Douglas A-26

„Villámgyors megszálló”


Tervezés:

Az első repülőgépek az 1900-as évek elején jelentek meg, az első világháború azonban hamarosan óriási lökést adott a nagy teljesítményű katonai típusok fejlesztésének: a 4 éven át tartó konfliktus végére élesen elkülönültek a könnyű, gyors együléses vadászgépek, a felderítő típusok és a nagyméretű, többmotoros bombázó repülőgépek.

Az első világháborút követően a katonai repülőgép-fejlesztés addigi rendkívül gyors üteme minimálisra csökkent, mert a háború alatt felduzzasztott légierők állományának túlnyomó részét leszerelték, a megtartott csekély létszámú haderőt pedig az utolsó vagy legjobbnak ítélt modellekkel töltötték fel, ráadásul a polgári repülőgép-fejlesztés üteme is csekély volt, mert számos feleslegessé vált, de jó állapotú katonai típust civil gépként tovább használtak.

Ez a folyamat legerősebben a nagyobb bombázókat érintette, mert békeidőben nem volt szükség a jelentős kapacitású, de drága és bonyolultan üzemeltethető modellekre, ezért az 1920-as évek közepétől terjedni kezdtek a kisebb, gyorsabb egymotoros könnyűbombázók, amelyekbe már az új repülőgép-motorokat építették, ami több esetben azt a paradox helyzetet eredményezte, hogy az adott ország bombázója gyorsabb volt, mint az elfogásukra szánt vadászgépek.

Az egymással szomszédos európai nagyhatalmak által nem fenyegetett Amerikai Egyesült Államokban az első világháború után a világ legnagyobb polgári légi közlekedése épült ki, de az ország a korábbiakhoz hasonlóan ekkor még több éves lemaradásban volt a vezető brit, francia és német repülőgépekhez képest.

Az amerikaiak az 1930-as évek közepén még rendszeresítettek 8 db Curtiss BT-32 „Condor II” kétfedelű kétmotoros bombázót és további kétfedelű gépeket terveztek (a vadászgépek mellett például a Consolidated XB2Y és Great Lakes BG zuhanóbombázókat, a Douglas XT3D és Great Lakes XTBG torpedóbombázókat vagy a Keystone B-6 közepes bombázót).

Az 1930-as évek elején az amerikaiak minimális számban már több egyfedelű bombázót is építettek (Douglas Y1B-7, Fokker XB-8, Boeing YB-9), az először 1935-ben levegőbe emelkedő Douglas B-18 „Bolo” közepes bombázóból pedig összesen 350 példányt gyártottak, de az 1930-as évek végére az amerikaiak számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az új európai típusokkal szemben a fejlesztések ellenére komoly lemaradásban vannak.

A nagyobb négymotoros nehéz (stratégiai) bombázók mellett az amerikaiak kisebb, kétmotoros (taktikai) bombázókat is építettek: az 1932-es Martin B-10-es (az első tisztán fémépítésű, egyfedeles amerikai bombázó) európai társaihoz hasonlóan arról volt ismert, hogy hadrendbe állításakor gyorsabb volt az ország összes vadászgépénél.

1936-ban a Douglas repülőgépgyár megkezdte egy 400 km/h-s végsebességgel rendelkező bombázó építését, de a Spanyol polgárháború tapasztalatai azt mutatták, hogy az új együléses vadászgépek 500 km/h feletti végsebessége mellett a pusztán sebességükre támaszkodó típusoknak nincs esélyük, ezért ezek helyett erősebb motorú, de nagyobb méretű, komolyabb önvédelmű típusokat rendszeresítettek.

Amikor 1941 végén az Amerikai Egyesült Államok belépett a második világháborúba, a kisebb, egymotoros csapásmérő-, valamint a nagyobb, négymotoros nehézbombázó repülőgépek közötti kétmotoros bombázó-kategóriában négy típust gyártott: a Douglas A-20 „Havoc”, Lockheed Ventura, Martin B-26 „Marauder” és a North American B-25 „Mitchell” bombázókat.

Mind a négy típust erős önvédelemmel és hagyományos lövésztornyokkal gyártották, végsebességük pedig 400-450 km/h körül mozgott (a későbbi leggyorsabb változatoké már megközelítette az 520 km/h-t), de a Douglas repülőgépgyár mellettük megtervezett egy újabb, kisebb törzsű típust is, amely a Douglas A-26 „Invader” (angol; behatoló) nevet kapta. Az Invader eredetileg az A-26 jelet kapta (az ”A” a földi csapásmérő gépek jele volt), a Martin B-26-os 1948-as nyugdíjazását követően azonban a repülőgépet a bombázóra utaló B-26-ossá nevezték át (a két repülőgép azonos nevüket leszámítva nem kapcsolódott egymáshoz).


Konstrukció:

A Douglas A-26 repülőgép átmeneti típus volt. Az Invader névleg könnyűbombázó volt, ennek ellenére több bombát szállíthatott a bevezetőben említett közepes bombázóknál, ugyanakkor a típus a második világháború előtti gyorsbombázó-koncepciójára is hasonlított. Utóbbi lényege az volt, hogy egy kétmotoros könnyűbombázóba nem építenek hagyományos tornyokat, ehelyett a nagy teljesítményű motorokkal és áramvonalas törzzsel felszerelt repülőgép olyan nagy sebességre lesz képes, hogy az 1930-as évek elején tapasztaltakhoz hasonlóan egyszerűen lehagyhatja a vadászgépeket (viszont az A-26-os emellett erős csapásmérő fegyverzetet is hordozhatott).

A repülőgép alapváltozata 15 méteres hosszával és 21 méteres fesztávolságú szárnyaival kismértékben nagyobb és 50%-kal nehezebb volt a közvetlen előd A-20-ashoz képest, azonban a törzs méretét lecsökkentették, ami a lövésztornyok elhagyásával együtt csökkentette a repülőgép légellenállását, áttételesen növelte a sebességét. Az A-26-os keskeny, középső bekötésű szárnyakat és hagyományos (egyetlen függőleges és két vízszintes vezérsíkból álló) farokrészt kapott.

A háborús fejlesztések ellenére a repülőgép légellenállását érdemben már nem csökkenthették, a gép tömegének mérséklését pedig csak a kapacitásának csökkentésével lehetett volna megoldani, ezért ehelyett a korábbiaknál is erősebb hajtóművet építettek az A-26-osban. Az Invader-t 2 db Pratt & Whitney R-2800 „Double Wasp” kétsoros, 18 hengeres csillagmotor mozgatta, amelyek egyenként 2000 lóerős teljesítményre voltak képesek: ezek minden amerikai bombázónál nagyobb, 578 km/h-s végsebességet biztosítottak a típusnak.

Az A-26-osok kétmotoros kialakításuk és hosszú, hajtóművet nem tartalmazó orruk miatt tricikli elrendezésű futóművet kaptak, ahol a bombázók az orrfutót a repülőgép orrába, a főfutókat pedig hajtómű burkolatába húzták be (szemben a régebbi fordított-tricikli elrendezéssel, ahol az orrfutó helyett általában nem behúzható farokfutót alkalmaztak).

Az Invader-t alapvetően nagysebességű bombázónak szánták, ennek ellenére a repülőgép rendelkezett önvédelmi fegyverzettel, amelyeket a légellenállás csökkentésére nem hagyományos, üvegfalú tornyokba telepítettek, hanem kisméretű, a törzsbe simuló távirányítású tornyokba.

Az A-26-os 1-1 darab hasi és háti toronnyal rendelkezett, mindkettőben 2-2 db 12,7 mm-es nehézgéppuskával (a csekély, mindössze 3 fős személyzet miatt a 4 nehézgéppuskát egyetlen lövész kezelte). A repülőgép emellett orrában további 2 darab 12,7 mm-es nehézgéppuskát építettek be, valamint bombaterében 1800 kg-nyi, a szárnyak alatt pedig további 900 kg-nyi bombát is szállíthatott. A szárnyakon a bombák helyett lehetőség volt a 127 mm-es HVAR „Holy Moses” nem irányított rakéta hordozására.


Szolgálatban:

Az A-26-os első prototípusa (az XA-26) 1942. július 10-én emelkedett először a levegőbe, a sorozatgyártású példányok 1943 végétől kerültek a csapatokhoz. Az Invader repülőgépet párhuzamosan két sorozatban gyártották a tervezett két fő feladatra. A Douglas A-26C az 1091 db bombázó repülőgépet jelölte, míg a Douglas A-26B a földi célpontokra átalakított változatok neve volt (emellett tervezték egy éjszakaivadász variánst gyártását is A-26A jelzéssel, ez azonban nem valósult meg).

Az A-26B-k alapvetően megegyeztek a bombázó változattal, de az üvegezett, a bombázótisztnek helyet adó orr helyett fegyvereket tartalmazó ”bedeszkázott” orr-résszel rendelkeztek (hasonlóan a B-25 „Mitchell” bombázókhoz). Az A-26B-kből 3 fő alváltozatot teszteltek: az orrában 2 helyett 6 vagy 8 db 12,7 mm-es nehézgéppuskás modellt, a 8 db orrba szerelt mellett a szárnyak alatti pilonokra szerelt további 6 vagy 8 db szárnyak alatti nehézgéppuskás variánst, illetve a sorozatgyártásba nem került XA-26B prototípust, amely orrába egy 75 mm-es löveget telepítettek.

Az 1355 darab csapásmérő és 1091 darab bombázó mellett kis számban épültek kiképző (TB-26B, T-26C), fotófelderítő (RB-26C), 2500 lóerős motorral szerelt (B-26K) és időjárás-jelentő (WB-26) Invader-ek is. A mindösszesen 2503 darab repülőgépet a második világháború alatt mind Európában a németek és olaszok, mind Ázsiában a japánok ellen alkalmazták (egyaránt bombázó- és csapásmérő feladatkörben).

Az A-26-os a második világháború leggyorsabb amerikai kétmotoros bombázója volt, amelyet ezért a háborút követően is hadrendben tartottak (a Douglas következő légcsavaros bombázója, a Douglas XB-42 „Mixmaster” nem került gyártásba), azonban már az 1940-es évek második felében megjelentek az első amerikai sugárhajtóműves bombázók (köztük az XB-42-höz hasonlóan csak prototípus-szinten létező Douglas XB-43 „Jetmaster” és a North American B-45 „Tornado”).

A sugárhajtóműves típusok ellenére az Invader-t széles körben használták a koreai háborúban. A típust egyaránt bevetették felderítő, csapásmérő, bombázó és éjszakai bombázó feladatkörben, de az új szovjet sugárhajtóműves vadászgépek megjelenésével az összes amerikai dugattyús bombázó elavulttá vált. Az A-26-osokat (ekkor már B-26 jelzéssel) rövid ideig még használták éjszakai zavaró repülésekre, de 1952-ben (csak ebben a háborúban több mint 15000 bevetést és több mint 38000 jármű elpusztítását követően) a típust visszavonták a frontvonalról.

Az Invader utolsó példányait még bevetették a Vietnámi háborúban, emellett a bombázó átalakított példányait a CIA több bevetésén is alkalmazta. Az amerikaiak mellett a selejtezett példányok más országok tovább használták: csak Közép- és Dél-Amerikában több mint egy tucat ország üzemeltette a típust (Kolumbia egészen 1980-ig), valamint több tucatnyi civil cég is használt fegyvertelen A-26-osokat.


Műszaki adatok:

Név: Douglas A-26B „Invader” (behatoló)

Típus: (hháromüléses) bombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 15,00 m

Fesztáv: 21,00 m

Magasság: 5,64 m

Szerkezeti tömeg: 10.147.kg

Max. felszálló tömeg: 15,846.kg

Motor: légcsavaros, 2 db, egyenként 2000 LE-s (4000 LE összteljesítményű) (Pratt & Whitney R-2800-71, ”csillag” hengerelrendezésű, kétsoros, 18 hengeres)

Személyzet: 3 fő

Fegyverzet: 12 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M2, 8 db előrenéző, 2-2 db a hasi és háti távirányítású tornyokban), lehetőség 2700 kg-nyi bomba vagy rakéta szállítására (ebből 1800 kg-ot belső bombatérben, további 900 kg-ot a szárnyak alatt)

Teljesítmények:

Végsebesség: 578 km/h

Csúcsmagasság: 8.700.m

Emelkedőképesség: 369 m/perc

Hatótávolság: 2600 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2021 | Minden jog fenntartva.