgép-tervező, Kurt Tank alkotta meg és készült belőle egy szovjet másolat is, a Szuhoj Szu-12-es (melyet végül nem gyártottak).


Műszaki adatok:

Név: Focke-Wulf Fw 189 A-1 „Uhu”

Típus: (többcélú, kis hatótávolságú, harcászati) felderítő repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 12,03 m

Fesztáv: 18,40 m

Magasság: 3,10 m

Szerkezeti tömeg: 2.680.kg

Max. felszálló tömeg: 3.950.kg

Motor: légcsavaros, 2 db, egyenként 465 Le-s (Argus As 410, 12 hengeres, léghűtéses)

Személyzet: 3 fő

Fegyverzet: 2 db 7,92 mm-es géppuska (MG 17, a szárnyakban), 1 db 7,92 mm-es géppuska (MG 15, a középső lőállásban, ferdén fölfelé-hátrafelé tüzel), 1 db 7,92 mm-es géppuska (MG 15, a hátsó lőállásban)

Teljesítmények:

Végsebesség: 357 km/h

Csúcsmagasság: 8.400.m

Emelkedőképesség: 498 m/perc

Emelkedőképesség: 6700 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.