Blackburn Buccaneer

„Pufók kalóz”


Tervezés:

Az Egyesült Királyság több évszázadon át a világ legerősebb birodalmának központja volt, amit különleges elhelyezkedése tette lehetővé: az ország a legfejlettebb európai régióban helyezkedett el, azonban nem rendelkezett közvetlen szárazföldi kapcsolattal. Ez Franciaorszg partjainak közelsége miatt nem jelentett komoly problémát a kereskedelem számára, ugyanakkor lehetővé tette, hogy a britek (erős haditengerészetük révén) kivédhessék a nagyobb (többek között francia és német) hadseregek támadásait, mivel a La Manche csatorna legkeskenyebb pontján is 34 km széles, ezért relatív egyszerűen megakadályozható egy átkelési kísérlet. Az angolok számára az óceánok és tengerek, illetve az ezt használó haditengerészetük az ország védelmét nem számítva is kulcsfontosságú volt, mivel lehetővé tette az anyaország és a gyarmatok összekapcsolását.

Az 1800-as évek végére a Brit Birodalom ugyan már elvesztette az Amerikai Egyesült Államok feletti uralmat, de mások mellett gyarmatai közé tartozott India, Ausztrália és Kanada, amelyek hatalmas mennyiségű olcsó nyersanyagot és egzotikus árucikket szállítottak Angliába, elhozva a birodalom aranykorát.

Az első világháború a britek számára komoly csapást jelentett, de flottájukat a háború alatt és azt követően is fejlesztették, amely ezért a második világháború végéig a világ élvonalába tartoztak. A világháborút követően az Egyesült Királyság gazdasága súlyos recesszióba fordult: a náci Németország jelentette fenyegetés véget ért, a már az első világháború alatt is szövetséges Franciaország, illetve Amerikai Egyesült Államok pedig nem jelentett veszélyt, azonban az amerikaiak mellett a másik állva maradt szuperhatalom, a Szovjetunió hatalmas fenyegetést jelentett.

A második világháború után az Egyesült Királyság mások mellett bevezetve az ingyenes oktatást, egészségügyet és a nyugdíjellátást, azonban a brit gazdaság csak fokozatosan indult újra, a szociális intézkedések komoly költséggel jártak, ráadásul a korábbi gyarmatok többsége fokozatosan függetlenné vált.

Nehéz gazdasági helyzetük ellenére - részben a szovjetek jelentette fenyegetésre válaszul - az angolok még ebben a helyzetben is komoly erőkkel fejlesztették haditengerészetüket, ezen belül a vezető szerepbe kerülő repülőgép-hordozókat és magukat a repülőgépeket. Ennek részeként 1952-ben jelent meg az NA.39-es tervkiírás, amelyben a brit haditengerészet egy kétüléses, repülőgép-hordozóról üzemeltethető, vízfelszíni célok ellen szánt csapásmérő repülőgépet igényelt.

A pályázóknak olyan típust kellett tervezniük, amelynek kapacitása felér egy könnyűbombázóhoz (3,6 tonnás terhelhetőség), miközben végsebessége meghaladja az 1000 km/h-t, ami komoly feladatot jelentett. A korabeli elfogó vadászgépek ennél nagyobb sebességre is képesek voltak, de terhelhetőségük (a sebesség maximalizálása miatt) csekély volt, ugyanakkor az elvárt végsebesség miatt az addig használt légcsavaros kialakítás nem jöhetett szóba.

A pályázatot az 1912-ben alapított, túlnyomórészt haditengerészeti repülőgépeket építő Blackburn Aircraft nyerte, típusuk 1962-ben állt rendelkezésre, Blackburn Buccaneer néven (angol; ~ kalóz) néven. A gép rendszeresítése előtt, 1960-ban a Blackburn Aircraft-ot magába olvasztotta a Hawker Siddeley repülőgépgyártó, ezért a típus Hawker Siddeley Buccaneer-ként is ismert.


Konstrukció:

A Buccaneer hordozó-fedélzeti típusok között közel 20 méteres hosszával és üresen is 14 tonnás tömegével relatív nagyméretűnek számított, ennek ellenére a gép egy túlméretezett vadászgépnek tűnt. A repülő középső bekötésű szárnyakkal rendelkezett, a 13,41 méteres fesztávolságú szárnyakat hátranyilazták. A típus farokrészét a hajtóművek miatt megemelt helyzetben építették be (”T” elrendezés): a vízszintes vezérsíkok a függőleges vezérsík tetejére kerültek.

A Buccaneer jellegzetes, emelt gerincet kapott, ami növelte a hasznos belső teret és aerodinamikailag is előnyös volt, de ez (és a magas farokrész) korlátozta a kilátást hátrafelé (a teljes körkilátás egy vadászgép esetében kulcsfontosságú, a Buccaneer-t azonban nem mozgékony repülőgépek ellen tervezték).

A Buccaneer kialakításában (a farokrész alakja mellett a relatív rövid, zömök testnek) oka a hajtóművek elhelyezése volt. A brit típus nem a gép törzsének végébe épített erőforrásokat kapott a szárnyakba épített légbeömlő nyílásokkal, ehelyett a komplett hajtóművek a törzs két oldalán kaptak helyet. A repülőgép első változata két darab (egyenként 31,58 kN teljesítményű) de Havilland Gyron Junior 101 gázturbinás sugárhajtóművel (a Gyron csökkentett méretű alváltozatával) rendelkezett.

A típust kifejezetten kis magasságú repülésre tervezték, ezért kiemelt figyelmet fordítottak a gép merevítésének megtervezésére, hogy csökkentsék az anyagfáradás káros hatásait, valamint ”megfúvásos” szárnyakat alkalmaztak. A vadászgépek közös problémája, hogy kis fesztávolságú szárnyaikat és kormányfelületeiket nagy sebességre optimalizálták, ezért ezek hatékonysága kis sebességen drasztikusan leromlik, lévén a haladáskori légáramlatok lényegesen gyengébbek.

A Buccaneer hajtóműveiből kiáramló gázok egy részét ezért csöveken keresztül elvezették és azokat a gép szárnyaira és kormányfelületeire (a csűrőkre és trimmlapokra) irányították, ezáltal azok alacsony sebességen is megfelelően működtek. Ezt a (BLC) rendszert a fedélzeti számítógép automatikusan kontrollálta, hogy mindig optimális teljesítményt nyújtson.

A típus hagyományos, háromtagú futószárral rendelkezett egy-egy kerékkel, valamint egy elfogó-horoggal a repülőgép-hordozók fedélzetéről történő üzemeltetésre, emellett azonban a típus egyedi farokrészt is kapott, amely leszálláskor kettényílt, áramlás-rontó törzs-féklapokként funkcionálva.

A Buccanneer bombázóként két üléssel rendelkezett (pilóta és megfigyelő), fedélzeti fegyverzetét pedig elsősorban nagyméretű hadihajók ellen szánták, ezért bár a típus képes volt az amerikai AIM-9 „Sidewinder” kis hatótávolságú légiharc-rakéta hordozására, nagyobb légiharc rakétákat nem szállított és nem rendelkezett beépített gépfegyverrel.

A típus (S.2-es változata) ehelyett maximum 7,2 tonnányi fegyverzetet szállíthatott a bombaterében és 4 db szárny alatti pilonján. A repülőt kezdetben többféle légibombával szerelték fel, valamint hordozhatta a brit Red Beard és WE.177 nukleáris bombákat. Később integráltak többféle lézer-irányítású légbombát, a francia SNEB nem irányított rakétákat, valamint a Martel (AS 37-es) és Sea Eagle hajók elleni rakétákat.

Fegyverzete mellett a Buccaneer számos elektronikai rendszerrel rendelkezett, amelyek többségét a gép farkában helyezték el (ezt a törzs két oldalába épített hajtóművek miatt felszabadult hely tette lehetővé), emellett további elektronikai zavaró-, illetve célmegjelölő konténereket és ledobható üzemanyag-tartályokat is szállíthatott.


Szolgálatban:

A Buccaneer 1958. április 30-án teljesítette első felszállását, de az 1959-től gyártott (Gyron Junior hajtóművekkel felszerelt) első sorozat (Blackburn S.1) olyan alacsony teljesítményre volt képes, hogy teljes terhelés mellett fel sem tudott szállni (hasonló probléma jelentkezett a függőlegesen felszállni képes, szintén a Hawker-Siddeley által gyártott Harrier vadászgép esetében is). Ideiglenes megoldásként a típus teljes fegyverzettel, de minimális mennyiségű üzemanyaggal emelkedett a levegőbe, majd szinte azonnal légi utántöltést végzett és már teljesen feltöltve indult bevetésre.

Az alacsony teljesítmény kérdését a de Havilland hajtóművel nem sikerült megoldani, ezért az 1962-es Buccaneer S.2 sorozattól kezdve a gépeket Rolls-Royce Spey turbofan sugárhajtóművekkel szerelték fel, amelyek lényegesen nagyobb, 49 kN-os teljesítményre voltak képesek, miközben alacsonyabb volt a fogyasztásuk.

Összesen 211 db Buccaneer épült, a 9 db előszériás és 20 db S.1-es példányt leszámítva mind S.2-es konfigurációban, hat alváltozatban (S.2-S.2D, valamint az exportváltozat jelölő Buccaneer S.50). A Buccaneer hamarosan az Egyesült Királyság egyik legfontosabb repülőgép-hordozóról üzemeltethető típusává vált, amely komoly fenyegetést jelentett a szovjet hadihajókra, emellett szükség esetén nukleáris ejtő-fegyverzetet is hordozhatott. Mivel azonban brit-szovjet konfliktusra nem került sor, a típust csak kisebb intenzitású konfliktusokban vetették be. Más kiemelkedő képességű brit típusokhoz (köztük a Fairey Gannet-hez) hasonlóan a Buccaneer-t is 1978-ban vonta ki a brit haditengerészet, mivel nyugdíjazták utolsó nagyméretű repülőgép-hordozójukat.

A Buccaneer hosszú szolgálati ideje alatt fokozatosan fejlődött, azonban eredetileg is kis magasságú típusnak szánták. Kezdetben (a második világháború előtt) a hajók elleni légi támadások jellemzően kis magasságból végzett bomba-, vagy torpedó-támadások voltak, amelyek hatékonynak bizonyultak, ezért ellenük a hadihajók légvédelmi géppuskákat szereltek fel. Idővel a géppuskákat felváltották a gépágyúk és légvédelmi lövegek, ezért a második világháború alatt elterjedt a nagy magasságból végrehajtott támadás, amely viszont a korábbiaknál lényegesen kisebb pontosságot tett lehetővé, mivel a korabeli egyszerű mechanikai műszerekkel szinte lehetetlen volt több kilométeres magasságból pontosan célozni, emellett a hajók igyekeztek erősen manőverezve kikerülni a támadásokat.

Az Amerikai Egyesült Államok a második világháború után több kémrepülőgépet épített, amelyekkel egyre nagyobb magasságban és sebességgel repülve igyekezett a szovjet légvédelem hatókörén kívül maradni (pl.: U-2, SR-71, Canberra) azonban a légvédelmi rakéták fejlődésének következtében hamarosan már gyakorlatilag bármilyen nagy magasságban, akár a hangsebesség többszörösével érkező repülőgépek is elfoghatóvá váltak, ezért a hadviselő felek kénytelenek voltak áttérni a kis magasságú repülésre.

A Buccaneer számára előnyt jelentett, hogy eleve rendkívül alacsonyan (100 méter alatti) repülésre szánták, mivel így a légvédelmi radarok nem észlelték. A repülőgép kezdetben hagyományos ejtőfegyvereket használt, de a számítógépes célzórendszerrel segített légvédelmi ütegek ezt hamarosan lehetetlenné tették, ezért később áttértek a Franciaországgal közösen fejlesztett Martel hajó-elhárító rakétára. Ez lehetővé tette, hogy a repülőgép a céltól több mint 20 km-re indítsa fegyverzetét, az utolsóként használt Sea Eagle rakéták pedig közel 100 km-re növelték az indítási távolságot, ezért többé meg sem kellett közelítenie a célpontot.

A Buccaneer-t a brit királyi haditengerészet mellett az angol légierő is üzemeltette, mivel az Amerikai Egyesült Államok törölte a General Dynamics F-111 „Aardvark” repülőgép briteknek szánt változatát. A légierő kezdetben leselejtezett haditengerészeti Buccaneer-ekkel repült, majd miután a haditengerészet kivonta a típust, a többi még röpképes példányt is átvették. A repülőt eredetileg nukleáris csapásmérő képessége miatt használták, de a brit felségvizek védelmében később a légierő (szárazföldi bázisokról) szintén tervezett hajók elleni bevetéseket.

A típust az 1980-as évektől fokozatosan kiváltotta a változtatható szárny-nyilazású Panavia Tornado, de az 1991-es Öbölháborúban a Buccaneer-eket is bevetették: a Tornado-kal együtt (lézer-irányítású bombákkal) támadtak kiemelt célpontokat (elsősorban hidakat és repülőtereket). A háborút követően a Buccaneer-t végleg kivonták: az utolsó példányokat 1994-ben. A Buccaneer-t egyetlen külföldi megrendelő repülte: a Dél-afrikai Köztársaság, amely több esetben használta a típust, szintén túlnyomórészt szárazföldi célpontok ellen.


Műszaki adatok:

Név: Blackburn Buccaneer S.2 (kalóz)

Típus: (repülőgép-hordozóról üzemeltethető) hajó-elhárító repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 19,3 m

Fesztáv: 13,41 m

Magasság: 4,97 m

Szerkezeti tömeg: 14.000.kg

Max. felszálló tömeg: 28.000.kg

Motor: 2 db gázturbinás sugárhajtómű, egyenként 49 kN teljesítménnyel (98 kN összteljesítménnyel) (Rolls-Royce Spey Mk 101)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: nincs, lehetőség 7257 kg-nyi bomba, Red Beard vagy WE.177 taktikai nukleáris bomba, SNEB nem irányított rakéta, AIM-9 kis hatótávolságú légiharc-rakéta vagy Martel, illetve Sea Eagle hajók elleni rakéta hordozására a belső bombatérben vagy a 4 db szárnyak alatti pilonon

Teljesítmények:

Végsebesség: 1074 km/h

Csúcsmagasság: 12.200.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: 3700 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.