Cessna A-37

„Halálra csipogó szitakötő”


Tervezés:

A második világháború végére több ország légierejében megjelentek az első sugárhajtóműves repülőgépek és ezek fontosságát a két talpon marad nagyhatalom is felismerte. Mind a Szovjetunió, mint pedig az Amerikai Egyesült Államok számos sugárhajtóműves gépet fejlesztett és gyártott, ám ezek nemcsak új lehetőségek, de megoldandó feladatokat is magukkal hoztak.

Már a késői (dugattyús motorral felszerelt) nagy sebességű vadászgépeknél is felmerült a kétfázisos kiképzőgépek igénye. Mielőtt a pilóták az élvonalbeli típusokkal repülhettek, először könnyen vezethető gépekkel szereztek gyakorlatot, majd ezeknél szignifikánsan gyorsabb és nehezebben vezethető (a tényleges típushoz hasonló tulajdonságokkal rendelkező) oktató-repülőkkel teljesítették a kiképzést.

Ez a kettősség a sugárhajtóműves repülőgépeknél még fontosabbá vált, mivel ezek sebessége az idő előrehaladtával egyre jelentősebb lett (pl.: MiG 17, Saab 35). 1952-ben ezért a United States Air Force (angol; az - Amerikai - Egyesült Államok légiereje, röviden USAF) elindította a Trainer Experimental (angol; kísérleti edző, röviden TX) programot, amelyben egy kétüléses, sugárhajtóműves kiképző repülőgépet igényelt.

A tendert a kisgépeiről ismert amerikai Cessna repülőgépgyártó nyerte, részben azért, mert a két ülést nem egymás mögé, hanem egymás mellé építette be, ezzel segítve a kiképző és a tanítvány interakcióját.

Ez a Cessna T-37-es, becenevén Tweet (angol; csipogó) rendkívül sikeres géppé vált: 1955-től két évtizeden át 1269 példányban készült és legnagyobb üzemeltetője, az USAF csak több mint 50 évvel később, 2009-ben nyugdíjazta utolsó T-37-eseit (egyes példányai máig rendszerben állnak).

A legtöbb sugárhajtóműves oktató repülőgépet úgy tervezik, hogy korlátozottan földi csapattámogatásra is alkalmas legyen és ez igaz volt a Tweet-re is, amelyből ki is alakítottak kifejezetten földi csapattámogatásra szolgáló típust (T-37C).

A Vietnámi háború tapasztalatai igazolták az ilyen változatok létjogosultságát, de a T-37-esek által hordozható fegyverzet mennyisége korlátozott volt, ezért a hadsereg 1963-ban egy áttervezett, továbbfejlesztett modellt rendelt.

A két YAT-37D prototípust követően megkezdődött az először AT-37D-nek, végül A-37-esnek nevezett típus gyártása, melyet Dragonfly-nak (angol; szitakötő) neveztek el, de néha a Super Tweet (angol; szuper csipogó) becenevet használták, utalva a gép eredetére.


Konstrukció:

Az A-37-es számos részletben eltért a bázismodell T-37-estől, de annak karakterisztikáját megtartotta. A gép váza a korai angol és amerikai sugárhajtású repülőgépekét idézte (ld.: Bell P-59, Supermarine Attacker): többek között lekerekített orr-részt és törzs-közepi hajtómű-beömlőnyílásokat terveztek rá, a szárnyak a későbbieknél kevésbé keskenyedtek el és hátranyilazást sem alkalmaztak.

A Dragonfly-nál is megtartották a két, egymás mellé beépített ülést (emiatt az első szekció meglepően széles lett), viszont az A-37-eseken csak egyetlen fő teljesített szolgálatot.

A szárnyak is hasonló átalakításon mentek keresztül: megtartották a korábbi szárnyakat, de megerősítették őket és növelték a fegyverfüggesztési pontok számát, valamint (360 literes) szárnyvégi üzemanyag-tartályokat szereltek fel (ezáltal a fesztáv több mint 80 cm-rel nőtt).

A változtatások - elsősorban a korábbiaknál lényegesen nagyobb mennyiségű fegyverzet - miatt az A-37-esek közel 3 tonnáról 6 tonna fölé híztak - a kétszeres tömeg mozgatásához új hajtóművek beépítése vált szükségessé.

A Tweet-be két darab (Continental-) Teledyne CAE J69-es sugárhajtómű került, melyet többek között a légi célként használt Ryan Firebee pilóta nélküli rakétához is használtak, emiatt a J69-es kisméretű és könnyű volt, viszont mindössze 4,56 kN-os tolóerő leadására volt képes.

Ezzel szemben a Dragonfly-t két General Electric J85-ös sugárhajtóművel szerelték fel: ezek már 10,7 kN-os teljesítményre voltak képesek, azaz egyetlen J85-ös erősebb, mint két J69-es. Bár nem volt elsődleges cél, az új motorokkal az A-37-es végsebessége elődjénél több mint 100 km/h-val nagyobb volt, nőtt az emelkedő-képessége és a szolgálati csúcsmagasság is kitolódott (7,6 km-ről 12,7 km-re).

A típus hárompontos futóművét megtartották, viszont modernizálták a repüléstámogató rendszereket - a legfontosabb változtatást azonban a nagyobb teljesítményű hajtómű mellett a komoly fegyverterhelés jelentette.

A T-37C-ken kettő (a szárnyak alatt egy-egy) fegyverfüggesztési pontot alakítottak ki, az A-37-esek viszont már oldalanként három (összesen hat) pilont hordoztak - ez, az erősebb hajtóművel együtt a korábbiaknál sokkal több és többféle fegyverzet felszerelését tette lehetővé.

A repülőgépek fedélzeti fegyvere általában egy 20-30 mm-es gépágyú, az A-37-est azonban nem légi, hanem páncélozatlan földi célpontok ellen fejlesztették, ezért egy 7,62 mm-es GAU-2-es géppuskát építettek be. Ezt a hatcsövű fegyvert kifejezetten alacsonytámadásra fejlesztették ki, ezért csőcsere nélkül is alkalmas tartós tüzelésre (a fegyvert Minigun-nak is nevezik, hogy megkülönböztessék a szintén hatcsövű, Gatling rendszerű M61 „Vulcan” gépágyútól).

A beépített gépfegyver mellett a Dragonfly alkalmas egy géppuska és két gépágyú-konténer szállítására is, ezáltal tűzereje jelentősen növelhető. A gépfegyverek mellett lehetőség van különféle nem irányított rakéták, biztonsági okokból AIM-9 „Sidewinder” légiharc rakéta és 241 kg-os Mk 82-es légibombák szállítására is, sőt, a palettán található volt napalmos gyújtóbomba is (utóbbit kifejezetten a vietnámi erdős területek irtására használták).


Szolgálatban:

Az A-37-esek gyártása már a prototípusok első felszállásával egy évben, 1963-ban megkezdődött. A típus első bevetése 1967-ben történt: augusztusban megkezdődött a Combat Dragon program, melynek keretében 25 db Dragonfly-t éles helyzetben teszteltek.

A tesztek sikeresen zárultak: a gépek számos különféle feladatot teljesítettek nappal és éjszaka, de a nagyszámú repült óra ellenére mindössze két gép veszett oda, azok is a leszálláskor szenvedtek balesetet.

A repülő néhány hiányossága is napvilágot látott: az új hajtóművek erejéhez és fogyasztásához képest az üzemanyag-tartályok túlságosan kicsik voltak, ezért a gépekre póttartályokat szereltek és gyakran csak az egyik hajtóművükkel repültek.

További problémát okozott, hogy a gépek irányíthatósága a jelentős többlet-teher miatt leromlott és anyagfáradás is fellépett, ami csökkentette az élettartamukat.

Az A-37A-kat ezért továbbfejlesztették A-37B-ké. Ezek új, a korábbiaknál erősebb vázat- és a nagyobb terhelés miatt fejlettebb J85-ös hajtóműveket kaptak, melyek 10,7 kN helyett 12,7 kN tolóerőt adtak és hatról nyolcra növelték a függesztési pontok számát (a hajtóműveket kissé kifordítva építették be, ezzel megkönnyítve az egy hajtóművel való repülést).

Növelték a hordozható üzemanyag mennyiségét is és a gépek gyakran négy póttartállyal repültek. További fejlesztés volt, hogy a típus kis sebességű repülésre is alkalmas volt és a kritikus pontokat páncélozták, növelve a túlélési képességet (kialakítottak egy OA-37B nevű megfigyelő/tűzvezető típust is, hogy segítsék a többi gépet).

Összesen 577 db Dragonfly-t gyártottak és a típus a Vietnámi háborút követően is rendszerben maradt. Több mint egy tucat ország használt A-37-eseket, túlnyomó részben dél-amerikai államok, de Dél-Korea, sőt, a zsákmányolt gépeket a kommunista Vietnám is bevetette (a legnagyobb üzemeltető az Amerikai Egyesült Államok volt, de később 254 gépet átadtak Dél-Vietnámnak).

Az alacsony szerviz-igényű és olcsón üzemeltethető gépet a legtöbb ország mára nyugdíjazta, de többet a 2000-es években is használtak (főleg drogkartellek ellen).


Műszaki adatok:

Név: Cessna A-38B „Dragonfly” (szitakötő)

Típus: alacsonytámadó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 8,62 m

Fesztáv: 10,93 m

Magasság: 2,70 m

Szerkezeti tömeg: 2.817.kg

Max. felszálló tömeg: 6.350.kg

Motor: sugárhajtóműve, 2 db, egyenként 12,7 kN tolóerejű (General Electric J85-GE-17A)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (GAU-2B/A, az orrban), 8 függesztési ponton 1230 kg-nyi fegyverzet.

Teljesítmények:

Végsebesség: 816 km/h

Csúcsmagasság: 12.730.m

Emelkedőképesség: 2130 m/perc

Hatótávolság: 740 km (átrepülésnél kb. 1500 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.