Boeing B-29

„Egy szupererőd ha odacsap...”


Tervezés:

Amikor az 1900-as évek elején megkezdődött a repülőgépek széles körű katonai alkalmazása, kezdetben az egyes típusokat gyakorlatilag minden feladatkörben használták, később viszont a támadó változatok két jól elhatárolható csoportra váltak szét: gyors, repülőgépek elleni vadászgépekre és földi célok elleni lassabb, ám nagyobb bombázókra. A háború előrehaladtával a bombázókon belül további csoportok jöttek létre: az általában egy-két bombát szállító vadászbombázókra, a relatív gyors könnyű- és közepes bombázókra, valamint a nagyobb kapacitású nehézbombázókra.

Az első világháborúban a nehézbombázók kapacitása (a későbbiekkel összehasonlítva) rendkívül csekély volt: még a legnagyobb típusok (pl.: Gotha G.IV, Handley Page Type O) maximális felszálló súlya sem érte el az 5 tonnát és jellemzően 1 tonna alatti bombaterhüket csupán néhány 100 km-es távolságba juttathatták el.

Részben emiatt ekkoriban a nehézbombázókat csak igen korlátozott számban használták, stratégiai bombázásra pedig gyakorlatilag csak az elsősorban a németek által alkalmazott katonai léghajók voltak alkalmasak, ám ezek alacsony sebességük és sérülékeny burkolatuk miatt később komoly veszteségeket szenvedtek.

Az két világháború közötti időszakban a repülőgépek, így a bombázók fejlesztése terén is történtek előrelépések, de sokáig a németek 1939-es kezdeti sikerei által is erősített kép élt a döntéshozók fejében: a bombázók közül elsősorban a vadászgépekkel együtt haladni képes gyorsbombázók és a pontcélok elleni zuhanóbombázók hatékonyak.

Erre jó példa volt az Egyesült Királyság, amely az első tesztrepülését 1939 májusában teljesítő Short Stirling képében állította rendszerbe első négymotoros típust, addig a brit nehézbombázók is a sebességre építő kétmotoros gépek voltak. A németek minden várakozást felülmúló sebességű előrenyomásának következtében azonban 1940-re Európa a Szövetségesek számára gyakorlatilag elveszett, az Egyesült Királyság és a háborúba később belépő Amerikai Egyesült Államok ekkor még nem kockáztatott meg egy szárazföldi támadást.

Azért, hogy megtörjék a német ipart és a lakosságot, megkezdődött a megszállt területek és Németország bombázása, amihez azonban minden korábbinál nagyobb hatótávolságú és bombaterhű modellekre volt szükség.

Ezen korszak ikonikus típusaivá vált a brit Avro Lancaster és az amerikai Consolidated B-24 „Liberator”, amelyek több ezer kilométeres távolságú célpontokra is több tonnányi bombát dobhattak. A folyamatos fejlesztés eredménye lett a B-24-eshez hasonló képességű, kiemelkedően erős (13 db nehézgéppuskából álló) védelmű Boeing B-17 „Flying Fortress” nehézbombázó.

A B-17-es fejlesztésének részeként a Boeing egy még fejlettebb típus tervezését is megkezdte, de ezt az amerikai szárazföldi haderő repülőcsapatai (USAAC) a várhatóan rendkívül magas költségek miatt nem rendelte meg. A Boeing magánprojektként folytatta a fejlesztést és amikor 1939 áprilisában az óceán-átrepülése miatt ünnepelt pilóta, Charles Augustus Lindbergh meggyőzte Henry Harley Arnold tábornokot, a légierő vezetőjét egy ”szuper-bombázó” szükségességéről, a Boeing a kezdetben általa finanszírozott programból kiindulva alkotta meg az XB-29-est.

A szuper-bombázó program négy pályázója (Boeing, Consolidated, Douglas, Lockheed) közül a Boeing XB-29-es került ki győztesen (a Consolidated B-32 „Dominator”-t másodlagos gépként rendelték meg arra az esetre, ha a B-29-es nem felelne meg a várakozásoknak). A korának legdrágább katonai programjában a Boeing B-29-es nehézbombázó a Superfortress, azaz szupererőd becenevet kapta, folytatva a B-17 „Flying Fortres”-szel (angol; repülő erőd) megkezdett hagyományt.


Konstrukció:

A Boeing B-29-est nemes egyszerűséggel a világ (akkori) legnagyobb és legerősebb bombázójának tervezték: a két fő elvárás az volt, hogy a típus 9,1 tonnányi bombaterhet képes legyen akár 4290 km-es távolságba eljuttatni: ezt a korabeli típusok meg sem közelítették, ráadásul a géptől 640 km/h-s végsebességet is elvártak.

A végeredmény ennek megfelelően egy hatalmas repülőgép lett: a Superfortress törzsének hossza meghaladta a 30 métert, teljes magassága pedig a 8 métert. A típus frontrészét az amerikai gépek között szinte egyedülálló módon félgömb-alakúra tervezték (ezt az angolszász terminológia stepless kialakításként jelöli): ezáltal a gazdagon üvegezett orr jó kilátást biztosított, miközben minimalizálták a gép légellenállását.

A B-29-es szárnyainak fesztávolsága még a törzsénél is lényegesen nagyobb volt (43,06 métert tett ki), a szárnyfelület pedig meghaladta a 161 négyzetmétert. A kifelé elkeskenyedő, a géptörzshöz képest igen nagy fesztávolságra három okból volt szükség: ez biztosította a hatalmas bombateher megemeléséhez szükséges erőt, ezáltal nőtt a gép hatótávolsága és nőtt a felhajtóerő (utóbbi a nagy magasságú repüléshez elengedhetetlen volt).

Meglepő, hogy a gép hatalmas mérete ellenére a B-29-es csupán egyetlen (igaz, rendkívül nagyméretű) függőleges vezérsíkkal rendelkezett, szemben a több második világháborús bombázón alkalmazott két kisebb vezérsíkkal (a repülő vízszintes vezérsíkjai hasonló dimenziókkal rendelkeztek - együttes hosszuk több mint 13 méter volt - nagyobb, mint számos kisrepülő szárnyainak hossza).

A Superfortress maximális felszálló tömege meghaladta a 60000 kg-ot; egy ekkora gép mozgatásához kiemelkedően erős erőforrásra volt szükség. A választás a kifejezetten e típushoz továbbfejlesztett Wright R-3350 „Duplex-Cyclone” sorozatra esett, amely egy kétsoros, 18 hengeres erőforrás volt, amely egyszerre rendelkezett kompresszorral és turbófeltöltővel: ezekkel a hajtómű alapváltozata 2200 lóerő leadására volt képes, ezt később 3700 lóerőig tudták kitolni.

A gépenként 4 óriási hajtómű képes volt megemelni a repülőt (bár a tervezett 640 km/h-s sebességet nem sikerült elérni), de a motorokkal kapcsolatban számos probléma merült fel, ráadásul az erőforrás maghőmérséklete a 3000 fokot is meghaladhatta, ami probléma esetén azt jelentette, hogy a motor néhány másodperc alatt gyakorlatilag átégette a szárnyat. A hajtóművekkel kapcsolatos problémák a folyamatos ellenőrzés és módosítások ellenére megmaradtak, pedig alig 75 repült óra után a komplett motorblokkot ki kellett cserélni. A késői változatokon a Duplex-Cyclone-okat 28 hengeres Pratt & Whitney R-4360 „Wasp Major” motorokra cserélték, ami megoldotta a hajtómű-problémákat.

Érdekes, hogy hatalmas mérete és tömege ellenére a B-29-esek futóműve mindössze három futószárból állt, tengelyenként két-két kerékkel. Ezek közül egy kisebb átmérőjű kerék-pár került az orr alá, a két főfutó pedig a gép szárnyai magasságába. Látszólag a Superfortress fel- és leszálláskor könnyen leülhetett a farkára, valójában azonban a típus stabil volt (a gép nagy tömegű elemei, a szárnyak, a hajtóművek és a bombatér az első és a hátsó futószárak között kaptak helyet.

A B-29-es méretének megfelelően rendkívül nagy, 11 fős legénységgel repült: a legénység felosztható volt három blokkra: a pilóta és másodpilóta vezették a gépet, 4 fő felelt a repülő védelméért, a fennmaradó 5 fő pedig a navigációért, kommunikációért és célzásért (utóbbi csoportba a navigátor, a fedélzeti mérnök, a rádió-, illetve a radar kezelője, valamint a bombázótiszt tartozott).

A Superfortress védelmét 8-10 db 12,7 mm-es Browning nehézgéppuskával oldották meg, amelyeket párosával építettek a gép hasán és hátán, valamint a farokba található, távirányítású tornyokba (ez utóbbi lehetővé tette a tornyok méretének, így az általuk okozott többlet-légellenállásnak a minimalizálását). A típus fegyverzetét a második világháború alatt csak ritkán kellett használnia, mert a japán dugattyús vadászgépek többsége képtelenek volt a nagy magasságban és relatív nagy sebességgel repülő típus elfogására.

A B-29-es egyik különlegessége volt, hogy már túlnyomásos pilótafülkét kapott és a hátsó szekció is túlnyomásos volt, de mivel a bombateret nem túlnyomásosnak alakították ki, az első és hátsó küzdőteret egy (túlnyomásos) alagúttal kötötték össze. Nehézbombázóként a B-29-es különösen nagy tömegű teher célba juttatására volt alkalmas, bár ez a célpont távolságától függően változott - a repülők általában 9000 kg-nyi bombát szállítottak.


Szolgálatban:

A B-29-es az Amerikai Egyesült Államok (egyben a világ) legnagyobb kapacitású, a második világháborúban rendszerbe állított típusa volt, azonban a Superfortress létrehozása hatalmas áldozatokat követelt. A prototípus 1942. szeptember 21-én emelkedett először a levegőbe, de a hatalmas repülőhöz szükséges rendkívül nagy kapacitású alkatrészek számos problémát okoztak, és sok problémát okozott az a tény is, hogy a hadvezetés erőltette a sorozatgyártás mielőbbi megkezdését.

A második prototípus 1942. december 30-án teljesítette szűzfelszállását, de a gép nem sokkal később kigyulladt, majd a kijavított gép másfél hónappal később lezuhant, megölve nemcsak a gép 11 fős legénységét, de a földön további 21 személyt is. A problémák ellenére megkezdték a B-29-esek gyártását, de az 1944-ig leszállított első 100 gép közül 85 repülésre alkalmatlannak bizonyult. Eközben (részben a hajtóművek katasztrofális megbízhatósága miatt) folyamatosak voltak az átépítések és 1944 elején a gyártósorról legördülő repülőket azonnal átépítésre vezényelték.

A problémák megoldása hosszú időt vett igénybe, ezért döntés született arról, hogy a típust kizárólag a csendes-óceáni hadszíntéren, a japánok ellen vetik be. A támadáshoz a gépeket Indiába (és néhány B-29-est Kínába) vezényeltek, ami az anyaországtól és a céltól egyaránt rendkívül távoli bázis miatt óriási logisztikai problémákhoz vezetett, mivel többek között az üzemanyagot és minden utánpótlást a Himalája fölött kellett szállítani.

A Superfortress-t számos változatban gyártották: a prototípusokat követően a fő sorozatot a B-29A, B-29B és B-29C modellek jelentették. Ezek mellett számos prototípus és fejlesztés épült, illetve kisebb számban különleges feladatkörű modellek is gyártásba kerültek (a TB-29 például kifejezetten kiképzésre szolgált, a WB-29 pedig időjárás-előrejelzésre). A legsikeresebb ilyen gépcsoport 282 db átalakított KB-29-es légi utántöltő Superfortress volt, amelyek abból a felismerésből születtek, hogy az Indiai B-29-es bázis üzemanyaggal történő ellátására maga a B-29-es a legalkalmasabb.

Az elkészült bombázókat kezdetben japán katonai és ipari célpontok ellen vetették be, ami a pontatlanság miatt csak mérsékelten volt sikeres, amikor azonban az amerikai légi parancsnokság bombázó részlegének élére Curtis Emerson LeMay tábornokot nevezték ki, a katonatiszt elrendelte a japán lakosság háborús bűnnel felérő bombázását. E támadások hatékonyságát később gyújtóbombákkal növelték, ami a városok túlnyomórészt faépítésű házaiban hatalmas pusztítást okozott (csak a polgári áldozatok számát 330000-470000 fő közé teszik, bár egyes becslések szerint elérhette a 900000-et is).

A B-29-esekhez egy másik szomorú esemény is kapcsolódik. 1945-re az Amerikai Egyesült Államok a Szovjetunióval együtt elfoglalta gyakorlatilag az összes japánok által uralt területet és megsemmisítette a japán hadiflottát, de sem ez, sem a Nagy Japán Birodalom folyamatos terrorbombázása nem tudta megtörni a japánok harci kedvét.

Azért, hogy elkerüljék a Németországinál is véresebbnek ígérkező harcot a Japán főszigetek elfoglalására, az amerikaiak atombombát kívántak ledobni a birodalomra (azért a B-29-esre esett a választás, mert ez volt az egyetlen típus, amely megfelelően nagy távolságra juttathatta a mintegy 4,5 tonnás bombákat). 1945. augusztus 6-án az Enola Gay becenevű B-29-es a Little Boy bombát dobta Hirosima városára, három nappal később pedig a Bockscar a Fat Man-t Nagaszakira, amely kikényszerítette a gyors japán kapitulációt.

A Superfortress-ek a második világháborút követően is rendszerben maradtak és az amerikaiak bevetették őket a Koreai háborúban is. A Superfortress-ek itt mutatták meg igazán képességeiket. Az Amerikai Egyesült Államok Koreára kb. 635000 tonna bombát dobott (többet, mint a második világháború során a teljes csendes-óceáni hadszíntérre) - a bombázás olyan nagy erejű volt, hogy több esetben módosítani kellett az országról készült térképeket (a bombák harmadát B-29-esek szállították).

A Superfortress korának messze legdrágább amerikai katonai programja volt (a költségek meg az atombombákat létrehozó Manhattan project-ét is felülmúlták), de négy üzemben hiába gyártottak rendkívül sok, összesen 3970 db B-29-est, az új konfliktusban, a hidegháborúban a típus már elavulnak számított - amikor a szovjetek Koreában bevetették a sugárhajtású MiG-15-ösöket, számos gép odaveszett.

Az 1950-es évek elején a még hatalmasabb Convair B-36-os, majd a tisztán sugárhajtású bombázók kiszorították a típust, bár az erősebb hajtóművel szerelt B-50 „Superfortress” modelleket egy ideig még használták, másodlagos feladatkörben pedig egészen 1965-ig szolgáltak (a jobboldali fotón jól érzékelteti a B-36-os méretét, amely mellett még a hatalmas B-29-es is eltörpül). A B-29-es több különösen nagyméretű repülőgép alapját képezte (pl.: a C-97 „Stratofreighter” teherszállítóét és a KC-97 „Stratofreighter” légi utántöltő típusét) és bár a repülő a hihetetlenül magas fejlesztési és gyártási költségek ellenére relatív rövid ideig állt rendszerben, óriási segítséget jelentett a Boeing repülőgépgyárnak, amely máig a világ egyik vezető repülőgépgyárának számít a különösen nagyméretű típusok között.

Zárásképpen érdemes megjegyezni, hogy 87 db brit és 2 db ausztrál B-29-est leszámítva minden Superfortress-t az Amerikai Egyesült Államok repült, a második világháború alatt azonban három orosz földön kényszerleszállást végrehajtó B-29-es alapján a Szovjetunió megépítette a rendkívül hasonló Tupoljev Tu-4-es bombázót (később e típussal dobták le az első szovjet kísérleti nukleáris légibombát). A 22 megőrzött B-29-esből évtizedeken át egyedül a Fifi becenevű példány volt repülőképes, de 2016-ban egy civil szervezet rendbe hozott egy második, Doc becenevű példányt is.


Műszaki adatok:

Név: Boeing B-29 „Superfortress” (szupererőd)

Típus: nehézbombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 30,18 m

Fesztáv: 43,06 m

Magasság: 8,45 m

Szerkezeti tömeg: 33.800.kg

Max. felszálló tömeg: 60.560.kg

Motor: dugattyús, 4 db, egyenként 2200 Le-s (8800 Le-s összteljesítménnyel) (Wright R-3350, ”csillag” hengerelrendezésű, 2 soros, 18 hengeres)

Személyzet: 11 fő

Fegyverzet: 8-10 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (M2 Browning, kettesével a távirányítású tornyokban a test felett és alatt, valamint a faroktoronyban), lehetőség 9000 kg-nyi bomba hordozására belső bombatérben

Teljesítmények:

Végsebesség: 574 km/h

Csúcsmagasság: 9.710.m

Emelkedőképesség: 276 m/perc

Hatótávolság: 5230 km (átrepülésnél: 9000 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.