Convair B-36

„Gigantikus (béke)galamb”


Tervezés:

A hidegháború alatt mindkét szuperhatalom legfontosabb fegyvere az elrettentés volt, melyet a mind nagyobb, erősebb és több haditechnikai felszerelés felhalmozásával kívántak elérni. A csapásméréshez erre a célra a hagyományos robbanóanyagok helyett egyre inkább nukleáris tölteteket használtak, ám ezek új problémákat vetettek fel: az egyik legkomolyabb a bombák célterületre juttatásának kérdése volt.

Az Amerikai Egyesült Államokban a bombázók csak az 1930-as években jelentek meg, ezért a második világháború kezdetén az ország légiereje messze elmaradt az európai nagyhatalmakétól. Mivel az amerikaiakat egy óceán választotta el a harcok színhelyétől, zavartalanul fejleszthettek és gyárthattak, de típusaiknak rendkívül nagy hatótávolságúaknak kellett lenniük.

Részben emiatt, részben a rendkívüli gyártókapacitás okán a legtöbb háború végi Szövetséges bombázót (pl.: Boeing B-17 „Flying Fortress”, Consolidated B-24 „Liberator”, North American B-25 „Mitchell”, Martin B-26 „Marauder”, stb.) amerikaiak gyártották. A háború végi legnagyobb amerikai bombázó a négymotoros Boeing B-29 „Superfortress” volt, de még ez a típus sem volt képes az összes atombomba-típus szállítására, ezért egy felmerült az igény egy még nagyobb típusra.

E légijármű eredete 1941-ig nyúlt vissza, amikor a döntéshozók egy minden korábbinál nagyobb teljesítményű repülőt kérvényeztek: egy olyan bombázók, amely 19000(!) km-es hatótávolsággal rendelkezik, képes 14000 méter magasba emelkedni, ráadásul végsebessége eléri a 720 km/h-t.

A kor technikai színvonalán ezt lehetetlen volt teljesíteni, ezért a fejlesztés lassan haladt, de miután az Amerikai Egyesült Államok is belépett a háborúba, a bombázók felértékelődtek (nagy szükség volt rájuk Japán bombázásához).

A Boeing és a Consolidated Vultee Aircraft Corporation (később Convair) pályázatai közül az utóbbi győzött (már 1941 októberében), de a Convair XB-36-os fejlesztése lassan haladt, mivel a Pearl Harbor-i japán támadást követően a gyárnak a fent is említett B-24-es bombázókra kellett átcsoportosítania a kapacitását.

1943-ban 100 db ilyen, Convair B-36-osnak nevezett bombázót rendeltek meg, de hiába csökkentették az elvárásokat (”csak” 16000 km-e hatótávolság, 12000-es repülési magasság és 480 km/h-s végsebesség), a gép átadása késett. A típust az is hátráltatta, hogy a leendő bombázó rendkívüli mérete miatt számos probléma merült fel (pl.: a korai hatalmas, egyedülálló főfutó irdatlan talajnyomását veszélyesnek tartották - emiatt a gépet csupán három repülőtérről üzemeltethették). Emellett a hatalmas tömegének csökkentése is rengeteg időt emésztett fel.

A késések miatt a gép csupán 1946-ban szállt fel először. De hiába ért véget a II. világháború, szinte azonnal megjelent az új ellenség, a Szovjetunió. Ekkor ”kapóra jött” az óriási típus, amely minden nukleáris ejtő-fegyvert a fedélzetére vehetett, ráadásul interkontinentális hatótávolsággal rendelkezett. A B-36-os beceneve ironikusan Peacemaker (angol; ~ békecsináló) lett, noha fő feladata egy nukleáris háború megvívása volt.


Konstrukció:

A Convair B-36-os sokban különbözött az akkor rendszerben álló gépektől. Már puszta méreteivel is kitűnt társai körül: még az akkor az Amerikai Egyesült Államok Légiereje (USAF) által használt legnagyobb Boeing B-29 „Superfortress”-nél is majdnem 20 méterrel hosszabb volt (az alábbioldali fotón egy B-36-os látható, a baloldali, kisebb gép egy B-29-es - a méreteket jól mutatják a B-36-os szárnya alatt álló katonák).

A gép felső bekötésű, enyhén (kis szögben) hátranyilazott szárnyaiba összesen 6 db hajtómű került beépítésre, de érdekes módon toló elrendezésben (YB-36C jelzéssel húzó légcsavaros változat építését is tervezték, de ez nem valósult meg).

A hat Pratt & Whitney hajtóművek összteljesítménye elképesztő, 22800 lóerő volt, de ezt később oldalanként további két-két sugárhajtóművel egészítették ki (ezáltal a tízhajtóműves gép végsebessége 672 km/h-ra nőtt).

A maximum 186 tonnás repülő tömegét (mint fentebb is olvasható) kezdetben csupán 3 gigantikus kerék továbbította, de a főfutókat később egy-egy négyes forgózsámollyal helyettesítették (felmerült lánctalpas megoldás is).

Ez csak egyike a számtalan változtatásnak: kezdetben a függőleges vezérsíkot a vállalat B-24-es bombázójához hasonlóan kettős vezérsíkkal tervezték, de később áttértek az egyetlen hatalmas vezérsíkra. A pilótafülkét is megváltoztatták, mivel az első változatból szinte egyáltalán nem lehetett lefelé kilátni, ez pedig nagyon megemelte a fel- és leszálláskori balesetek kockázatát.

Az előzetes elvárásoknak megfelelően a Peacemaker hatalmas fegyverarzenál célba juttatására volt képes. Négy bombaterében összesen mintegy 39 tonna bombát szállíthatott (ez volt az egyik fő előnye, mivel átépítés nélkül képes volt szállítani az összes korai atomfegyvert).

Természetesen az akkor létező minden hagyományos ejtő-fegyvert is a fedélzetére vehette (pl.: a földrengés-bombának is nevezett 19 tonnás T-12 „Cloudmaker”-t). A bombázó önvédelme is kiemelkedő volt: a hat távvezérelt toronyban és rögzítve összesen 16 db 20 mm-es gépágyút építettek be.


Szolgálatban:

A Convair B-36 első repülésére 1946. augusztus 8-án került sor. Ezután a pilótafülke és más elemek áttervezését követően hozták létre az YB-36-os (és a belőle épített YB-36A) gépet. Ez alapján épült meg a 22 db B-36A sorozatgép (és egy XC-99-es teherszállító, de ez nem vált be).

A B-36A modell még számtalan gyermekbetegségtől szenvedett és jobbára csak a személyzet átképzéséhez használták, az ezt követő kb. 73 darabos B-36B viszont már teljesen hadra fogható variáns volt. A négy, többlet tolóerőt adó sugárhajtóművet először a 22 példányban legyártott B-36D típus kapta (ezt később 64 db B-36B-re is felszerelték).

A későbbiekben még 34 db B-36F készült, de ezek csupán hajtóművükben tértek el az alapmodelltől. Vele ellentétben a 83 db B-36H a fejlesztett pilótafülkével és felszerelésében különbözött korábbi társaitól. Az utolsó változat, a B-36J már több feljavított részlettel bírt: többek között megerősítették a futóművét, megnövelték az üzemanyagtartályok méretét, ellenben (a faroklövész kivételével) leszerelték az összes gépágyút (33 ilyen feljavított repülő épült).

A nagyszámú gépágyú és a tornyok már önmagukban is komoly problémát jelentettek, ugyanis a II. világháború végén az amerikai légierő mind a hét lövésziskoláját bezáratta, így már a B-29-esek lövészekkel való ellátása is problémát jelentett. A B-36 megjelenése után a hiány még égetőbbé vált és az újranyitott lövész-iskola ellenére még hosszú ideig tartott, mire minden géphez sikerült biztosítani a megfelelő mennyiségű lövészt (emiatt több gépről eltávolítottak néhány tornyot). A jobboldali fényképen legalább 77 katona guggol egy B-36-os tetején.

A szolgálatba állított Peacemaker-ek viszont maguk voltak az ideális bombázók megtestesülései. Egy ideig ez volt az egyetlen olyan repülő a világon, amely képes volt még a kezdetleges és hatalmas hidrogénbomba felemelésére is, azaz már önmagukban is kellő elrettentő erőt képviseltek, noha mindössze 385 db B-36-os készült.

Természetesen a B-36-os sem volt tökéletes: például a sugárhajtású gépekkel összehasonlítva rendkívül lassú volt és alkalmatlan a légi utántöltésre (igaz, ezt ellensúlyozta extrém hatótávolsága, ami miatt nem is volt szüksége út közbeni tankolásra). Emellett fontos szempont volt nagy szolgálati csúcsmagassága, mivel ezáltal a korabeli szovjet MiG vadászgépek és légvédelmi rakéták képtelenek voltak elfogni.

A típusra a Strategic Air Command (angol; Hadászati Légi Parancsnokság, röviden SAC, az amerikai atomarzenál kezelője) vezetője, Curtis Emerson LeMay tábornok is ”lecsapott” (az SAC rendelte meg a hatalmas XB-70-est is). A hatalmas hatótávolságú gépek alkották a SAC gerincét, így végre lehetővé vált óriási mennyiségű atomtöltet egyidejű célba juttatása (a B-36-osok helyett sugárhajtóműves Boeing B-47 „Stratojet”-eket kívántak használni, de a jóval kisebb teherbírású és hatótávolságú típus szolgálatba állítása késett).

A B-36-osok védelmét sugárhajtású vadászgépekkel oldották meg, de kidolgozták a FICON (Fighter Conveyor; vadász-szállító) programot is, melyben a B-36-osra egy ”parazita” (McDonnell XF-85-ös, majd Republic RF-84-es típusú) vadászgépet függesztettek. Ez ellenséges támadás esetén leválhatott és megvédhette az anyagépet, majd visszatérhetett rá. A SAC is üzemeltetett néhány (10 darab) ilyen Convair RGB-36D-t, de csak mint távolfelderítőt használták). A parazita gépekkel nem rendelkező felderítő Peacemaker-eket RB-36D-kóddal jelölték (létszámuk 17 db eredeti és 7 átépített B-36B-ből állt). Ez a típus csak két bombatérrel rendelkezett.

Az SAC mellett a Peacemaker-eket eleve kémkedésre is használták: 39 db B-36B-t a felderítéshez kamerákkal láttak el, így születtek meg az RB-36B, emellett üzemelt 24 db RB-36F gép is (többlet üzemanyag tartályokkal felvértezve). A 83 db-os RB-36H-sorozat szintén felderítő gépeket takart. Ilyen Peacemaker-ek rendszeresen megsértették a szocialista államok légterét és mélyen az ellenség hátországában kémkedtek.

A sokféle változat közül a legérdekesebb gép az NH-36H volt, mely egy komplett atomreaktort szállított a fedélzetén - ez azonban nem a repülő meghajtásában vett részt: célja az atomreaktor repülés közbeni működése és a biztonsági kérdések vizsgálata volt.

Mint általában, e hatalmas gép előnyei is csak látszólagosak voltak. Az 1949-től 10 éven át üzemeltetett harcjárművel jobbára csak bajok voltak. A gép legnagyobb hibája mindig is megbízhatlansága és az irdatlan költségeket felemésztő javítás volt. Kezdetben igen gyakoriak voltak a motortüzek, elektromos hibák és szivárgások - ezek orvoslása pedig komoly költséggel járt.

A motortüzek mennyisége már olyan gyakoriságot ért el, hogy a legénység kitalált hozzá egy frázist - szabad fordításban az eredeti: „hat forog, négy ég”-ből (utalás a 6 dugattyús és 4 sugárhajtóműves motorra) született meg a „kettő forog, kettő ég, kettő lángol, kettő kész vicc, kettő tisztázatlan”).

Ennek ellenre a Convair cég bízott benne, hogy a B-36 válhat az USA legfontosabb hadászati bombázójává, ezért elkészítettek két erősen hátranyilazott szárnyú gépet (YB-60 néven, 8 sugárhajtóművel). Ekkora azonban már a kisebb, viszont jobb teljesítményű, olcsóbb és nem utolsó sorban megbízhatóbb Boeing B-52 „Stratofortress”-ek kiszorították a típust (a B-52-es modernizált változata mind a mai napig szolgálatban áll).

Érdekes, hogy a II. világháború alatt több állam, pl.: Japán és Németország is kísérletezett egy ultra nagy hatótávolságú bombázóval, de ezekből csak az amerikaiak programja eredményezett valóban megépített gépeket, igaz, csak a háború vége után. Még ennél is furcsább, hogy B-36-os bombázó egyszer sem tüzelt éles helyzetben és soha nem dobott le egyetlen bombát sem (atomterhére való tekintettel ez különösen megnyugtató).


Műszaki adatok:

Név: Convair B-36 „Peacemaker” (békecsináló)

Típus: óriás bombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 49,42 m

Fesztáv: 70,12 m

Magasság: 14,25 m

Szerkezeti tömeg: 75.530.kg

Max. felszálló tömeg: 186.000.kg

Motor: 6 db dugattyús motor, egyenként 3800 Le teljesítménnyel (Pratt & Whitney R-4360-53 „Wasp Major”, 4 db sugárhajtómű, egyenként 23,2 kN tolóerővel (General Electric J47)

Személyzet: 15 fő

Fegyverzet: 16 db 20 mm-es gépágyú (M24A1, párosával a 6 db toronyban, az orr- és far-részen)

Teljesítmények:

Végsebesség: 672 km/h

Csúcsmagasság: 13.300.m

Emelkedőképesség: 606 m/perc

Hatótávolság: 16000 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.