Arado Ar 234

„Az utolsó villám”


Tervezés:

Az 1930-as években, a német újrafegyverzési program részeként új, nagy teljesítményű típusok jelentek meg minden haderőnemnél, többek között a német légierőnél, a Luftwaffé-nál is. Kezdetben konvencionális típusokat építettek (pl.: a Messerschmitt Bf 109-est), de ezek teljesítménye nem haladta meg más országok élvonalbeli vadászgépeinek képességét (pl.: a brit Supermarine Spitfire-ét). Ez arra sarkalta a fejlesztőket, hogy a hagyományos felépítésű típusok mellett egyre radikálisabb megoldásokat alkalmazzanak.

Az, hogy a második világháború végére a náci Harmadik Birodalom egyre kilátástalanabb helyzetbe került, nem lassította, épp ellenkezőleg, elősegítette a német „csodafegyverek”, a korábbiaktól különböző harcjárművek és eszközök fejlesztését.

Ezek egyike a közvetlenül a második világháború előtt kikísérletezett sugárhajtómű volt. A háború utolsó éveire több rakéta-, illetve sugárhajtású repülőgép állt szolgálatba (pl.: Messerschmitt Me 262, Heinkel He 162), ezek a típusok azonban - egy kivételtől eltekintve - elfogó-vadászgépek voltak, melyek célja az ellenséges bombázók és vadászok lelövése volt.

Igaz ugyan, hogy a németek megépítették a négymotoros, előrenyilazott szárnyú Junkers Ju 287-est és a csupaszárny Horten Ho 229-est, de az egész második világháború alatt egyetlen ténylegesen bevetett sugárhajtású bombázója az Ar 234-es volt.

Késői megjelenése dacára a gép tervkiírása már 1940 őszén készen állt - akkor egy olyan típus kérvényeztek, amely 2156 km-es hatótávolságra képes. Ez teljesen irreális elvárás volt, ezért csupán egyetlen cég, az Arado nyújtott be pályázatot. A repülőgépgyártó tervezői élén Walther Blume professzorral aki az E.370-es tervével kívánt eleget tenni a feltételeknek, amely egy sugárhajtóműves bombázót takart.

Az elvárt hatótávolságot ugyan sem sikerült teljesíteni, de a közel 2000 km-es táv így is figyelemre méltó volt, ráadásul a tervezet - újszerű hajtásmódja miatt - 780 km/h-s végsebességet valószínűsített, azaz minden akkori vadászgépnél gyorsabbnak számított, ezért a hadügyminisztérium mégis megrendelte a gépet.

A fejlesztések jól haladtak és a gépbe számos forradalmi újdonságot integráltak, ennek ellenére már 1941-re készen állt a bombázó - egyedül a Junkers Jumo 004-es hajtóművek nem készültek el. Ez viszont jelentősen késleltette a programot, mivel nem létezett olyan alternatíva, amivel kiválthatták volna a két Jumo 004-est.

Megpróbálkoztak ugyan a fent említett He 162-esben is használt BMW 003-as sugárhajtóművel (a második világháború alatt a németeknél csak ezt a két sugárhajtómű került sorozatgyártásba). Mivel a BMW 003-asok teljesítménye jóval elmaradt a Jumo 004-estől, ezért kettő helyett négyet kellett beépíteni: emiatt végül visszatértek a Junkers sugárhajtóművekhez, ezért az Arado Ar 234-esnek nevezett gép csak 1943 közepén teljesítette első felszállását.

Az elkészült bombázó a Blitz (német; villám) becenevet kapta (akárcsak a korábbi Heinkel He 70-es), de gyakran a Hecht (német; csuka) nevet is használták, utalva az Ar 234-eseket üzemeltető Sonderkommando Hecht osztagra.


Konstrukció:

Az Ar 234-es alapvetően egy Schnellbomber, azaz gyorsbombázó volt, melyet úgy alakítottak ki, hogy kisebb testének és erős hajtóműveinek köszönhetően egyszerűen lehagyhatta üldözőit (hasonló - dugattyús motorral felszerelt - típus volt a Dornier Do 17-es és a Junkers Ju 88-as).

Ennek megfelelően a teljesen fémépítésű, a német bombázó-hagyományoknak megfelelően félgömb alakú, csupaüveg pilótafülkével felszerelt Blitz keskeny törzset kapott és maximális terhelés mellett is eredetileg mindössze 8 (a sorozatgyártású típusnál 9,5) tonnát nyomott.

A típus külseje nem árulkodott korában ultramodernnek számító megoldásairól: a Blitz egyszerű, szögletes törzset és felső bekötésű szárnyat kapott. Ezt a bombázókon ritkán alkalmazott megoldást részben az üzemanyag-elhelyezés kényszere indokolta: a rendkívüli hatótávolság és a kompakt kialakítás miatt maga a törzs gyakorlatilag egyetlen nagyméretű üzemanyag-tartály volt, amire felerősítették a pilótafülkét, a hagyományos elrendezésű farokrészt és a szárnyakat.

A szárnyak egyszerű, trapéz kialakításúak voltak, melyeket a nagy sebesség ellenére nem nyilaztak hátra (ez csak a második világháborút követően terjedt el).

A típust két (egyes változatokon négy) sugárhajtómű mozgatta. A Junkers Jumo 004-esek korai, axiális áramlású hajtóművek voltak, melyek egyenként 8,83 kN-nyi tolóerőt adtak le - ezt az erőforrást használta a Me 262-es is.

Azért, hogy a kész gép a lehető legkönnyebb legyen, az Ar 234-esek kiengedhető csúszótalpakat kaptak, ami a gép számos részletéhez hasonlóan igen egyszerű volt és szöges ellentétben állt a rendkívül bonyolult hajtóművekkel.

Hasonló volt az igen szűk, együléses pilótafülke, amely jó kilátást nyújtott, viszont helyhiány miatt az ajtót kénytelen voltak a fülke tetejére beépíteni. Mivel a törzs hatalmas hátsó holtteret eredményezett (a pilóta a gép kialakítása miatt egyáltalán nem látott hátrafelé), egy repülőknél ritkán alkalmazott megoldást is beszeretlek. Ez nem volt más, mint egy periszkóp - hasonló ahhoz, amit a kor harckocsijain és tengeralattjáróin is alkalmaztak (ez volt a kabin feletti, kiálló elem).

A pilóta már katapultülésben foglalt helyet, amelyre a korszakban szintén alig akadt példa, továbbá az Ar 234-eseket túlnyomásos pilótafülkével szerelték, amire szükség is volt, tekintettel a 10000 méter feletti csúcsmagasságra.

Bár a gyorsbombázókat általában nem vagy csak minimális önvédelmi fegyverzettel látták el, eredetileg a Blitz-ekbe terveztek két, hátrafelé tüzelő 20 mm-es gépágyút, az üldöző repülőgép ellen (ezeket a periszkóppal célozva kellett volna használni).

Ezt később elvetették és a sorozatgyártású változatok egyáltalán nem rendelkeztek gépfegyverekkel, így a pilóták csak abban bízhattak, hogy ellenfelüknél nagyobb sebességüket kihasználva képesek elmenekülni.

A típus fegyverzete így 1500 kg-nyi ejtőfegyverre korlátozódott, ami a gyorsbombázók között átlagosnak számított (a bombákat csak a törzs alá lehetett felerősíteni, mivel a törzsben az üzemanyag kapott helyet, a vékony szárny pedig nem bírta volna el a függesztmény tömegét).


Szolgálatban:

A sugárhajtómű késése miatt a Blitz első felszállására 1943. június 15-éig kellett várni. Bár a gép ekkor jól szerepelt, a második prototípus felszállása tragédiával végződött. Ennek oka az akkor még nagyon kiforratlan technika volt, ami a pilóta életébe került (a balesetet számos hiba együttese okozta - a meggyulladt szárnyak mellett meghibásodott mindkét hajtómű és számos egyéb alkatrész is).

Összesen 18 terv született - többségük hasonló külsővel, de a V6-os és V8-as változatok négy-négy BMW 003-as hajtóművet hordoztak (előbbinél a hajtóművek négy különálló gondolába kerültek, utóbbinál két-két hajtómű került egy burkoltba). Az utolsó prototípus, a V9 már szinte tökéletes mása volt a későbbi sorozatgyártású Ar 234B-nek - ez a modell szűk négy évvel a tervezés megkezdése után, 1944. március 10-én repült először.

Az eredetileg tervezett Ar 234A-verzió csúszótalpas volt, de ez sohasem került sorozatgyártásra, mivel a megoldás a harctéren komoly problémákat okozott volna, ráadásul nagyon veszélyessé vált, ha a jármű nem oldotta ki teljes terhét, mert ekkor a bombák szinte súrolták volna a földet.

Ezt kivédendő később visszatértek a kerekes futókhoz (emiatt ki kellett szélesíteni a törzset). Ez ugyan plusz tömeget eredményezett, viszont jóval praktikusabb volt és így megszűnt a nehéz földi mozgatás problémája is. A megnövekedett súly miatt gyakran szereltek a gépekre 4,9 kN-os (Walter HWK 109-500A-1 típusú) gyorsító-rakétákat, melyek lerövidítették a szükséges felszállópálya hosszát.

A típusból két fő modellt gyártották - az Ar 234B-1-esek a tisztán felderítő feladatkörre szánt gépek voltak, míg az Ar 234B-2-esek bombázásra is alkalmasak voltak (a két kamerával rendelkező felderítőgépek előtt készült 20 db Ar 234B-0 nevű elő szériás gép is).

Idővel megkezdődött az Ar 234C-k előállítása is - ez a korábban tervezett, négyhajtóműves variáns kódneve volt (a gépeket ezért szerelték a BMW 003A motorral, mert a Junkers sugárhajtóművekre szükség volt a Messerschmitt Me 262-esek gyártásához).

Ez a harmadik, ”C” modellszéria mind sebességben, mind emelkedési képességben felülmúlta elődei, de a háború végéig csupán 14 darab gyártását fejezték be (különböző változatait C-1-től C-8-ig számozták). További fejlesztéseket is tervbe vettek, köztük volt kétüléses (Ar 234D), nehézvadász (Ar 234E) és éjszakai vadász (Ar 234P) variáns, de ezek nem kerültek sorozatgyártásra.

Az Ar 234B-2-es gyorsbombázó változat volt a prioritás, amely hatékonysága a remények szerint elérte volna a háború eleji hasonló típusok, többek között a Dornier Do 17-es szintjét. Azzal viszont nem számoltak, hogy a kényszerből a külső pilonokon elhelyezett robbanószerek jelentősen növelték a légellenállást, így a ”B” változatok végsebessége ”csupán” 668 km/h volt. Ez kb. 100 km/h-val maradt el a várakozástól, de még így is gyorsabb volt kortársainál, ezért szinte sohasem fordult elő, hogy egy Ar 234-est vadászgépek fogtak volna el (a gép sebességét később 742 km/h-ra sikerült növelni).

Az elkészült gépek közül először az Ar 234B-1-es felderítő változatot vetették be 1944. augusztus 2-án, amikor egy Blitz géppár indult légi felderítésre a normandiai partraszállásnál használt területek fölé. Az első bombázó Ar 234-esek 1944. december 24-én jelentek meg, amikor az utolsó nagy német támadásnál segédkeztek, az ardenneki hegyek fölött.

Bár teljesítményük kiemelkedő volt, a többi csodafegyverhez hasonlóan ez a típus sem tudott érdemben kihatni a háború menetére és összességében inkább csak a nyersanyagok elpocsékolásának számított. Amikor 1945-ben kritikussá vált a német üzemanyag-ellátás, a bevetések megritkultak és az Ar 234-esek végül a földre kényszerültek (ahogy a motoroknál, a prioritási sorban is a Me 262-es vadászgép volt az első).

A baloldali fotó a KG 76 III. csoportjának Ar 234B-2-jeiről készült, 1944-45 fordulóján.

A bevetett Ar 234-esek szolgálati idejük alatt végig különböző gyermekbetegségektől szemvedtek, egyes alkatrészei például akkora terhelésnek voltak kitéve, hogy az élettartamuk nem haladta meg az egyetlen napot!

Mindezek ellenére a Blitz-ek a Szövetségesek több országa számára is felbecsülhetetlen kincset jelentett, ezért a háború utolsó heteiben valódi hajtóvadászat kezdődött a típus épen maradt példányai után, melyet aztán több ország, köztük az Amerikai Egyesült Államok későbbi saját programjaiban hasznosított.


Műszaki adatok:

Név: Arado Ar 234 „Blitz ” (villám)

Típus: sugárhajtású felderítő és bombázó repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 12,63 m

Fesztáv: 14,10 m

Magasság: 4,30 m

Szerkezeti tömeg: 5.200.kg

Max. felszálló tömeg: 9.850.kg

Motor: sugárhajtású, 2 db, egyenként 8,83 kN tolóerejű (17,7 kN összteljesítményű (Junkers Jumo 004B-1)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: maximum 1500 kg-nyi bomba a törzs alatt

Teljesítmények:

Végsebesség: 742 km/h

Csúcsmagasság: 10.000.m

Emelkedőképesség: ~ 750 m/perc

Hatótávolság: 1100 km (maximális terhelés mellett)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.