Avro Vulcan

„Nukleáris vulkánkitörés”


Tervezés:

A második világháború többek között a Brit Birodalom végleges meggyengülését hozta: a háború után a gyarmatok fokozatosan függetlenedtek az Egyesült Királyságtól, a keletkező hatalmi űrt pedig az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió töltötte be. Ennek ellenére - lehetőségeihez mérten - az angolok továbbra is igyekeztek ütőképes hadsereget fenntartani, amit saját tervezésű eszközeikkel kívántak felszerelni.

A világháború alatt számos új technológiát és alkatrészt terveztek, amelyek mindhárom haderőnemet forradalmasították. A bombázók terén két jelentős újítás történt: a sugárhajtóművek bevezetése, melyekkel a korábbiaknál nagyobb teljesítményt lehetett elérni, illetve a világ addigi legpusztítóbb fegyverének, az atombombának a hordozása.

Az világháborút követően a demokratikus-kommunista (amerikai-szovjet) ellentét gyorsan eszkalálódott, ami egy újabb háborúval fenyegetett, ezért a két szuperhatalomhoz hasonlóan az Egyesült Királyság is úgy döntött, olyan sugárhajtású bombázókat fog gyártani, melyek képesek atomfegyverek célba juttatására - ez vezetett a hátranyilazott szárnyú angol „V-bombázók” megszületéséhez (ezek elsősorban elrettentésül szolgáltak).

A három gép (gyártási sorrendben Valiant, Vulcan, Victor) közül a középső, egyben a legismertebb jelen cikk tárgya, az Avro Vulcan. A típus története, melyet az A.V. Roe and Company (röviden Avro) készített, egészen 1946-ig nyúlt vissza (a jobboldali fotón fentről lefelé: Handley Page Victor, Vickers Valiant, Avro Vulcan).

A később meghatározott specifikáció az új géptől rendkívül nagy, 2800 km-es hatótávolságot várt el úgy, hogy a repülő közben egy 4500 kg-os atombombát (vagy 9100 kg-nyi hagyományos bombát) hordozott, emellett elvárás volt az 500 csomós (930 km/h-s) végsebesség és a 45 tonna alatti össztömeg.

Született még egy ennél is ambiciózusabb terv, de már az eredeti B.35/46-os (OR.229-es) teljesítése is lehetetlen volt a hagyományos típusokkal - a mérnökök ezért egy szokatlan, deltaszárnyú prototípust terveztek (Avro 698). Az elv használhatónak bizonyult, de a vállalat nem rendelkezett tapasztalatokkal deltaszárnyú gépekkel, ezért számos prototípust építettek, mielőtt az 1950-es évek elejére megszületett volna a végleges forma.


Konstrukció:

Az Avro Vulcan egy különleges alakú és képességű bombázó volt, egyike a hidegháború eleji előremutató angol gépeknek, ráadásul azon kevesek közé tartozott, melyek túlélték az 1957-es hírhedt 124-es rendeletet (mivel a felső vezetés úgy vélte, a jövőben csak rakétákat fognak használni, ekkor jóformán minden repülőgép-programot töröltek).

A Vulcan sikerének kulcsa a daltaszárnyú kialakításban rejlett - ezt korábban nem használták ekkora repülőgépen, de szükség volt rá, mert máshogy nem lehetett elérni a szükséges felhajtóerőt.

A bombázó hosszú orr-részt kapott, mivel itt helyezték el a radart, míg az ötfős legénység mögötte kapott helyet egy buborékszerű kabinban. A géptest rendkívül széles volt, mivel a bombakamrák oldalaihoz csatlakoztak a hajtóművek.

A gép szárnyait eredetileg egyszerű háromszög alakúra tervezték, de ezt később több alkalommal módosították, így végül egy bonyolultabb, jellegzetes (szamárhátú boltív) formát kaptak, melynek középső részé a külső- és belsőnél kisebb szöget zárt be. A vastag szárnyak felülete rendkívül nagy, valamivel 330 négyzetméter feletti volt.

A negatív kilépőélű szárnyak a törzs végéig értek és a többi deltaszárnyú géphez hasonlóan a Vulcan sem kapott hagyományos vízszintes vezérsíkokat (a típusra egyetlen függőleges vezérsíkot terveztek).

A bombázó levegőbe emelését négy darab Rolls-Royce Olympus 101 végezte - ez az egyenként 49 kN tolóerejű, kifejezetten a Vulcan számára gyártott erőforrás megjelenésekor rendkívül erősnek számított, amire a jelentős tömeg miatt szükség is volt. A hajtóműveket a szárnyak alá rögzítették, az oldalanként egy-egy közös légbeömlő nyílást a szárnytövekbe építették.

A komoly tolóerőnek köszönhetően a repülőgép végsebessége megközelítette a hangsebességet, ami már önmagában is megnehezítette az elfogását, ráadásul maximális repülési magassága 17 km volt - ebbe a magasságba a korabeli vadászgépek képtelenek voltak felemelkedni.

Nagy mérete ellenére a Vulcan is háromtengelyes futóművek kapott, igaz, erre elöl két, hátul pedig négy-négy dupla kereket szereltek, hogy eloszlassák a bombázó tömegét (azaz egy gépen összesen 18 kereket használtak).

A Vulcan egy új generációs bombázó volt, ami nem csak korábbiaknál nagyobb teljesítményében, hanem újragondolt fegyverzetében is jelentkezett. Ezt megelőzően a bombázókat (a teljesítmény kárára) erős önvédelmi fegyverzettel szerelték fel, hogy el tudják hárítani a vadászgépek támadásait - ezt a sugárhajtású bombázók többségén a faroklövész pozícióján kívül megszüntették, a Vulcan viszont egyáltalán nem rendelkezett önvédelmi képességgel.

Mivel kifejezetten nukleáris ejtőfegyverek célba juttatására tervezték, egyetlen hatalmas bombaterébe a korszak összes angol atombombáját be tudta fogadni: az első angol típustól, a kb. 10 kilotonnás Blue Danube-tól az 1,1 megatonnás Yellow Sun Mark 2-ig.

Az ötféle angol nukleáris szabadesésű bomba mellett lehetőség volt az amerikai Mark 5-ös bomba hordozására is, illetve alternatív lehetőségként a Vulcan maximum 21 db 1000 fontos (454 kg-os) hagyományos bombát is a fedélzetére vehetett.


Szolgálatban:

A Vulcan első prototípusa 1952. augusztus 30-án emelkedett a levegőbe, négy évvel később pedig bemutatkozott az első sorozatgyártású példány is, melyet rögtön egy világkörüli útra küldtek - ennek a hatótávolság és megbízhatóság demonstrálása mellett reprezentációs célja is volt.

A gép majdnem sikeresen teljesítette a küldetést, de egy hónappal később, az utolsó állomáson (a londoni Heathrow repülőtéren) rossz látási viszonyok mellett leszállás közben a földbe csapódott, ez azonban nem befolyásolta a típus későbbi karrierjét (annak ellenére, hogy a gépen tartózkodó hat főből négy életét vesztette).

A bombázó első változata a Vulcan B.1 volt, ezek közül az elsők még egyenes szárnnyal készültek, de idővel áttértek a később is használt, jobb manőverező képességet biztosító megtört belépő élű szárnyakra. Szintén a széria közbeni módosítás volt, hogy a kezdeti ezüstszínt fehérrel váltották fel, hogy visszaverje a ledobott atombomba robbanásakor keletkező hőt.

Ezt követte a Vulcan B.1A, melynek farokrészébe ECM (angol; elektronikus ellencsapásmérő) modult szereltek, ami jellegzetes formát kölcsönzött a gépnek (a B.1-esek nagy részét erre a szintre hozták fel).

A második sorozat Vulcan B.2 névre hallgatott: ezek több szempontból feljavított B.1-esek voltak. A B.2-esek erősebb szerkezet kaptak, növelték a szárnyak fesztávolságát, új, a korábbiaknál erősebb Olympus 201-202, illetve Olympus 301-es hajtóműveket építettek be (az egyenként 49 kN helyett 76, illetve 89 kN tolóerővel) és a korábbiaknál fejlettebb radarokat használtak hozzájuk (valamint beépítésre került egy talajkövető radar).

A bombázóból két további változatot fejlesztettek ki: a Vulcan B.2 (MRR) haditengerészeti felderítő gép volt (ezt mutatta neve, a Maritime Radar Reconnaissance is), míg a Vulcan K.2 légiutántöltő gépnek készült.

Kilenc éves, 1956-tól 65-ig tartó gyártási ciklusa alatt (a két prototípust leszámítva) 134 gép készült el, ebből eredetileg 45 db B.1-es, 89 B.2-es - a 9 db B.2 (MRR) és a 6 K.2 átalakított gép volt. A típus megjelenését követően a brit nukleáris csapásmérő alakulatok gerincévé vált, amely a három ”V-bombázó” közül a legjobb teljesítményt nyújtotta.

A szovjet légvédelmi rakéták fejlődésével a Vulcan-ok bevetési stratégiáját módosították - a nagymagasságú támadás helyett rendkívül alacsonyan közelítették meg a céljukat, noha erre a gép nem igazán volt alkalmas. A Vulcan B.1A-k szerkezetét nem erősítették meg - ezek váza károsodott az alacsony repülések során, ezért 1967-ig kivonták őket a szolgálatból.

Amikor az angol atom-tengeralattjárókra felszerelték az amerikai UGM-27 „Polaris” atomtöltetű interkontinentális ballisztikus rakétákat, a Vulcan-okról eltávolították a nukleáris tölteteket (noha a gépeket korábban átalakították a Blue Steel lavírozó atombombák szállítására is).

Ez azonban még nem jelentette a típus nyugdíjazását: a Vulcan-okat hagyományos bombázókat használták tovább és részt vettek az 1982-es Falkland szigeteki háborúban (ez az Operation Black Buck nevű bevetés-sorozat volt a világ legnagyob távolságú, több mint 12000 km-es bombázó hadművelete és ma is a második leghosszabbnak számít).

Az Avro Vulcan egy kiváló bombázó repülőgép volt, megjelenésekor világszínvonalat képviselt, melyet főleg újszerű építési módjának köszönhetett, a hidegháború enyhülésével azonban az angolok megszüntették a légi szállítású nukleáris erejüket, 1984-ben pedig nyugdíjazták a gépeket.

Az Egyesült Királyság légiereje, a RAF idővel szinte teljesen leépítette bombázóit, a Vulcan utódja a sokkal kisebb méretű Panavia Tornado lett.


Műszaki adatok:

Név: Avro Vulcan

Típus: bombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 29,59 m

Fesztáv: 30,30 m

Magasság: 8,00 m

Szerkezeti tömeg: 37.144.kg

Max. felszálló tömeg: 77.111.kg

Motor: sugárhajtóműves, 4 db, egyenként 49 kN tolóerejű (Bristol Olympus 101)

Személyzet: 5 fő

Fegyverzet: maximum 9534 kg-nyi hagyományos vagy nukleáris bomba

Teljesítmények:

Végsebesség: 1038 km/h (0,93 Mach)

Csúcsmagasság: 17.000.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: 2607 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.