Fairey Gannet

„Brit tengeri szörnyeteg”


Tervezés:

Annak ellenére, hogy már évezredekkel ezelőtt is számos kiváló, ”tenger-álló” hajótípust építettek, az ókori tengeri csaták gyakorlatilag szárazföldi ütközeteknek számítottak, ahol a cél az ellenséges hajó megcsáklyázása volt, a csata érdemi részét a közelharc tette ki és ezen érdemben a döfőorr megjelenése is sem változtatott. A gyökeres váltást a középkorban elterjedő ágyúk hozták el, amelyeknek köszönhetően a harcok távolsága több száz méterre nőtt, lévén az ágyúk tűzereje már sok esetben képes volt megakadályozni az átszállást.

A legnagyobb hadihajók mérete évszázadokon át nőtt, akárcsak tűzerejük és bár az 1850-es évektől radikálisan új találmányok jelentek meg (a fémtestű, fém páncélzatú hajótest, a géphajtás, a robbanó lövedékek, a korábbiaknál nagyságrendileg pontosabb lövegek, stb.), de ez ”csupán” azt jelentette, hogy a korábbi fatestű sorhajókat felváltották a még nagyobb csatahajók.

Az első világháború előtt megjelent a DREADNOUGHT osztály, egy nagyméretű brit csatahajó, amely jelentős hatótávolságú, nagy kaliberű lövegeivel már bármilyen irányból érkező ellenséget tűz alá vehetett és olyan újító típusnak számított, hogy egy csapásra elavulttá tette az összes addigi csatahajót. A Dreadnought-ra válaszul más országok is elkészítették a maguk dreadnought-jait, majd a még erősebb szuper-dreadnought-okat. Ez a növekedés egészen a második világháború végéig folytatódott, létrehozva az olyan gigászokat, mint a BISMARCK osztály vagy a JAMATO osztály.

Már a legelső dreadnought előtt, a századfordulón terjedni kezdett azonban egy új fegyvertípus: a független meghajtással rendelkező torpedó: egy víz alatti mozgásra képes, robbanóanyagot szállító fegyvertípus, amelyből néhány képes volt elpusztítani a legnagyobb csatahajókat is. A torpedók megjelenése pánikot okozott a nagyhatalmak körében. Addig a csatahajókra úgy tekintettek, mint úszó várakra, amelyek elpusztításához a támadóknak jelentős erőket kellett összevonniuk és ha sikerült is elsüllyeszteni a megtámadott hajót, azért a támadók általában súlyos árat fizettek.

A torpedók ezzel szemben rendkívül olcsók voltak, ezért sok kisebb hatalom (különösen az Olasz Királyság) jelentős számú torpedónaszádot vásárolt, illetve épített, mivel rájöttek, hogy ha egy csatahajó elpusztításához tucatnyi torpedónaszádra van is szükség (amelyek közük több megsemmisül a bevetés alatt), a teljes költség még mindig töredékét teszi ki egyetlen csatahajóénak.

A torpedók komoly pusztításra voltak képesek, de a torpedónaszádok hatékonyságát csak néhány alkalommal sikerült kihasználni: a csatahajók kisebb, gyorstüzelő ágyúi ugyanis általában képesek voltak a támadó hajókat megfelelő távolságból elpusztítani, a kilőtt torpedókat pedig kikerülni. A torpedók leghatékonyabb használóivá így egy másik könnyű járműtípus, a tengeralattjáró vált, amely a víz alatt közlekedve észrevétlenül megközelíthette a csatahajókat (és a későbbi repülőgép-hordozókat), majd azokat néhány torpedóval elsüllyeszthette.

Az első, majd különösen a második világháború alatt nagyszámú hajó (köztük több csatahajó és repülőgép-hordozó) vált tengeralattjárók torpedóinak áldozatává, ezért már a világháború alatt megkezdődött az ellenük való védekezési módok fejlesztése, amire a repülőgép-hordozók fejlődése jó lehetőséget adott.

Az Egyesült Királyság, amely a világháború alatt súlyos veszteségeket szenvedett a német tengeralattjáróktól, 1945-ben emiatt írta ki a GR.17/45-ös pályázatot, amelyben a brit haditengerészet légiereje (FAA) egy repülőgép-hordozóról bevethető, tengeralattjáró-elhárító repülőgép tervét várta.

A pályázatra két cég nyújtott be tervet: a Blackburn Aircraft (a Y.A.5-öst) és a Fairey Aviation (17-es jelű típusát). A program legnagyobb kihívását a megfelelő erőforrás megtalálása jelentette, mivel a típustól mások mellett kétfős legénységet és közel egy tonnás bombateher szállítását várták el. A Blackburn Y.A.5-öst eredetileg a Napier Double Naiad légcsavaros gázturbinás hajtóművel kívánták felszerelni (ez gyakorlatilag két összeépített Naiad hajtóművet takart), de ennek fejlesztését leállították, így a B-54-esként rendszeresíteni tervezett Y.A.5-öst végül Y.A.7-esként fejezték be, kényszerből egy Rolls-Royce Griffon dugattyús motorral. 1950-ben a géppel szembeni elvárások módosultak: kikötésre került egy radar beépítése és ezt kiszolgálandó a kétfős személyzetet három főre növelték.

A Y.A.7-est továbbfejlesztve a Blackburn elkészítette a Y.A.8-ast, majd a Y.B.1-est (B-88-ast), már Armstrong Siddeley Double Mamba hajtóművekkel (ez két összeépített légcsavaros gázturbinás Mamba egységet takart), de ekkorra a típus már jelentősen lemaradt a konkurenshez képest, így a haditengerészet ezt elutasította. A Blackburn tervezete helyett a brit haditengerészet légiereje az ezzel párhuzamosan fejlesztett Fairey 17-est (a kiírás módosítását követően Fairey Type Q-t) választotta, amelyet Fairey Gannet (angol; szula) néven rendszeresítettek.


Konstrukció:

A Fairey Gannet (ahogy a Blackburn B-54 és B-88-as is) rendkívül jellegzetes alakú repülőgép. A típus hagyományos felépítésű, egymotoros haditengerészeti gépnek készült, de mivel repülőgép-hordozókról történő üzemeltetésre tervezték, a jelentős mennyiségű felszerelést a lehető leg-kompaktabbra kellett tervezni. A fémépítésű Gannet ennek köszönhetően rendkívül magas építésűvé vált, alul erősen kidomborodó testtel, mivel a repülőgépbe a fedélzeti rendszerek mellett három főt, egy radart és belső bombateret is be kellett építeni.

A 13 méter hosszú típus fesztávolsága ennek ellenére relatív jelentős, 16,56 méteres volt, amit a különleges, a megszokott egy helyett két ponton behajtható szárnyainak köszönhetett, így repülési jellemzőit kevésbé érintettét hátrányosan a dimenzióbeli korlátok. A Gannet középső bekötésű, a szárnyvégek felé erősen elkeskenyedő sirályszárnyakat kapott. A típus egyetlen függőleges és két vízszintes vezérsíkkal rendelkezett, de utóbbiakra további két kisméretű függőleges stabilizátorlap is került.

A Fairey számára a megfelelő hajtómű megtalálása ugyanúgy gondot jelentett, mint a Blackburn-nek. A mérnököknek sikerült relatív kis térfogatú gépet tervezni, azonban a Gannet üres tömege megközelítette a 7 tonnát, ennek ellenére egyetlen hajtóművel szerelték fel.

Ezt a problémát a Fairey is egy légcsavaros gázturbinás hajtóművel kívánta megoldani, mert a később közel egyeduralkodó gázturbinás sugárhajtóművek az 1940-es években még nem számítottak kellően megbízhatónak és jelentős fogyasztásuk miatt csak a nagy sebességre tervezett vadászgépeken használták őket (pl.: a Gloster Meteor-on és a de Havilland Vampire). A gázturbinás sugárhajtóművek emellett nagyobb felszálló-sebességet igényeltek, ami a korlátozott hosszú kifutópályával rendelkező repülőgép-hordozókon problémát jelenthetett, emiatt más országokhoz hasonlóan 1945 után rövid ideig még a britek is rendszeresítettek új, légcsavaros hordozó-fedélzeti vadászgépeket is (pl.: Blackburn Firebrand, Hawker Sea Fury, Supermarine Seafang, Westland Wyvern).

A Fairey a Gannet-be eredetileg egy Rolls-Royce Tweed légcsavaros gázturbinát kívánt építeni, ezt később a konkurenciához hasonlóan egy Armstrong Siddeley Double Mamba (ASMD 1) hajtóműre cserélte. Utóbbi gyakorlatilag két, egymás mellé épített Mamba erőforrásból állt, amelyek egyetlen váltóműbe csatlakoztak, viszont mindkét motor saját légcsavar-lapátokkal rendelkezett: a stabilitás megőrzése érdekében a négy-négy lapátos egységeket koaxiális (egymáshoz képest ellenkező irányba forgó) kialakítással építették be.

A Double Mamba hajtómű 2950 lóerős teljesítményre volt képes, ezzel a típus 500 km/h-ig gyorsulhatott (a hajtómű kiömlőnyílásait a szárnyak kilépőélei fölé/mögé építették be). Nagyméretű kettős hajtóműve ellenére a Gannet tricikli elrendezésű futóművet kapott (egyetlen orrfutóval és két főfutóval), valamint a farok alá egy elfogóhorog került.

A Gannet teljesen önálló tengeralattjáró-elhárító típus volt: képes volt akár 6 órán keresztül a levegőben maradni, ezáltal jelentős távolságokat tehetett meg. Az ellenséges tengeralattjárókat Ekco ASV Mk. 19-es radarjával derítette fel, majd ellenük a gépen szállított maximum 907 kg-nyi fegyvert vethette be. Mivel a típust kifejezetten tengeralattjárók ellen tervezték, a Gannet nem rendelkezett fedélzeti gépfegyverekkel (ezek hatékony használatához túlságosan lassú és lomha lett volna), viszont bombaterében különböző méretű bombákat, rakétákat és mélységi bombákat szállíthatott. A Gannet-et úgy alakították ki, hogy bombaterében egymás mellett két torpedó is elférjen (a legtöbb korábbi típus csak egyetlen torpedót hordozhatott).


Szolgálatban:

A Gannet első prototípusa 1949. szeptember 19-én emelkedett a levegőbe, de ezt követően további módosításokat kellett a repülőgépen végrehajtani, hogy az elvárt radarberendezést és az ezt üzemeltető plusz egy főt is képes legyen befogadni. A típus sorozatgyártása 1953-ban kezdődött meg, Gannet AS.1 jelzéssel, tengeralattjáró-elhárító szerepkörben. Eredetileg 100 db AS.1-est rendelt meg a brit haditengerészet légiereje, amelyet a kiképző Gannet T.2-est egészített ki.

Az 1950-es évekre a dugattyús motoros és légcsavaros gázturbinás vadászrepülőgépeket szinte mind leselejtezték vagy másodlagos, kiképző, illetve alacsonytámadó feladatkörökre osztották be, a Gannet azonban sikeres típussá vált (a tengeralattjáró-vadász feladatkörben az alacsony sebesség előnynek számított, mivel ezáltal hosszabb ideig tartózkodtak a célterület fölött).

1958-ban a brit királyi haditengerészet további 44 db Gannet-et rendelt, AEW.3 jelzéssel, kiváltva a korábbi Douglas A-1 „Skyraider” repülőgéptípust a légtér-ellenőrző feladatkörben. Ehhez a Gannet-et több ponton módosították: hasa alá a korábbinál nagyobb méretű radarkupola került (AN/APS-20 radarral), megnövelt külső méretekkel és egy nagyobb teljesítményű (3875 lóerős) Double Mamba ASMD 4-es hajtóművel (ez a típus nem rendelkezett fegyverzettel).

Az AEW.3-as a brit haditengerészet hanyatlásának ékes példája volt: eredetileg átmeneti megoldásnak szánták, amíg el nem készül egy kifejezetten repülőgép-hordozóról üzemeltethető angol légtér-ellenőrző repülőgép (hasonló az amerikai Grumman E-2 „Hawkeye”-hoz). Ez azonban nem következett be, ahogy a tervezett, egy nagyobb méretű radart a gép törzse fölött hordozó Gannet AEW.7-es sorozatgyártása sem. Végül az AEW.3-asokat 1978-ban selejtezték le, de nem azért, mert már nem volt rájuk szükség, hanem mert a flotta kivonta utolsó olyan repülőgép-hordozóját, amelyről vízszintesen felszálló repülőgépeket lehetett üzemeltetni.

A zömök Gannet kétségtelenül rendelkezett elegáns vonalvezetéssel, ennek ellenére jól bevált, mind tengeralattjáró-elhárító, mind (korlátozott képességű) légtér-ellenőrző szerepkörben, igaz, a típust háborúban nem kellett bevetni. A Gannet egyik előnyös tulajdonsága volt, egybeépített hajtóműveinek és közös tengelyű légcsavarjainak köszönhetően cirkáláskor leállíthatta egyik hajtóművét, ezzel csökkentve a fogyasztását. Ez ugyan technikailag kivitelezhető bármelyik kétmotoros repülőgépnél, ennek ellenére szinte sohasem élnek vele, mert a középvonaltól távoli, szárnyakba épített hajtóművek miatt ebben az esetben a repülőgépre forgatónyomaték hatna, a Gannet esetében ez viszont nem jelentett problémát, lévén mindkét hajtómű hatásvonala egybeesett a gép törzsével.

A lassú fejlesztés miatt a Gannet-tel gyakorlatilag egyidőben, 1953-ban állt rendszerbe a Short SB.6 „Seamew”, egy kisebb, kétszemélyes (Armstrong Siddeley Mamba hajtóműves) tengeralattjáró-elhárító hordozó-fedélzeti repülőgép, amelyet a Gannet olcsóbb alternatívájának szántak, de végül mindössze 26 példány után leálltak az előállításával és 1957-ig (a Gannet javára) minden példányt kivontak a szolgálatból.

A Gannet-ből a fent említett AS.1-es és ASW.3-as változatok mellett elkészült a továbbfejlesztett Gannet AS.4-es tengeralattjáró-elhárító repülőgép, amelyből elődjéhez hasonlóan gyártottak kifejezetten kiképzésre szánt változatot is (Gannet T.5). Élteútja végén 6 db AS.4-est hordozófedélzeti teherszállító repülőgéppé alakítottak át (Gannet COD.4 jelzéssel), 9 db-ot pedig Gannet ECM.6-os elektronikai csapásmérő géppé. A típust az Egyesült Királyság mellett Ausztrália, Indonézia és Nyugat-Németország (NSZK) üzemeltette. A Gannet hosszú ideig állt rendszerben: utolsó példányait az Egyesült Királyságban (az AEW.3-as variánshoz hasonlóan) 1978-ban vonták ki, szintén azért, mert a típust egyetlen brit hajótípus sem tudta üzemeltetni.

A Gannet egy erősen specializált haditengerészeti tengeralattjáró-elhárító repülőgép volt, hasonló a kortárs francia a Breguet Br.1050 „Alizé”-hez (utóbbi géptípust 2000-ben szintén azért vonták ki, mert leselejtezték a repülőt üzemeltető Foch repülőgép-hordozót), ezért a típus utódjául szánt helikopterek (köztük a Westland Whirlwind tengeralattjáró-elhárító változata) nem voltak képesek maradéktalanul kiváltani a repülőt.


Műszaki adatok:

Név: Fairey Gannet AS.1 (szula)

Típus: (repülőgép-hordozóról üzemeltethető) tengeralattjáró-elhárító repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 13,00 m

Fesztáv: 16,56 m

Magasság: 4,19 m

Szerkezeti tömeg: 6.835.kg

Max. felszálló tömeg: ismeretlen kg

Motor: (légcsavaros) gázturbinás sugárhajtómű, 2950 Le-s (Armstrong Siddeley Double Mamba ASMD 1)

Személyzet: 3 fő

Fegyverzet: nincs, lehetőség 907 kg-nyi bomba, rakéta, mélységi bomba vagy 2 db torpedó hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 500 km/h

Csúcsmagasság: 7.600.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: ismeretlen km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.