Caproni Ca.133

„Hárommotoros vászondenevér”


Tervezés:

Amikor Olaszország belépett az első világháborúba, fejlettsége hasonló volt Magyarországéhoz: mindkét nemzet rendkívül jó mezőgazdasággal rendelkezett, azonban hiányzott a hadviseléshez szükséges ipari háttér. Olaszországban született néhány előremutató harcjármű, köztük a Caproni Ca.1-es bombázó, azonban a hadfelszerelés nagy része rendkívül elavult volt - részben emiatt az első világháború alatt a gyors győzelmet remélő olasz egységeket megállították, majd (német segítséggel) legyőzték az osztrák-magyar erők.

Olaszország a győztesek oldalán fejezte be a világháborút, ennek ellenére a rendkívüli veszteségekbe az ország belerokkant és káoszba süllyedt - ezt kihasználva a Benito Mussolini vezette fasiszták szerezték meg a hatalmat. Mussolini naggyá akarta tenni Olaszországot (hasonlóvá az ókori Római Birodalomhoz), amihez meg kívánta szerezni a Mediterrán feletti uralmat. Ehhez az olasz hadiipar nagyarányú fejlesztésére volt szükség, mivel hiányoztak a helyi gyártású harcjárművek és a diktatúra egyre inkább magára maradt, külföldről az embargók miatt nem vásárolhatott.

Mussolini ezért megkezdte a hadiipar erőteljes fejlesztését: amely igyekezett minden haderőnemet kiszolgálni, többek között új harckocsikat, repülőgépeket és hadihajókat építve. A légierő fejlesztésének részeként több új repülőgépgyár kezdte meg a fejleszt és tervezést, köztük a CANT, a Fiat Aviazione, a Macchi, a Reggiane és a Savoia-Marchetti.

Olaszországban korábban is alapítottak repülőgépgyárakat (pl.: Breda, Piaggio) és ezek közé tartozott a Caproni is. Magát a Caproni repülőgépgyárat 1908-ban hozták létre és a vállalat az első világháború alatt több nehézbombázót is gyártott.

A nagyméretű Caproni két- és háromfedelű típusok olyan sikeresnek bizonyultak, hogy többségüket (új jelzéssel) a háború után is gyártották. Az első világháborús Ca.4-es ilyen változata volt a korábbiaknál erősebb motorral felszerelt Ca.42-es, amelyet átalakítva alkották meg a Ca.48-ast, egy 23 személyes utasszállító repülőgépet. A Ca.1-esből szintén gyártottak utasszállító variánst (Ca.56), akárcsak a Ca.5-ösből (Ca.57).

Az 1920-es évek közepétől megjelent a Caproni repülőgépek új generációja a Ca.73-assal, majd a három évvel későbbi Ca.101-essel: ezek már eleve utasszállítónak készültek, bár szükség esetén bombázóként is használhatták őket.

A Caproni Ca.101-est bevetették az 1934-36-os második olasz-etióp háborúban, ahol ugyan sérülékenynek bizonyult, de alapvetően megfelelt (Ca.102 jelzéssel a hárommotoros típusból kétmotoros modell is készült). A Ca.101-es sikerét látva az 1930-as évek első felében a Caproni repülőgépgyár kifejlesztette a típus utódját, amelyet Ca.133-asként jelöltek.


Konstrukció:

A Caproni Ca.133-as a Ca.101-es felépítését és általános elrendezését örökölte, de annál minden téren fejlettebb volt. A Ca.133-ast is úgy tervezték, hogy megbízható és költséghatékonyan gyártható legyen, ezért egyszerű, szögletes testet kapott, elődjénél nagyobb, 15,36 méteres teljes hosszal. A modernebb látvány ellenére a Ca.133-as is favázra feszített vászonból készült, ami az 1920-as években készült Ca.101-esen még nem számított elavultnak, egy évtizeddel később viszont a legtöbb repülőgépgyár már fémvázas, fémburkolatú repülőkre váltott (igaz, még nagy számban készültek részben vagy teljesen fa-vászon konstrukcióban készült repülők is, például a brit Hawker Hurricane vadászgép).

A Ca.133-as szárnyai is a Ca.101-eshez hasonlítottak: mindkét típus egyenes, felső bekötésű szárnyakat kapott. Ez egyrészt jelentősen növelte a pilóta látóterét, ugyanakkor az egyenes kialakítás és a szokatlanul nagy vastagság erősen korlátozta a típus végsebességét.

Még ennél is nagyobb problémát jelentett, hogy a Caproni Ca.133-as modellje sem kapott önhordó szárnyakat, ezért mindkét szárnyat vastag merevítő-rudakkal kellett a törzshöz és a hajtóművekhez erősíteni, tovább növelve a légellenállást és még inkább mérsékelve a repülő végsebességét. A Ca.133-as farokrésze a szárnyakhoz hasonlóan elavult volt, jellegzetes, bonyolult alakkal, támasztó rudakkal és huzalokkal.

A típust három darab Piaggio Stella VII.C 16 típusú, léghűtéses csillagmotor mozgatta, egyenként 460 lóerős teljesítménnyel - ez komoly előrelépés volt az előd 200 lóerős Alfa Romeo erőforrásaihoz képest, igaz, a teljesítmény-növekedésre szükség volt, mert a repülő tömege 2,45 tonnáról 4,19 tonnára, a korábbi közel kétszeresére nőtt.

Nemzetközi összehasonlításban a Caproni Ca.133-as elavult típusnak tűnt, különösen a kortárs amerikai (teljesen fém) Douglas DC-3-assal összehasonlítva, a szintén hárommotoros német Junkers Ju-52-estől azonban nem maradt el ilyen mértékben. A Ca.133-as elődjéhez képest nemcsak nagyobb teljesítményűvé vált, képességeit a légellenállás csökkentésével is igyekeztek javítani.

Ehhez a Ca.101-essel szemben a repülőgép hajtóműveit teljesen burkolták (NACA gyűrűkkel), akárcsak a futóművet. A típus három kerékkel rendelkezett: a két első tengely nagyméretű légellenállás-csökkentő, csepp alakú burokba került, a farok legvégébe beépített kisméterű hátsó kerék burkolatlan volt. A változtatások hatására a Ca.133-as 230 km/h-s végsebességet ért el - ezzel ugyan a rendkívül lassú Ju-52-estől is elmaradt, de így is 20 km/h-val gyorsabb volt a Ca.101-esnél.

A Ca.133-ast elsősorban teherszállításra szánták, de szükség esetén bombázóként is használhatták. Ebben az esetben az alapvetően kétfős személyzet ötre nőtt és a típus maximum 1200 kg bombát szállíthatott. A repülő védelmét 4 db 7,7 mm-es Breda-SAFAT géppuskával oldották meg, amelyek közül egy-egy a repülő hátán, illetve a hasa alatt kapott helyet, valamint egy-egy került a jármű két oldalára.


Szolgálatban:

A Ca.133-as prototípusának első felszállására 1934-ben került sor; a típus a rendszerbe állítását követően szinte azonnal bevetésre került a második olasz-etióp háborúban. A fentiekből nyilvánvaló, hogy a Ca.133-as már megjelenésekor is elavultnak számított, ennek ellenére rendkívül sikeressé vált.

Ennek oka, hogy Etiópia (ekkor Abesszínia) nagy kiterjedése mellett gyakorlatilag egyáltalán nem rendelkezett infrastruktúrával, ezért az utánpótlás mozgatásában komoly szerep hárult a teherszállító repülőgépekre. A Ca.133-ast bombázóként is kedvelték, mivel olcsóbb volt, mint az újabb típusok, például a lényegesen nagyobb teljesítményű Savoia-Marchetti SM.81 „Pipistrello”. Az etióp erők ugyan nem rendelkeztek ütőképes légierővel, ugyanakkor géppuskáikkal az alacsonyan repülő olasz gépekben érzékeny veszteségeket okozhattak: emiatt a döntéshozók még inkább az olcsóbb, könnyebben pótolható Ca.133-asokat preferálták, a szállítás és bombázás mellett még felderítő szerepkörben is.

A győztes háborút követően az olaszok Ca.133-asokat bevetettek az 1936-39-es spanyol polgárháborúban, a második világháború előfutárában is, itt azonban hamar kiderült, hogy a rendkívül lassú és elégtelen önvédelmi képességű típus rendkívül sebezhető az új légvédelmi ütegek és ellenséges vadászgépek által. A második világháború kitörésekor a Ca.133-as már rendkívül elavultnak számított, amit az olasz légierő is észlelt, ezért a típust Európában már csak mint támogató-kiszolgáló repülőgépet használták.

Az olasz gyarmatokon azonban lényegesen fejletlenebb és kevesebb ellenséges repülővel kerültek szembe, ezért az afrikai hadszíntéren a Ca.133-asok még megfelelőnek számítottak. Afrikában a típussal több nappali és éjszakai bombázást is végrehajtottak, igaz, ezek hatékonysága korlátozott volt, tekintettel a bevetett gépek minimális számára.

A repülőből több változat készült. A Ca.133-ból kialakítottak egy 16 üléses utasszállító modellt az Ala Littoria (az akkori olasz állami légitársaság) kiszolgálására - a polgári üzemeltető 12 ilyen repülő rendelt. A bázismodellből létezett egy mentőrepülő-variáns, a Ca.133S is, amelyből 30 darab készült.

A fő sorozatot a Ca.133T jelentette 283 géppel - ezek kifejezetten csapat- és utánpótlás szállításra szánt repüklők voltak, 16 helyett 18 fős kapacitással. A Caproni Ca.133-asból elkészült egy nyújtott változat is, a Ca.148, amelynél a pilótafülkét 60 cm-rel előrébb építették be, megerősítették a futóművet és áthelyezték az utastér ajtaját.

Összesen 506 db Ca.133-ast építettek és a repülő korlátozott képességei ellenére külföldön is talált vevőket: Olaszország mellett a hárommotoros típusból Ausztria és Spanyolország is vásárolt, az Egyesült Királyság pedig több zsákmányolt példányt repült.

A Ca.133-asok a brit vadászgépek könnyű zsákmányainak számítottak, néhány példány azonban túlélte az 1943-as olasz kapitulációt is. Ezeket Olaszország később is használta: hivatalosan az olasz haderő csak 1948-ban nyugdíjazta a Ca.133-ast, de egyes példányait repülőklubok még az 1950-es években is használták.


Műszaki adatok:

Név: Caproni Ca.133

Típus: szállító/könnyűbombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 15,36 m

Fesztáv: 21,24 m

Magasság: 4,00 m

Szerkezeti tömeg: 4.190.kg

Max. felszálló tömeg: 6.700.kg

Motor: légcsavaros, 3 db, egyenként 460 Le-s (1380 Le-s összteljesítménnyel) (Piaggio Stella VII.C 16, léghűtéses)

Személyzet: 2 fő (bombázó szerepkörben 5 fő)

Fegyverzet: 4 db 7,7 mm-es géppuska (Breda-SAFAT, egy-egy a test felső és alsó részén, valamint oldalain), lehetőség maximum 1200 kg bomba hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 230 km/h

Csúcsmagasság: 5.500.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: 1350 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.