Fairey Swordfish

„Mi mindenre jó egy régi szatyor”


Tervezés:

A kor többi nagyhatalmához hasonlóan a XX. század kezdetében a Brit Birodalom is felismerte az akkor megjelenő géphajtású repülőkben rejlő katonai potenciált, ezért 1912-ben megalapították az ország légierejét, a Royal Flying Corps-t (angol; királyi repülőcsapatokat). Az RFC - a belőle két évvel később kivált Royal Naval Air Service-szel (brit; királyi haditengerészeti légi szolgálattal) - végigharcolták az első világháborút, amelyben egész sor angol (és néhány francia) típust vetettek be (pl.: Avro 504, Royal Aircraft Factory B.E.2, Sopwith Camel).

Az első világháború végén a brit légierő is jelentősen összezsugorodott, mivel nem volt szükség többé a hatalmas mennyiségű repülőgépre és az ezt kiszolgáló személyzetre. Ennek megfelelően többségüket leszerelték, a Royal Flying Corps és a Royal Naval Air Service pedig még 1918-ban egyesült, megalkotva a máig létező Royal Air Force-t (angol; királyi légierőt).

A RAF rövidítésű szervezet repülőgépeinek száma nagyságrendileg volt kisebb két elődjéénél, ugyanakkor ezzel létrejött egy, a szárazföldi és tengeri haderőtől független, harmadik fegyvernem. Az első világháborút követő két évtized a RAF számára túlnyomórészt eseménytelenül telt, az egyetlen állandó bevetéseket igénylő misszió az iraki jelenlét volt.

Az 1920-as évek végétől a RAF ismét fejlődésnek indult, amikor új, a korábbiaknál nagyobb teljesítményű típusokat állított szolgálatba. Ilyen volt a Hawker Hart és a Fairey Fox, amelyek sebessége - bombázó létükre - vetekedett az élvonalbeli vadászgépekével.

A Fairey repülőgépgyár az 1920-as, 30-as évek fordulóján számos új típust tervezett, de ezek közül csak néhány került gyártásba (például a Firefly IIM vadászgép és a Gordon könnyűbombázó). A brit megrendelések mellett Görögország is kérvényezett egy repülőt, hogy korosodó Fairey III-as felderítőit kiválthassa.

A görögök érdeklődése azonban hamarosan csökkent, majd vissza is mondták a megrendelést, ezért a Fairey a brit Air Ministry (angol; ~ légügyi minisztérium) számára ajánlotta fel a terveket azzal, hogy a repülő alkalmas lesz hadihajók tűzhelyesbítésére is - ezáltal a típus a Fleet Air Arm (angol; flotta légiereje) néven ismét önállóvá vált haditengerészeti légierő igényeinek is megfelelt.

Ezt hamarosan egy harmadik feladattal bővítették: az Air Ministry S.9/30-as tervkiírásában a háromüléses megfigyelő-tűzhelyesbítő modell mellett megjelent az igény egy kétfedelű, hajófedélzetről bevethető torpedóvető repülőgépre is. Ez kényszer eredménye volt: amíg a szárazföldi alakulatok megengedhették maguknak azt a luxust, hogy minden feladatkörre egy arra specializált repülőt rendszeresíthessenek, a csatahajókra telepített kisméretű hangárok ezt nem tették lehetővé.

A Fairey ezért a korábbi, TSR I-ként is jelölt, S.9/30-as kiírásra tervezett gépét átalakította és TSR II néven tesztelte - a ”TSR” rövidítés a hármas feladatkört, a „Torpedo-Spotter-Reconnaissance”-t jelölte (~ torpedóvető, tűzhelyesbítő, felderítő). A Fairey TSR II-est összehasonlították a program másik indulójával, a Gloster TSR.38-assal: a tesztekből a TSR II került ki győztesen, ezért 1935-ben ezt rendelték meg, Fairey Swordfish (angol; kardhal) néven.


Konstrukció:

A Swordfish az 1930-as évek közepén készült, amikor a piacon már a hibrid típusok domináltak: olyan repülők, amelyek alapvetően a korábbi elvek alapján épültek, de több új megoldással is rendelkeztek (pl.: zárt pilótafülkével és behúzható futóművel). Mellettük feltűntek az első, már teljesen új generációs repülők is (pl.: a Hawker Hurricane), amelyek fémvázat, önhordó szárnyat, aerodinamikus testet és erőteljes hajtóművet kaptak - velük szemben a Swordfish szinte mindenben a két világháború közötti típusokat idézte.

A Fairey modellje elnyújtott törzset kapott, amelyet ugyan már fémváz támasztott meg, de a gép burkolatát még vászonból készítették (kivéve a motor burkolatát) és a pilótafülke is nyitott volt - akárcsak az első világháborús repülőkön. Az üresen 1,9 tonnás gép szárnyai hasonlóan elavultak voltak: abban a korban, ahol már majdnem minden új típus önhordó, alsó bekötésű fa- vagy fémborítású szárnyakkal rendelkezett, a Swordfish még két, egymás fölötti szárnyat kapott (biplán).

A keskeny, a törzshöz hasonlóan vászonborítású szárnyak nem voltak önhordóak, ezért közéjük mindkét oldalt négy-négy merevítő rúd és tucatnyi merevítő-huzal került - ezek jelentős többlet-légellenállást keltettek, csökkentve a gép sebességét (a szárnyakat a hajófedélzeti tároláshoz hátra lehetett hajtani). A repülő farokrésze egyetlen függőleges és két vízszintes vezérsíkkal rendelkezett, ezek alakja szintén az első világháborús repülők azonos elemére ütött.

Még a Swordfish hajtóműve, a Bristol Pegasus is az előző érát idézte, lévén egy egysoros, kilenc hengeres léghűtéses egység volt. Maga a Pegasus új motortípus volt (1932-ben jelent meg), de a korai modell mindössze 690 lóerős egységénél hamarosan lényegesen nagyobb teljesítményű hajtóművek váltak elérhetővé.

A Pegasus IIIM.3-mal a korai Swordfish végsebessége csupán 230 km/h volt - lényegesen lassabb, mint a többi korabeli bombázóé és vadászgépé, de mivel hajók elleni harcra és felderítésre szánták, ez nem jelentett komoly problémát.

A gép futóműve háromtagú volt, két első és egyetlen hátsó kerékkel: mindhárom tengely merevre (nem behúzhatóra) tervezték, légellenállást csökkentő burkolatot nem használtak. A Swordfish-eket úgy alakították ki, hogy gőzkatapulttal is indíthatóak legyenek, ezáltal alkalmassá váltak repülőgép-hordozókról való üzemeltetésre.

A Swordfish fegyverzete hasonlóan elavult volt: mindössze egyetlen egy előretüzelő (7,7 mm-es) és egy (szintén 7,7 mm-es) hátsó géppuskát építettek be. A megerősített alsó szárnyakon, valamint a gép törzse alatt függesztési pontokat alakítottak ki: ezekre 700 kg-nyi aknát vagy bombát, illetve 1 db 760 kg-os torpedót lehetett felszerelni - később ez kiegészült 8 db RP-3-as (nem irányított) rakétával.


Szolgálatban:

A Swordfish első prototípusa 1934. április 17-én emelkedett először a levegőbe, a sorozatgyártás 1936-ban kezdődött meg. A típussal ugyan leváltották a Fairey Seal tűzhelyesbítő és a Blackburn Baffin torpedóvető gépeket, hamarosan pedig kiváltotta a Blackburn Shark-ot is, de hozzájuk hasonlóan a Fairey új kétfedelűje is már megjelenésekor is elavultnak számított. Ennek ellenére a típust 1939-ben zuhanóbombázó szerepkörben is tesztelték és a második világháború kezdetén már 13 századot szereltek fel a bázismodellnek számító Swordfish Mark I-essel, amelyeket ezen kívül hadihajókra is telepítettek.

A repülőt egyre nagyobb mennyiségben gyártották és a Fairey mellett a Blackburn is bekapcsolódott a gyártásba. A Swordfish összesen 4 alváltozatban készült: a fent említett mellett a szintén Swordfish I-esként jelölt, úszótalpas változatban (ezeket a csatahajók gőzkatapultjai indították, majd melléjük szálltak le). A Swordfish II-eseket alsó szárnyaihoz már fémet használtak, ezáltal felszerelhették az RP-3-as rakétákat.

A Mark II-eshez hasonlóan 1943-ban jelent meg a Swordfish III-as is, fedélzetén az új, centiméteres tartományban működő, hordozható radar, az utolsó példányokat (Swordfish IV) pedig már zárt pilótafülkével szállították.

Rendkívüli lassúsága és elavultsága ellenére a Swordfish hamarosan legendás hírnévre tett szert, amelyet legénysége csak Stringbag-ként (angol; hálós szatyor) emlegetett - ez a név nem a repülő számos merevítőjére és vászon borítására, hanem arra utalt, hogy a típus fegyverek rendkívül széles választékát hordozhatta.

A sikerek sorozata 1940-ben kezdődött, amikor a QUEEN ELIZABETH osztályú HMS Wasprite csatahajóról felszállt Swordfish bombájával elsüllyesztette az U-64-es tengeralattjárót. 1940. november 12-ére virradó éjszaka a brit flotta alakulata megtámadta a Tarantóban állomásozó olasz flottát - a kikötőt a HMS Illustrious repülőgép-hordozóról felszállt 21 Swordfish támadta.

A veszteségek önmagukért beszéltek: lelőttek 2 Swordfish-t, az olasz flotta azonban elvesztett egy csatahajót és 2 további súlyosan megsérült, megrongálódott 1 nehézcirkáló, 3 romboló, elpusztult 2 repülőgép - a halottak száma olasz oldalon 59, a sebesülteké 600 volt. Egyetlen támadás gyakorlatilag megfelezte a bevethető nagyméretű olasz hadihajókat (a japánok számára e támadás rendkívüli sikere szolgált alapul Pearl Harbor megtámadásához). Swordfish-ekkel Máltai bázisukról kifejezetten hajók elleni támadásokhoz használták, de jelen voltak a hadihajókon és a repülőgép-hordozókon is.

A típus leghíresebb bevetését hordozók fedélzetéről hajtották végre 1941-ben, amikor a britek támadták a Bismarck óriás-csatahajót. A HMS Victorious-ról felszállt 9 Swordfish beérte a hajót, de hiába értek el találatot, az csak elhanyagolható sérüléseket okozott. A következő napon viszont a HMS Ark Royal mindössze két Swordfish-t küldött, de egyikük eltalálta és szétroncsolta a hajó kormánylapátját, amely így irányíthatatlanul körözni kezdett, ez pedig a végzetét jelentette (a brit hajók utólérték, ágyúikkal lőtték, majd torpedóval elsüllyesztették).

E sikerben érdekes módon fontos szerepe volt a repülő szokatlanul alacsony sebességének: az ezáltal kiválóan irányítható repülővel egyes géppel egyes pilóták olyan alacsonyan támadtak, hogy a Bismarck fedélzeti lövegeit nem lehetett rájuk irányítani, a tűzvezető rendszerek pedig alkalmatlanok voltak az ilyen kis sebességgel való kalkulációra, ezért a német lövedékek jóval a Swordfish-ek előtt robbantak fel. A németek azonban tanultak ebből és amikor 1942-ben 6 Swordfish megtámadta a két megmaradt legerősebb német hajót, a Scharnhorst-ot és a Gneisenau-t, mind a 6 gépet (saját veszteség nélkül) megsemmisítették.

A Swordfish problémái ellenére kiváló repülőnek számított, ráadásul szinte mindenhol ott volt - még a polgári teherhajókból átalakított merchant aircraft carrier-eken (röviden MAC-en) is (erre az alacsony leszálló-sebességű gép kifejezetten alkalmas volt). Az újabb torpedóvetők megjelenésével a brit Swordfish-eket tengeralattjárók elleni harcra rendelték: ebben a szerepkörben 14 tengeralattjárót semmisítettek meg és tovább maradtak rendszerben, mint a leváltásukra szánt Fairey Albacore.

A Swordfish-ek gyártását csak 1944-ben fejezték be, ekkorra 2392 gép készült el (ebből a Fairey csak 692-t készített), de a gépeket 1945 elejéig az első vonalban tartották (radarjukkal éjszaka vadásztak német törpe-tengeralattjárókra). A második világháború végével sok más típushoz hasonlóan a britek a Swordfish-t is nyugdíjazták, a rendkívül sikeres repülőt használó utolsó egységet 1946-ban oszlatták fel. Az Egyesült Királyság mellett a típust Ausztrália, Kanada, Spanyolország és a száműzetésben lévő hollandok rendszeresítették, de két zsákmányolt gépet Olaszország is használt.


Műszaki adatok:

Név: Fairey Swordfish I „Stringbag” (szatyor)

Típus: biplán (kétfedelű) többcélú (elsődlegesen torpedóvető) repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 10,87 m

Fesztáv: 13,87 m

Magasság: 3,76 m

Szerkezeti tömeg: 1,900.kg

Max. felszálló tömeg: 3.450.kg

Motor: légcsavaros, 690 lóerős (Bristol Pegasus IIIM.3, ”csillag” hengerelrendezésű, 9 hengeres, léghűtéses)

Személyzet: 3 fő

Fegyverzet: 1 db 7,7 mm-es géppuska (Vickers, előretüzelő), 1 db 7,7 mm-es géppuska (Vickers K, hátrafelé tüzelő), lehetőség 700 kg-nyi bomba, mélységi bomba vagy akna, 1 db 760 kg-os torpedó vagy 8 db RP-3-as nem irányított rakéta felszerelésére

Teljesítmények:

Végsebesség: 230 km/h

Csúcsmagasság: 5.030.m

Emelkedőképesség: 265 m/perc

Hatótávolság: 840 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.