Boulton Paul Defiant

„Repülő torony”


Tervezés:

A katonai repülőgépek méret szerint már az első világháborúban kettéváltak: a kisebb, általában egy-két üléses, főként mozgékonyságra és sebességre támaszkodó vadászgépekre, illetve a nagyobb terhek hordozására szolgáló bombázókra.

Idővel egyre nagyobb és erősebb bombázók jelentek meg, melyek lelövéséhez a korabeli vadászgépeknek a tűzereje, a bombázóknak pedig a mozgékonyága volt túl kicsi, többek között ezért egy közbenső típus is kifejlődött: a két-három üléses, gyakran két hajtóműves romboló repülőgépek.

Ezek a típusok valóban hatékonynak bizonyultak, de az 1930-as években - az új technikai és technológiai fejlesztéseknek köszönhetően - a korábbiaknál lényegesen jobb teljesítményű vadászgépek jelentek meg (pl.: Dewoitine D.520, Messerschmitt Bf 109, Supermarine Spitfire, stb.).

Később már ezek tették ki a hadseregek repülőgép-állományának jelentős részét, noha ezáltal a bombázók elleni hatékony harc továbbra is megoldatlan maradt (a paradoxon a fegyverzet elhelyezéséből adódott).

A korai, többfedelű vadászgépeken a géppuskákat általában a szárnyakra helyezték, de ez rendkívül megnehezítette a célzást, így az új, alsószárnyas típusokon megjelentek az erőseb és pontosabb, légcsavarkörön keresztül tüzelő nehézgéppuskák és gépágyúk.

A repülőgép hossztengelyén elhelyezett fegyverzet vadászgépek ellen jól bevált (ezt a megoldást a mai napig használják), mivel a pilóta egyszerűen az ellenséges gépet vette célba repülőjével, majd lőtávon belül tüzelt.

A második világháború előtti és alatti nagyméretű bombázókra viszont - éppen ezen vadászgépek ellen - még a korábbiaknál is jelentősebb védelmi fegyverzetet szereltek, ezért általában csak a bombázók alól volt érdemes támadni (ez viszont korlátozta a tüzelés idejét, mivel a pilóta nagy sebességgel közelített a célpontjához).

Ezt az Egyesült Királyságban egy hibrid típussal kívánták orvosolni: az elképzelés szerint e repülő alapját egy elfogó vadászgép adta, amely nagy sebességet és mobilitást biztosított, a hátsó részre viszont egy, a bombázókon használt forgatható lövegtorony került volna.

Ez azzal az előnnyel kecsegtetett, hogy a gép elfoghatja (utolérheti) az ellenséges bombázókat, majd alattuk, velük párhuzamosan repülve a torony lelőheti őket (a forgatható torony miatt elméletileg a gép középvonala fölött bármilyen irányból felbukkanó repülőre lehet lőni).

Az angol Air Ministry (angol; légügyi minisztérium) ennek megfelelően kiadta az F.9/35-ös specifikációt, melyben egy olyan nappal és éjszaka egyaránt bevethető harcjárművet vártak el, mely legalább 290 mérföld/óra sebességre képes 15.000. láb magasan (azaz legalább 467 km/h-val repülhet 4570 m-en).

A magas - a kor élvonalbeli vadászgépeinek megfelelő - elvárások ellenére négy angol repülőgépgyártó pályázott: az Armstrong Whitworth, a Fairey, a Hawker, valamint a Boulton Paul-lá átnevezett Boulton & Paul Company.

Utóbbi cég az elsők között alkalmazott motorizált lövésztornyot könnyebb repülőn: bár P.75 „Overstrand” kétfedelűjük pocsék teljesítményt nyújtott, a gyárnak mégis jól jött az általa szerzett tapasztalat. A kincstár 7 prototípus építését rendelte el, köztük a vállalat két P.82-esét. Mivel e repülőgép 302 mph-s csúcssebességet ért el (486 km/h-t), a Boulton Paul azonnal elnyerte a gyártás jogát.

Ekkor a gép nevét P.82-ről Defiant-ra (angol; dacos/kihívóra) változtatták és megkezdődött a sorozatgyártás előkésztése (a típust a pilóták gyakran Daffy-nak becézték).


Konstrukció:

A Boulton Paul Defiant formája a kortárs vadászgépekét idézte (pl.: a Hawker Hurricane-ét) de azoknál valamivel nagyobb méretű volt, hogy befogadhasson egy lövegtornyot (az első, még torony nélküli variánst könnyen össze lehetett téveszteni a Hurricane-el).

Az áramvonalas test, valamint a monoplán, önhordó, alsószárnyas kialakítás nagy sebességet tett lehetővé, míg a kifelé elkeskenyedő, a végein lekerekített szárnyvégek a manőverező-képességet növelték.

A Defiant-ot a Rolls-Royce legendás Merlin motorja hajtotta, ugyanaz, ami többek között a Hawker Hurricane és a Supermarine Spitfire korai változatait - ennek a 12 hengeres, 1030 lóerős hajtóműnek és a háromtollú légcsavarnak köszönhetően a gép végsebessége 489 km/h volt.

A ”V” hengerelrendezésű erőforrás oldalanként három kipufogócsonkot kapott (akárcsak a Spitfire), ezt két további hűtő egészítette ki a hajtómű, valamint a törzsközép alatt.

A repülő futóműve fordított tricikli típusú volt, még bolygóműves, nem behúzható farok-kerékkel, de az első tengelyeket már be lehetett húzni a szárnyakba.

A Defiant legfontosabb részegysége kétségkívül a tornya volt - a ”klasszikus” vadászgépekkel szemben ez a harcjármű nem kapott előrenéző géppuskákat: a teljes fegyverzet a toronyban kapott helyet. A pilóta kabinja mögé építették be a körbeforgatható tornyot: ez pneumatikus csillapítást kapott, hogy bármilyen szögben könnyen foroghasson (erre a manőverező-képesség miatt szükség is volt).

A közel 700 kg-os torony négy géppuskát hordozott, ezek egyesített tűzereje a remények szerint még egy nagyobb bombázót is könnyedén ki tudott lőni. Egy elektromos megszakítót is beépítettek, amely bizonyos pozícióban nem engedte elsülni a fegyvert (így a lövész nem lőhette szét a légcsavart vagy a gép farok-részét).

A lövegtornyot előrenéző állapotban is rögzíthették (ilyenkor a gépfegyverek csövei a pilótakabin két oldalára kerültek), de a gyakorlatban ezt ritkán alkalmazták, mivel így megszűnt a mozgatható torony nyújtotta előny.

A jobboldali, humoros kép e repülő lényegét foglalja össze: a Defiant elsőre egy hagyományos vadászgépnek látszott, melynek azonban a farán, egy toronyban összpontosult minden tűzereje. A moe (~ nagyon aranyos, fiatal lány) stílusú kép a „Fighter Aircraft Girls of World War II” kiadványban jelent meg (e több mint félszáz alkotás mindegyike mecha musume, azaz egy lány és egy repülőgép keresztezése).


Szolgálatban:

Az első - még torony nélküli - prototípus 1937. augusztus 11-én emelkedett először a levegőbe. Bár a repülőgép sebessége nem sokban maradt el kortársaitól és fordulékonysága is megfelelő volt, néhány felmerülő probléma komolyan hátráltatta a repülő szolgálatba állítását. Ez volt az oka, hogy az első Defiant-ok csak a második világháború kitörése után, 1939 legvégén kerültek a csapatokhoz.

A baloldali fotón a 264-es osztag Defiant-jai láthatóak - ők vehették át az első példányokat (a sor szélén álló gépet Eric Barwell százados repülte, aki az Angliai csata alatt kilenc légi győzelmet szerzett éjszakai vadászpilótaként).

Mivel a Defiant nem rendelkezett előretüzelő géppuskákkal és alapesetben a tornyot sem lehetett előrefelé forgatni, a hadvezetés a típushoz egy külön harci eljárást tervezett. E szerint a Definat-oknak az ellenséges bombázókat alulról kellett támadnia. Ez a megoldás kettő előnnyel járt - egyrészt a német bombázóknak nem voltak alsó lőállásai, ezért nem kellett tartani az ellenséges tűztől, másrészt a toronyból felfelé különösen jó kilátás nyílt.

Az első eredmények biztatóak voltak és a típus kiemelkedően sikeres volt a Dunkerque-i csata alatt. Miközben a Szövetséges szárazföldi csapatok (a Dynamo hadművelet keretében) kétségbeesetten, minden felszerelésüket hátrahagyva igyekeztek áthajózni a La Manche csatornán, a Luftwaffe (német légierő) hatalmas veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni az elfogó-vadászoktól.

A német pilóták azonban hamar megtanulták, hogy bár hátulról és felülről a Defiant hatalmas tűzerőt képviselt, előrefelé nem tud lőni: ennek tudatában szemből és alulról kezdték támadni a tornyos vadászgépeket, ami olyan komoly veszteségeket indukált, hogy az angolok leálltak a Defiant-ok nappali bevetéseivel.

A legyártott gépeket éjszakai szolgálatra vezényelték át (a baloldalon látható gép éjszakai tesztrepülésen vesz részt). A legtöbb Defiant AI (angol; airborne interceptor - légi elfogó) radarral felvértezve indult a bombázók lelövésére és ebben a szerepkörben ismét igen jól teljesítettek.

1942-ben már jóval modernebb éjszakai vadászok (pl.: a Bristol Beaufighter vagy a legendás De Havilland Mosquito) álltak rendelkezésre, ezért a Defiant-okat fokozatosan visszavonták a frontszolgálatból. A megmaradt gépeket vízi mentőként alkalmazták (minden egyes ilyen Defiant-ot egy pár mentőcsónakkal szeretek fel) vagy a bombázók lövészeit gyakorlatoztatták rajtuk.

A típus idővel teljesen kiszorult a frontszolgálatból és már csak célzsák vontatásra használták, eltávolított toronnyal (140 repülőt eleve erre a célra gyártottak, a többit ennek megfelelően alakították át).

A Defiant-ból hét fő sorozatot alakítottak ki, de ezek csak kisebb részletekben tértek el egymástól. A bázismodell a Defiant Mk I volt, ebből három alváltozatot alakítottak ki: a Defiant NF Mk I éjszakai vadászt és a radarral felszerelt Defiant NF Mk IA éjszakai vadászt, valamint a Defiant ASR Mk I kutató-mentőgépet.

A Defiant TT Mk I a 150 darab célzsák-vontató gépet jelölte, a Defiant TT Mk III ennek torony nélküli változatát (ld. jobbra), míg a Defiant Mk II egy feljavított modell volt 1280 lóerős, Merlin XX-as hajtóművekkel és radarral.

Emellett 2 db Defiant különleges kísérletek alapjául szolgált - az angolok rajtuk próbálták ki korai katapultülésüket. A legérdekesebbek példányok azok az elektronikus zavaró gépek voltak, melyek célja a németek ”Freya” típusú korai előrejelző radarjainak bénítása volt (az elektronikus hadviselés ebben az időben még ismeretlen fogalom volt).

A típust az Egyesült Királyság mellett Ausztrália, brit India (a mai Banglades, India, Mianmar és Pakisztán területei), Kanada és Lengyelország használta.

Érdekes, hogy bár a lövegtornyok bombázókon jól beváltak és a Defiant-tal is értek el sikereket, ez a megoldás gyorsan feledésbe merült (igaz, a háború végén a németek hasonló célból ferdén felfelé tüzelő gépfegyvereket építettek nehézvadász gépekbe és ezzel a „Schäge Musik” nevű módszerrel számos szövetséges bombázót lőttek le.

A bal alsó kép 1968. szeptember 14-én készült Finningley-ben (Kelet-Yorkshire, Egyesült Királyság) és egy lengyel pilóták alkotta éjszakai-vadász egység gépét mutatja.


Műszaki adatok:

Név: Boulton Paul Defiant

Típus: elfogó (lövegtornyos) vadászrepülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 10,77 m

Fesztáv: 11,99 m

Magasság: 3,46 m

Szerkezeti tömeg: 2.763.kg

Max. felszálló tömeg: 3.781.kg

Motor: légcsavaros, 1030 Le-s (Rolls-Royce Merlin III, ”V” hengerelrendezésű, 12 hengeres, vízhűtéses)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: 4 db 7,7 mm-es géppuska (Browning M1919, a toronyban)

Teljesítmények:

Végsebesség: 489 km/h

Csúcsmagasság: 9.250.m

Emelkedőképesség: ~ 540 m/perc

Hatótávolság: 749 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.