Berijev MBR-2

„Kétéltű igásló”


Tervezés:

Az utolsó cárok tékozlása, az ország irányításában, fejlesztésében mutatott passzivitása miatt az Orosz Birodalom a XX. század elejére egy nagy területű, de rendkívül elmaradott országgá vált (hasonlóan a Török Birodalomhoz). Az elő világháborús kudarcot követően Oroszországban polgárháború tört ki, amiből a kommunisták kerültek ki győztesen.

A Szovjetunióvá átkeresztel államszövetség azonban elődei problémáit örökölte: hiába volt a világ egyik legnagyobb területű államszervezete, az országban jórészt középkori viszonyok uralkodtak.

Lenin 1924 halála után Sztálin ragadta magához a hatalmat, aki elődjénél is erőszakosabban igyekezett modernizálni a Szovjetuniót. Ennek egyik első komoly lépése az 1928-ban meghirdetett első ötéves terv lett. Ez kettős eredménnyel járt: bár valóban sikerült közel egy évszázadot lefaragni a technológiai hátrányból, a mezőgazdaság államosítása (a felülről irányított termelőszövetkezetek, a kolhozok és szovhozok rendszere) miatt több millióan haltak éhen.

A mezőgazdaság mellett az ipart, különösen a hadiipart is fejlesztették. Ez utóbbira szükség is volt, mivel a meglévő eszközállomány egy része az első világháborúban, a többi a polgárháború alatt elpusztult, a fennmaradó harckocsik (pl.: T-35), repülők (pl.: Polikarpov I-15) és egyéb eszközök pedig régen elavultak.

A hadiiparban az üzemek a kiválasztott tervezők által megálmodott típusokat gyártották. Amikor például a hadvezetés új tengeri felderítő repülőgépet igényelt, a gép megtervezésének feladatát a CAGI (orosz; Központi Aero- és Hidrodinamikai Intézet) központi tervezőirodájának haditengerészeti részleget vezető Georgij Mihajlovics Berijev kapta.

Mivel a Szovjetunió rendkívül hosszú határsávval rendelkezett és a betonozott repülőterek száma rendkívül alacsony volt, Berijev egy hidroplánt (vízre leszállni képes repülőt) tervezett: a kész gépet ezért Berijev MBR-2-ként jelölték.


Konstrukció:

Az MBR-2 klasszikus vonalvezetésű, mindenféle sallangtól mentes repülőcsónak volt, amely több részletében követte a Dornier híres Do J „Wal” típusát. A szovjet repülő kevésbé volt kifinomult (amíg a Wal utódja, az 1935-ös Dornier Do 18 már zárt kabinnal rendelkezett, az 1931-es MBR-2-nél a pilóta még nyitott ülésben ült), de ezt ellensúlyozta egyszerű, megbízható szerkezete.

A gép klasszikus vonalvezetésű törzsére a hasi oldalon három felszállás-segítő lépcsőt terveztek. Az MBR-2-t három nagy szekcióra lehetett felosztani: az orr részben ült a pilóta és az első lövész, középen volt a szárny és a motor, hátul pedig a farokrész (és később a hátsó lövész).

Az amfíbia (csónaktörzsű repülő) szárnyai az 1930-as éveknek megfelelően még részben vászonborításúak voltak. A hosszú szárnyak miatt a gép végsebessége csökkent, viszont egyszerűsödött az irányítása és nőtt a hatótávolsága. A vállszárnyas kialakítású szárnyak a törzstől kifelé enyhén emelkedtek. A típus az általánosan elterjedt, fordított ”T” alakú vezérsíkot használta, de a vízszintes stabilizátorok a függőleges vezérsík felénél kerültek beépítésre (oldalanként 3-3 támasztórúddal).

Az MBR-2 egyetlen hajtóműve a törzs fölé került: a rögzítésről egy magasított tartóbak gondoskodott. A repülőt egy 680 lóerős (Mikulin M-17B) motor mozgatta, toló-légcsavarral. Ez a kialakítás szintén teljesítmény-csökkentő hatással járt, cserébe viszont egyszerűsödött a karbantartás.

További előny volt, hogy gyakorlatilag nem juthatott víz a motorba (ez a repülőcsónakoknál rendkívül fontos volt: hasonló okból kerültek a Blohm und Voss BV 138 és a Dornier Do X motorjai is a szárnyra).

A típus egy amfíbia volt vízbe érő testtel és két segédúszóval, ezért alapvetően vízi repülőgépként kívánták hasznosítani, de a könnyebb szárazföldi mozgatáshoz ideiglenesen egy pár küllős kereket lehetett a törzs alá erősíteni. E repülőt eredetileg rövid távú, tengerparti felderítő repülőgépként rendelték meg, de a külső fegyvertartó pilonokkal az MBR-2 korlátozott mértékben bombázásra is képessé vált.

A gép fegyverzete mindössze egy 7,62 mm-es géppuskából állt, melyeket a pilótafülke előtt ülő lövész kezelt. Ez egy évtizeddel később, a második világháború alatt már kevésnek számított, de az MBR-2 megjelenésekor a vízi repülők még ritkán találkoztak ellenséges vadászgépekkel. A gépfegyverek mellett a típus maximum 300 kg-nyi bombát is szállíthatott.


Szolgálatban:

A Berijev MBR-2 első prototípusa (a TsKB-25) 1931-ben emelkedett a levegőbe (ekkor még egy 500 lóerős német BMW motorral). A berepüléseken a gép általánosan jó teljesítményt nyújtott - megfelelően erős szerkezete mellett ráadásul levegőben és vízen egyaránt jó irányíthatóságot mutatott, ezért döntés született a sorozatgyártásról.

Ez három évvel később valósult meg: ekkor a típus már Mikulin M-17B motorral készült. A könnyű megkülönböztethetőség miatt ez a változat (motorja után) az MBR-2M-17 kódnevet kapta és legalább 100 példányban épült (ld. balra fent).

Miután a Mikulin elkészítette (a Tupoljev TB-3 bombázó fejlesztett változatához) az új AM-34M motort, az MBR-2-be is beszerelték. Ez volt a Szovjetunió első saját tervezésű, nagy sorozatban gyártott hajtóműve (emiatt a kor szinte minden szovjet repülőjébe és több torpedónaszádjába beépítettek): a 12 hengeres erőforrás 750 lóerős teljesítményre volt képes.

A sebességnövekedés és a javított kialakítás (a korábbi szögletessel ellentétben kerek motorhűtő) kedvezően hatott a típus repülési jellemzőire is. Az MBR-2AM-34 (más néven MBR-2bis) fegyverzetét is megnövelték: a szárnyak mögött kialakítottak egy második lövész-pozíciót, hogy a gép védve legyen a hátulról támadó repülőkkel szemben (jobbra fent).

Emellett kimélyítették a csónaktestet és a korábbi szögletes vezérsíkokat kerekre cserélték. A repülő törzsét is megerősítették, ezért az új típus nemcsak nagyobb, erősebb és gyorsabb lett, de nőtt a hordképessége is (valamint jobban ellenállt a találatoknak). A modernizáció keretében a pilótafülke és a hátsó lövész zárt kabint kapott (az első lövész továbbra is nyitott ülésben ült, mert a nagyméretű zárt kabin zavarta volna pilótát, különösen a nem veszélytelen vízre szállásoknál).

Mintegy 1200 ilyen feljavított gép hagyta el a gyárkaput, mielőtt megkezdődött volna a még erősebb MBR-2M-103 gyártása. Ez utóbbi változat azonban soha nem került sorozatgyártásba, mivel egyetlen MBR-2AM-34 átalakítása után a programot törölték.

A gépből ugyanakkor elkészült három civil változat. Az MP-1 utasszállítóvá átalakított MBR-2M-17 volt zárt pilótafülkével és hat fő befogadására alkalmas utastérrel (a teherszállító alváltozat jelölése MP-1T volt). Utasszállító modell az erősebb motorú MBR-2AM-34-ből is készült, ez utóbbi megnevezése MP-1bis lett (ld. balra).

Szolgálatba állása után ez az MBR-2 vált a Szovjetunió legfontosabb partvédelmi felderítő és bombázógépévé, de mivel a típust főleg járőrözésre használták, így sosem válhatott széles körben ismertté. A típus életútja a hasonlóan elavultnak tűnő angol Supermarine Walrus-hoz volt hasonló: a gép az 1930-as évek elején állt szolgálatba, de végigszolgálta a második világháborút is. Az MBR-2-t ráadásul a második világháború végével sem vonták ki a szolgálatból: a Szovjetunió még az 1950-es években is használta, igaz már csak békés célokra (halászati megfigyelésre és őrjáratozásra). Ekkor (1954-ben) kapta NATO kódnevét, a „MOTE”-ot (porszem).

A Szovjetunióban a civil utasszállító változatokat a szovjet állami légitársaság, az Aeroflot üzemeltette, a teherszállítót a Polyarnaya Aviatsiya légitársaság, a katonaiakat pedig a haditengerészet légiereje, az Aviatsiya Voenno-Morskogo Flota.

A hidroplánt a második világháború alatt azonban nem csak a Szovjetunió használta: 1941-ben Finnország öt gépet zsákmányolt, ezek egy részére német horogkeresztet festettek. A jobboldali képen egy ilyen, zsákmányolt finn MBR-2bis látható Hirviranta-ban (a Höytiainan tavon), 1941 nyarán. A háború után Észak-Korea is szolgáltba állított néhány MBR-2bis-t.


Műszaki adatok:

Név: Berijev MBR-2AM-34, NATO kód: MOTE (porszem)

Típus: felderítő és bombázó repülőcsónak (amfíbia)

Fizikai jellemzők:

Hossz: 13,50 m

Fesztáv: 19,00 m

Magasság: 4,40 m

Szerkezeti tömeg: 2.718.kg

Max. felszálló tömeg: 4.100.kg

Motor: légcsavaros, 1 db 860 Le-s (Mikulin AM-34N, 12 hengeres, ”V” hengerelrendezésű)

Személyzet: 4 fő

Fegyverzet: 2 db 7,62 mm-es géppuska (1 db PV1 az első- és egy ShKAS a hátsó-toronyban), max. 300 kg bombateher

Teljesítmények:

Végsebesség: 275 km/h

Csúcsmagasság: 4.900.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: 1500 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.