Besson MB.411

„Összerakható felderítő”


Tervezés:

A haditechnika folyamatos fejlődésében két szakasz váltja egymást: az új technológia és a tökéletesítés. Időnként egy teljesen új, a korábbiaktól eltérő találmány forradalmasítja a hadviselést (pl.: a hadihajókon a csáklyázást felváltotta az ágyúzás), később pedig ezt tökéletesítik.

Természetesen minden korban számos új technológiát álmodtak meg, de ezeknek csak töredéke terjedt el. A legtöbb találmány vagy használhatatlan volt (pl.: puska-sisak), vagy a kor ipara még nem tudta kivitelezni (pl.: Leonardo ötletei), sőt, az is előfordult, hogy jól működő találmányokat egyszerűen meghaladott a technika (pl.: a pattogó bombaként elhíresült Vickers Type 464-et).

Érdekes, hogy a fejlődés a vízi hadviselésben sokkal kevesebb mélyre ható, gyökeres váltást jelentett. Azt nem lehet elvitatni, hogy a hadihajók hatalmas fejlődésen mentek keresztül, mióta az ember egy kivájt fatörzsben csónakázott, de a XIX. század hajóinak feladata az ágyúk elterjedése óta alig változott (a kisebb egységek által kísért nagyméretű (sor)hajók megpróbálták elpusztítani az ellenség hasonló egységeit).

Ebben a status quo-ban nagy riadalmat okozott a tengeralattjáró, amely észrevétlenül közelíthette meg a hadihajókat, illetve a torpedó, amely elméletileg egyetlen találattal is elpusztíthatta a legnagyobb csatahajókat is, de ezek egyike sem volt még elég fejlett, ezért az első világháború kimenetelét nem fordították meg.

Mindezt annak ellenére, hogy a torpedó és a tengeralattjáró is elismert és veszélyes fegyvernek számított és kiforratlanságuk ellenére számos haditengerészet használta őket.

Hatékonyságukat az is korlátozta, hogy a felderítés még gyerekcipőben járt: a hatalmas létszámú flották gyakorlatilag sötétben tapogatózva keresték egymást a végtelennek tűnő óceánokon. Ezt az is alátámasztja, hogy az első világháború alatt nagy vízi csatára mindössze egyetlen alkalommal került sor (Jütlandi csata, 1916. június 1).

Mivel a korabeli szárazföldi repülők hatótávolsága korlátozott volt, egyes hadihajók kisméretű vízi repülőgépeket szállítottak, melyek elvégezték a felderítést, a tengeralattjárók azonban így is szinte vakon tapogatóztak.

E problémát a francia Marcel Besson egy igen érdekes megoldással orvosolta. Ő egy egyszerű, szétszedhető repülőgépet tervezett, melyet a tervek szerint a tengeralattjáró egy tartályban hordoz, bevetés előtt gyorsan összeszerelik, majd a kész hidroplán - a bevetést követően - visszatér a hordozó mellé, ahol beemelik, szétbontják és ismét lemerülnek.

Az ötlet nem volt teljesen új - az Egyesült Királyság már 1916-ban megkezdte a kísérleteket egy tengeralattjáróról indítható hidroplánról. A HMS M2-ről induló Parnall Peto repülőt ráadásul gőzkatapult indította (bár a vízre szállt le). Mivel a francia haditengerészet érdeklődött a megoldás iránt, Besson 1932-ben (az első, MB.35 nevű kísérleti gép leváltására) megtervezte az MB.410-est, majd a sorozatgyártású MB.411-est.


Konstrukció:

Az MB.411 egy kisméretű, rendkívül egyszerű felépítésű hidroplán volt - a repülő minden részegységét a gyors szét- és összeszerelhetőségnek vetették alá. A legkisebb tömeg elérése szintén fontos szempont volt - emiatt is inkább az egyszerű megoldásokat preferálták.

Mivel korlátozott volt a rendelkezésre álló hely (a gépnek be kellett férnie a tengeralattjárón található 7*2 méteres tartályba), ezért minden feleslegesnek ítélt alkatrészt elhagytak. A törzs - a kornak megfelelően - vegyes (fa-fém) vázas volt, melyet a szárnyakhoz hasonlóan vászonnal burkolták.

A típust a végletekig leegyszerűsítették: a törzs például az akkoriban már teljesen általános kör helyett négyzetes keresztmetszetű volt. A gép szárnyai minimális ”V” állásszöggel rendelkeztek, de ezen kívül az MB.411-es egy minden sallangtól mentes, téglalap alakú alsószárnyat kapott. A a vízszintes vezérsíkokat sem áramvonalazták, az egyetlen függőleges vezérsík viszont nem volt átlagos: nagyobb része a törzs alá lógott - erre a tároló-tartály mérete miatt volt szükség.

A típus mozgatásáról egy mindössze 135 lóerős, 9 hengeres Salmson motor gondoskodott (ez a tíz évvel korábbi első világháborús gépek szintjének felelt meg), de a típus tömege sem haladta meg a 700 kg-ot. A hajtómű hengerei köré NACA-gyűrű került (a NASA elődje, a NACA nevéből származó kifejezés a csillamotor körüli áramvonalas burkolólemezt jelentette).

A hidroplán - elődjével szemben - egy fő- és két támasztó-úszós ”futóművet” kapott és az is újdonságot jelentett, hogy a pilótán kívül egy második legénységi tag (megfigyelő) is helyet kapott a gépen, akinek szerepe fegyverek híján ténylegesen a megfigyelésre korlátozódott.

Mind a pilóta, mind az utas kabinja nyitott volt, mindössze egy aprócska (inkább csak szélterelőként funkcionáló) szélvédő védte őket az időjárás viszontagságaitól.


Szolgálatban:

Az eredeti MB.35-öt váltó MB.41 (más néven MB.410) gyakorlatilag megegyezett elődjével, az egyetlen nagyobb különbség a két úszótalpas megoldás leváltására volt. Az MB.41-et ugyanakkor a korábbi 120 helyett már egy 135 lóerős Samson 9Nc csillagmotor hajtotta, de a prototípus 1933-ban egy balesetben elpusztult.

A Marine nationale (francia; ~ francia haditengerészet ) ennek ellenére megrendelte a hidroplánt a hatalmas Surcouf tengeralattjáróra (vagy ahogy akkoriban nevezték, a víz alatti cirkálóra).

A sorozatgyártású MB.411-esekbe egy még erősebb, 165 lóerős Salmson 9Nd motor került, ezáltal a gép végsebessége 185 km/h-ra nőtt (a jobboldali kép a Surcouf és a cikkben említett másik két másik tengeralattjárót és hangárját mutatja.

Az MB.411-ből mindössze 2 példány készült: az egyiket az 1944-ig a világ legnagyobb tengeralattjárója címet viselő N N 3 „Surcouf” tengeralattjáró kapta, a másikat pedig a St. Mandier-i (Dél-Franciaország) 7-S-4 haditengerészeti légi század (Aeronavale) állományába sorolták.

A Surcouf-on lévő jármű fő feladata a felderítés volt, de a tengeralattjáró két 203 mm-es(!) lövegének tűzhelyesbítését is végezhette. Az elv szerint a repülőt szétszedve tárolták (a tengeralattjáró tornya mögötti vízhatlan hengerben). Szükség esetén a gépet gyorsan (4 perc alatt) össze lehetett szerelni, ezután egy daru a vízre emelte a hidroplánt, amely a vízre is szállt le (a daru beemelte és szétszedték).

Miután a második világháború alatt Franciaországot lerohanta a náci Németország, a Surcauf 1940-ben sikeresen elmenekült és csatlakozott a Szövetségesekhez. A tengeralattjáró azonban egy szerencsétlen véletlen során 1942. február 18-án elsüllyedt (rossz látási viszonyok mellett áthajtott rajta az amerikai SS Thompson Lykes teherhajó, megrongálva a tengeralattjáró gerincét és felszakítva az oldalfalát).

Ekkor egyik repülő sem volt rajta, a tragédia mégis a repülő végét is jelentette (pedig már tervezték, hogy az MB.411-eseket brit kereskedelmi hajókról vessék be).

A gyors össze- és szétszerelhetőség jól működött, a programot azonban a franciák nem folytatták (a háború utáni Leduc 021 is hasonló sorsra jutott). A világháború második felében (az USA hadba lépését követően) hatalmas mennyiségű új repülő és mind több repülőgép-anyahajó állt a Szövetségesek rendelkezésre, így már nem volt szükség az összerakható repülőkre.

Az MB.411-est 1941-ben vonták ki a szolgálatból, - a típus ekkorra már teljesen elavult - további sorsuk nem ismert. Nem merült azonban teljesen feledésbe a módszer, mivel a japánok továbbfejlesztették az ötletet.

Éppen a legnagyobb tengeralattjáró trónjáról a Surcouf-ot letaszító I-400-as óriáshoz készültek el az Aichi M6A „Seiran” torpedóvető repülők. Amellett, hogy az I-400 (valamint testvérhajói, az I-401 és az I-402) 3-3 repülőt hordoztak, repülőik sebessége is meghaladta a 450 km/h-t, ezért sokkal használhatóbbak voltak. Még ennél is fontosabb volt ugyanakkor a védelem - a torpedón vagy bombán kívül rendelkeztek egy nehéz géppuskával is, így túléléséi esélyük is megnőtt. A háború után ez a megoldás feledésbe merült, de a ballisztikus rakéták megjelenésével ismét kerültek légi járművek a tengeralattjárók feldélzetére.


Műszaki adatok:

Név: Besson MB.411

Típus: szétszedhető (megfigyelő) hidroplán

Fizikai jellemzők:

Hossz: 8,25 m

Fesztáv: 12,00 m

Magasság: 2,85 m

Szerkezeti tömeg: 760.kg

Max. felszálló tömeg: 1.140.kg

Motor: légcsavaros, 175 Le-s (Salmson 9Nd)

Személyzet: 2 fő

Fegyverzet: nincs

Teljesítmények:

Végsebesség: 185 km/h

Csúcsmagasság: 5.000.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: 400 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.