Douglas A-4

„Sorozatgyártott sólyom”


Tervezés:

A használati tárgyak nagy része az idő előrehaladtával egyre bonyolultabbá válik, ahogy a technológia fejlődése újabb megoldások és funkciók beépítését teszi lehetővé. Ez különösen erősen érezhető a haditechnikában, ahol az egyik legfontosabb elvárás az ellenfélnél nagyobb tudású fegyverek és járművek létrehozása, ezért a katonai eszközök sok esetben úttörőnek számítanak egy-egy technológia felhasználásában. A kézifegyverek például elfogadható ár és komplexitás mellett idővel egyre könnyebbekké és kisebbekké váltak, de úgy, hogy erejük nem csökkent számottevően, ráadásul tűzgyorsaságuk nőtt, karbantartási igényük pedig csökkent.

Ez a hatás az egyik legmarkánsabban a légierőknél jelentkezik, ahol (a költség és megbízhatóság kárára) igyekeznek minél nagyobb teljesítményű katonai repülőgépeket létrehozni úgy, hogy azok bizonyos tömeg- és méret-adatokat nem léphetnek át, lévén azok lerontanák repülési jellemzőiket.

E folyamat máig érezteti hatását (ld.: Lockheed Martin F-35) és már a kezdetektől jelen volt. Az első világháború kezdetén a favázra feszített vászon borítású vadászgépek többnyire egy-két géppuskát hordoztak hátsó megfigyelő állásukban, a pilótafülke nyitott volt és csupán néhány alapvető műszer állt a legénység rendelkezésére. A háború végi típusok laikus szemmel nem sokban különböztek ezektől a típusoktól, pedig jelentős fejlesztések történtek: a törzs, a szárnyak és a kormány-felületek alakjának módosításával, újabb szárnyak és a korábbiaknál nagyobb teljesítményű (de ezáltal komplexebb) hajtóművekkel a gépek sebességét a korábbiak két-, háromszorosára növelték, a megszakítóval lehetővé vált a légcsavar-körön keresztüli tüzelés, valamint megjelent a páncélzat.

A fejlesztések az első világháborút követően is folytak, bevezetve az aerodinamikus formákat és a légelenállást mérséklő zárt pilótafülkét, illetve behúzható futóművet, majd a második világháborúban néhány év alatt ismét robbanásszerű fejlődés ment végbe, azonban ezen fejlesztéseknek voltak hátrányos következményeik.

Ahogy egyre több műszert és mechanikus (később elektronikus) alrendszert integráltak a repülőgépekbe, nagyságrendileg nőtt a potenciális hibaforrások száma, ráadásul a második világháborút követően elterjedő sugárhajtóműves repülőgépek új technológiája és a sebesség hajszolása érdekében a határokig kitolt teljesítményű típusok rengeteg munkát adtak a kiszolgáló-személyzetnek és gyakoriak voltak a balesetek.

Amikor azonban 1953-ben amerikai haditengerészet (US Navy) új repülőgép-hordozóról üzemeltethető, sugárhajtású csapásmérő repülőgépre írt ki pályázatot (hogy leváltsa a néhány évvel korábban, 1946-ban rendszeresített, de még légcsavaros Douglas AD „Skyraider” típusát), a Douglas repülőgépgyár e trenddel szembemenő típus tervét nyújtotta be. E gép később az A-4 jelet és a Skyhawk (angol; égi héja) becenevet kapta.


Konstrukció:

Az A-4-es részegységeit a Douglas-repülőgépgyár mérnöke, Edward Henry Heinemann a lehető legegyszerűbbre tervezte, csökkentve a típus árát, tömegét és karbantartási igényét. Heinemann tervezte a korábbi Skyraider-t is, a Skyhawk azonban teljesen új generációs típus volt. A tisztán fémépítésű repülőgép első változata rövid (később lényegesen hosszabb), fokozatosan elkeskenyedő orr-részt kapott, mögötte az előre és oldalra jó kilátást biztosító pilótafülkével.

A repülőgép alsó bekötésű, keskeny (8,38 méter fesztávolságú) deltaszárnyakat kapott. A szárnyak rendkívül keskenyek és általánosságban igen egyszerű felépítésűek voltak. A szárnyak nem tartalmaztak nagyméretű üzemanyag-tartályokat, nem fogadták be a futóművet és a minimális fesztávolság miatt nem a teljes szárnyat, csak egy külső szekciót lehetett felhajtani (a könnyebb hordozófedélzeti tárolás érdekében).

A Skyhawk hagyományos, egyetlen függőleges vezérsíkú farokrészt kapott, a vízszintes vezérsíkok azonban emelt helyzetben, magán a függőleges vezérsíkon, nem pedig a hajtóművön kaptak helyet.

Az A-4-es egyetlen nagy teljesítményű részegysége hajtóműve volt. A csapásmérő repülőgépet egy licencgyártású (brit eredetű) Wright J65-ös gázturbinás sugárhajtómű mozgatta: az erőforrás jelentős teljesítményét szintén az egyszerűség indokolta, ugyanis így nem volt szükség második hajtóműre.

Mivel a repülő szárnyaiban erre nem volt hely, a sugárhajtómű légbeömlő-nyílásai a törzs két oldalán kaptak helyet. Ezzel a hajtóművel a típus nem volt képes hangsebesség feletti haladásra (a végsebesség kb. 1000 km/h volt), de könnyű csapásmérő repülőgépként ez nem is volt elvárás (a kiírásban közel 800 km/h-s végsebesség igénye szerepelt).

Az eredeti tervkiírás egy üresen maximum 30000 fontos (13607 kg-os) gépet várt el. Az ehhez hasonló tömeg-adatokat az 1950-es évek eleji új technológiával gyakran túllépték, a Skyhawk azonban mindössze 5080 kg-ot nyomott: a kiírás alig több, mint harmadát.

A Skyhawk hagyományos, hárompontos futóművet kapott, egyetlen első és két hátsó kerékkel, valamint egy farokba épített elfogó-horoggal a hordozófedélzeti landoláshoz, de mivel a szárnyakban nem volt hely a repülő hátsó futószárainak befogadására, azokat a típust egy-egy, a szárnyak alá erősített külső házba húzta be.

Az A-4-est alacsony tömege ellenére jelentős mennyiségű fegyverzet hordozására szánták. A típus 2 db 20 mm-es gépágyút hordozott és annak ellenére, hogy nem rendelkezett belső bombatérrel, akár 4,5 tonnányi fegyverzet hordozására is alkalmas volt a szárnyai, illetve a törzs alatti pilonokon.

E fegyverzet részeként az A-4-es szállíthatott AIM-9 „Sidewinder” kis hatótávolságú légiharc-rakétákat (vadászgépek ellen), 127 mm-es Zuni nem irányított rakétákat, földi célok elleni AGM-12 „Bullpup” és AGM-65 „Maverick” rakétákat, radar-állomások megsemmisítésére tervezett AGM-45 „Shrike” irányított rakétákat, Mark 80-as hagyományos és CBU-100 „Cluster Bomb” kazettás szabadesésű bombákat, illetve AGM-62 „Walleye” irányított légibombákat.

A hagyományos fegyverzet melletti ledobható üzemanyag-tartályokon és egyéb elektronikai konténereken kívül a típus alkalmas volt különböző nukleáris ejtő-fegyverek (B43-as, B57-es és B61-es bombák) célba juttatására is. Az erős légvédelmű célpontok támadására egy speciális manővert dolgoztak ki: az A-4-esek a célpontot alacsonyan repülve közelítették meg, majd a célon túlrepülve élesen felhúzták a gép orrát és függőlegesen felfelé haladva oldották ki fegyverüket. Ezzel a módszerrel a hurkot leíró repülőnek volt ideje elmenekülni, mielőtt az indításkori erőhatások által mozgatott, a repülőnél jóval nagyobb ívet leíró bomba visszazuhant volna a célpontra.


Szolgálatban:

Sz A-4-es első prototípusa (XA4D-1). 1954. június 22-én emelkedett először levegőbe és két évvel később állt rendszerbe. A típus repülési jellemzőit hamarosan felülmúlták, a Skyhawk mégis sikeressé vált. Ennek elsősorban üzemeltetési okai voltak. Egyrészt a repülőgép relatív olcsó típusnak számított, de még ennél is fontosabb volt, hogy kis mérete és relatív alacsony leszálló-sebessége miatt a második világháború alatt épített kisméretű könnyű repülőgép-hordozókról is üzemeltethették, amelyekre a nagyobb típusok (pl.: a több mint kétszer nehezebb McDonnell Douglas F-4 „Phantom II”) nem szállhattak le.

Az Amerikai Egyesült Államok A-4-eseit a Vietnámi háborúban használta, ahol az elsők között vetették be és a konfliktus alatt az amerikai haditengerészet alapvető csapásmérő gépének számított. Már az 1960-as években megjelentek a Skyhawk kiváltására szánt típusok, ennek ellenére az A-4-esek (csökkenő számban) egészen az 1990-es évek elejéig amerikai szolgálatban maradtak. A csapásmérő feladatkör mellett a Skyhawk másodfokú kiképzőgépként is funkcionált.

Az A-4-esek kezdetben az ún. „buddy” légi utántöltési módszert használták: egyszerre két gép szállt fel - egy teljes fegyverzettel, de minimális üzemanyaggal, míg a másik egy nagyméretű kiegészítő üzemanyag-tartállyal, majd az egyik A-4-es feltöltötte a másikat, amely ezután egymaga indult bevetésre. A-4-esek mellett ezzel a megoldással más csapásmérő gépeket is feltöltöttek (pl.: Vought F-8-asokat), de miután elérhetővé váltak a nagyobb, dedikált légi utántöltő típusok, ezt az eljárást hamarosan beszüntették.

A Skyhawk-ból több mint 40 változatot terveztek, ezek közül az első a Douglas A-4A volt. A további fontos altípusok közé tartozott az A-4E (nagyobb teljesítményű Pratt & Whitney J52 hajtóművel), az A-4M (fejlesztett elektronikájú változat, kifejezetten az amerikai tengerészgyalogság légierejének), a TA-4F (kétüléses kiképző) és az erősen módosított A-4SU.

Összesen 2960 db Skyhawk épült (a gyártást 1979-ben már a Douglas utóda, a McDonnell Douglas fejezte be) - az Amerikai Egyesült Államok mellett a típust kiterjedten használta (arab országok ellen) Izrael, (a Falkland-szigeteki háborúban a britek ellen) Argentína, valamint (a támadó iraki csapatok ellen) Kuwait. Mellettük Ausztrália, Brazília, Indonézia, Malajzia, Szingapúr és Új-Zéland vásárolt a típusból, amelyet Argentína, Brazília és Szingapúr máig rendszerben tart.

Egyszerűsége ellenére a Skyhawk több háborúban bizonyította rátermettségét és jól mutatta, hogy az egyre bonyolultabb sugárhajtóműves vadász- és csapásmérő-repülőgépek korában is jó szolgálatot tesz egy nagy teherbírású és többcélú, de egyszerű, elérhető áru és könnyen üzemeltethető repülőgép (bár nincs közvetlen kapcsolat a két típus között, a rendkívül sikeres F-16 „Fighting Falcon” vadászgép ugyanezen elvek alapján épült).


Műszaki adatok:

Név: Douglas A-4F „Skyhawk” (égi sólyom)

Típus: (repülőgép-hordozóról üzemeltethető) csapásmérő repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 12,22 m

Fesztáv: 8,38 m

Magasság: 4,57 m

Szerkezeti tömeg: 4.750.kg

Max. felszálló tömeg: 11.136.kg

Motor: gázturbinás sugárhajtómű, 41 kN teljesítményű (Pratt & Whitney J52-P8A)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 2 db 20 mm-es gépágyú (Colt Mk 12, a törzsben), lehetőség 4490 kg-nyi fegyverzet (AIM-9 irányított légiharc-rakéta, 127 mm-es Zuni nem irányított rakéta, AGM-12, AGM-45 vagy AGM-65 irányított rakéta, Mark 80 vagy CBU-100 szabadesésű bomba, AGM-62 irányított légibomba vagy B-43-as, B-57-es vagy B-61-es nukleáris szabadesésű bomba) hordozására a törzs és a szárnyak alatti pilonokon

Teljesítmények:

Végsebesség: 1083 km/h

Csúcsmagasság: 12.880.m

Emelkedőképesség: 2580 m/perc

Hatótávolság: 1158 km (átrepülésnél 3320 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.