Blohm und Voss BV 138

„Repülő fapapucs”


Tervezés:

Adolf Hitler számára az egyik legfontosabb hajtóerő a bosszú volt: visszavágni Németország első világháborús vereségéért. Ehhez a diktátor 1933-as hatalomra kerülését követően minden feltétel adottá vált: a szárnyaló gazdaság megfelelő tőkét biztosított a hatalmas haditechnikai fejlesztésekhez.

A nácik egy teljesen új hadsereget kívántak létrehozni, amihez számos új fegyvert és járművet terveztek. Ezen típusok egy része teljesen új konstrukció volt: pl.: a Junkers Ju 87 „Stuka” zuhanóbombázó, a Panzerkampfwagen III közepes harckocsi vagy a Messerschmitt Bf 109-es vadászgép.

A németek gyakorlatilag újradefiniálták a szárazföldi és légi hadviselést, de az óceánokon hátrányban voltak. Létszám- és technológiai-fölényük a vízben nem érződött: hiába épültek egymás után a német csatahajók, ez nem volt elég a nyomasztó angol fölény kiegyenlítésére.

Emiatt a háború alatti tengeri hadviselésben a legnagyobb problémát nem is az ellenség, hanem az irdatlan kiterjedésű víztömeg jelentette. Még a világ ekkor legtöbb hadihajóval rendelkező angolok sem tudták folyamatosan ellenőrzésük alatt tartani még a fő hajózási útvonalakat sem.

Ez elméletben kedvezett a kisebb flottával rendelkező németeknek, de egyben hatalmas veszélyt is jelentett, mert a sokkal erősebb angol hajókkal való találkozás rendszerint halálos volt (ez okozta többek között a Scharnhorst csatacirkáló 1943-as vesztét is).

Mivel a német hadihajók a veszteségekhez mérten csak minimális eredményeket értek el, Hitler már 1940-ben meghirdette a korlátlan tengeralattjáró-háborút, ezáltal a hangsúly fokozatosan a víz alatti flottára helyeződött át. A tengeralattjáróknak pedig még a felszíni egységeknél is nagyobb szükségük volt a megfelelő felderítési jelentésekre, ezért a döntéshozók új haditengerészeti felderítő repülőgépet rendeltek.

A pályázók között ott volt a hatalmas Blohm und Voss hajógyár is, amely többek között a II. világháború legnagyobb német hadihajóit a BISMARK osztály két tagját is építette. A vállalat a harmincas évek elején kezdett hidroplánokkal foglalkozni, majd Hitler 1933-as hatalomra kerülését követően átvette a Hamburger Fleugzeug GmbH-t (német; hamburgi repülőgépgyár). Leányvállalata ezután több tervet is elkészített, míg végül 1934-ben hivatalosan is megrendelést kaptak egy repülőgépre.

A megnevezés szerinti óceáni bevetésre alkalmas tengerészeti felderítő hidroplánt eredetileg kétmotorosnak tervezték, ám végül mégis egy hárommotoros gép mellett döntöttek. Ez a kezdetben Ha 138-nak nevezett, majd BV 138-ra átkeresztelt típus furcsa külseje ellenére a vállalat első sikeres repülőgépévé vált - alakja után a gépet néha Der Fliegende Holzschuh-nak, azaz repülő fapapucsnak nevezték, hivatalos beceneve a Seedrache (német; tengeri sárkány) volt (a BV 138-as nem a gyár egyetlen furcsa alakú repülőgépe volt, ugyanis szintén a Blohm und Voss építette meg az aszimmetrikus BV 141-est is).


Konstrukció:

A BV 138-as szokatlan külsejű gép volt, habár kialakítása a klasszikus hidroplán-sémára épült: csónak alakú törzs, vállszárny, motorok a szárnyakon, támasztóúszók, stb.. A hasi oldalon, a törzs hosszának felénél beiktattak egy lépcsőt: erre a hidroplánokon gyakran alkalmazott megoldásra felszálláskor a víz felületi feszültségének könnyebb legyőzése miatt volt szükség. A típus rövid törzse a jóval kisebb méretű Sikorsky S-38-asra hasonlított: a széles, lapos test hátrafelé fokozatosan elvékonyodott és csak a teljes hossz kb. 2/3-áig ért.

Ezzel szemben a szárnyak hagyományos alakúak voltak, igaz, nem a törzs oldalaihoz csatlakoztak: a megfelelő rögzítéstől egy központi tartóbak gondoskodott. A BV 138-as teljes magassága légcsavaron nélkül 5,9 méter volt: ennek oka, hogy a törzs fölötti dúcolást és a rá rögzített szárnyak fölött helyezték el a harmadik motort (ezen a helyen a rögzítés miatt nem lehetett megbontani a szárnyat).

A rövid törzs miatt a gép kettős faroktartót kapott, két függőleges vezérsíkkal. A farokrész elöl a motorok végéig ért. A hajtóműveket azért építették magasra, hogy védve legyenek a víztől. A repülő mozgatásáról három darab Junkers Jumo 205D dízelmotor gondoskodott - a rendkívül népszerű hajtóművel a BV 138-as maximum 285 km/h-ig gyorsulhatott, ami átlagosnak számított a kétéltű gépek között.

E repülő egy amfíbia, azaz repülő csónak volt, ennek megfelelően a típus kizárólag vízre szállhatott le (ellentétben például a kortárs amerikai Consolidated PBY „Catalina”-val). A BV 138 törzsén nyugodott a gép tömege, a szárnyak végére épített egy-egy kisméretű (nem behúzható) támasztóúszó a szárnyak vízbe érését és a gép felborulását volt hivatott megakadályozni.

Korábban a haditengerészeti felderítők légi célok ellen többnyire fegyvertelenek voltak (csak vízi célpontok elleni fegyverzettel; bombákkal, víziaknákkal, később torpedókkal és rakétákkal rendelkeztek), de a mind több ellenséges vadászgép miatt ez megváltozott.

E típus fegyverzete két toronyban és egy kiegészítő nyitott lőállásban kapott helyet (ez utóbbit a középső motor mögé építették). Az első és a hátsó zárt, körbeforgatható tornyokba egy-egy 20 mm-es gépágyút építettek, az oldalra és hátrafelé tüzelő középső lőállásba pedig egy 13 mm-es nehézgéppuskát telepítettek. Ezen kívül mind a három lőálláshoz felszerelhettek egy-egy kiegészítő géppuskát.

Mivel a BV 138-as teljes fegyverzete a gép felső részén kapott helyet, a repülő (legtöbb társához hasonlóan) alulról védtelen volt (ez a szárazföldi gépeknél fontos volt, de a tengeren a gépek rendszerint alacsonyabban repültek).


Szolgálatban:

A gép első prototípusa már 1937. július 15-én a levegőbe emelkedett, de az eredmények kiértékelése után széleskörű áttervezés vette kezdetét (ezek többsége a törzset és a faroktartót érintette). Számos megoldást kipróbáltak, mire megjelent a végső változatnak szánt BV 138 A-1, de a legyártott 25 db ilyen hidroplánon további módosításokat hajtottak végre, ezért a végső berepülésre csak 1940 áprilisában kerülhetett sor (ezt a gyár melletti Elba befagyása is késleltette).

Az elkészült BV 138 A-1-eseket a Luftwaffe szinte azonnal bevetette a Norvégi elleni hadműveletekben (a gépek ekkor annak ellenére tartoztak a légierőhöz, hogy szárazföldön le sem szállhattak). Az így szerzett tapasztalatok alapján megerősítették a törzset és a gép erősebb fegyverzetet kapott (BV 138 B-0, BV 138 B-1). Mintegy 20 példány után áttértek a még jobban megerősített törzsű és faroktartójú BV 138 C-1-re: ez utóbbiból készült a legtöbb, összesen 227 db és a gyártás egészen 1943-ig, a program leállításáig folyt. Néhány gépet a hajókra szerelt gőzkatapultokról is indíthattak, míg másokat a felszállás segítő rakétákkal láttak fel.

A legkülönösebb változat a BV 138 MS volt (a német Minensuch-Ausführung rövidítése, jelentése: aknakereső): ez a Junkers Ju 52/3m azonos célú változataihoz hasonlóan egy hatalmas elektromágneses gyűrűt hordozott a hasi rész alatt (ezzel érzékelték az elektromágneses víziaknákat).

A típus teljesítményével szemben kezdetben voltak fenntartások, de az átalakítások után a BV 138-as rendkívül hatékony géppé vált, annak ellenére, hogy sohasem volt olyan népszerű, mint a négymotoros Focke-Wulf Fw 200 „Condor”.

A Condor viszont szárazföldi gép volt, ezért hatósugarát korlátozták a légi bázisok. Ezzel szemben a Seedrache leszállhatott a tengerre és egy hadihajóból vagy tengeralattjáróból is tankolhatott, ezáltal (megfelelő tervezéssel) gyakorlatilag végtelen hatótávolságúvá vált.

További előnyt jelentett erős fegyverzete: a gép 20 mm-es gépágyúkkal rendelkezett, a legtöbb hasonló típus viszont csak 8 mm alatti géppuskákat kapott (pl. Arado Ar 196, Heinkel He 115 korai változata) - ezáltal a BV 138 korlátozott mértékben támadásra is alkalmassá vált. A típust több más géppel együtt a SAGr.-ben (Seeaufklärungsgruppe - német: tengerészeti felderítőcsoport kötelékében) teljesített szolgálatot. Bevetették a Biscayai öbölben, a Balti-tenger és a Jeges-tenger térségében, illetve az Atlanti óceán felett, sőt, néhány gépet romániai támaszpontokra is telepítettek - ezekkel a Fekete-tenger felett teljesítettek repültek.


Néhány példány még a háború végén is bevethető állapotban volt. A világháború végén a BV 138-asokat kivonták a szolgálatból és ismertsége jelentősen csökkent (hasonlóan a Mistel repülőgép-kombinációkhoz), noha a típus egyike volt a legfontosabb német haditengerészeti gépeknek (ellentétben például a Dornier Do 26-tal, amely részvétele marginális volt a háborúban, ám előnyös külseje miatt szélesebb körben ismert).


Műszaki adatok:

Név: Blohm und Voss BV 138C-1 „Seedrache” (tengeri sárkány)

Típus: felderítő vízi repülőgép (hidroplán)

Fizikai jellemzők:

Hossz: 19,85 m

Fesztáv: 26,94 m

Magasság: 5,90 m

Szerkezeti tömeg: 11.770.kg

Max. felszálló tömeg: 17.500.kg

Motor: légcsavaros, 3 db, egyenként 868 Le-s (2604 Le összteljesítményű) (Junkers Jumo 205D, 6 hengeres, soros hengerelrendezésű, dízelüzemű)

Személyzet: 5-6 fő

Fegyverzet: 2 db 20 mm-es gépágyú (MG 151, az első és hátsó toronyban), 1 db 13 mm-es nehézgéppuska (MG 131, a középső hajtómű mögött), max. 3 db 7,92 mm-es géppuska

Teljesítmények:

Végsebesség: 285 km/h

Csúcsmagasság: 5.000.m

Emelkedőképesség: 220 m/perc

Hatótávolság: 4300 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.