Ansaldo A.1

„Genovai kölyök”


Tervezés:

Az Olasz Királyság hadserege, az Regio Esercito az elsők között érdeklődött a repülőgépek iránt. Az olasz hadsereg már két évtizeddel 1861-es megalapítását követően, az 1800-as évek végén alkalmazott kötött megfigyelő-léggömböket, majd a századforduló után figyelme a levegőnél nehezebb repülőgépek felé fordult.

A világ első modern értelemben vett repülőgépe, a Wright fivérek Flyer típusa csak 1903-ban jelent meg és 1905-ben vált széles körben ismertté, ennek ellenére 1911-ben, az Olasz-török (helyesebben Olasz-oszmán) háború alatt az olasz Giulio Gavotti egy Taube típusú repülőgépből 4 db, egyenként 1,5 kg-os bombát dobott az oszmánokra, amely a világ első bombázásának tekinthető.

A kedvező, de minimális líbiai tapasztalatok ellenére az olasz haderő már a konfliktus vége előtt, 1912-ben létrehozott légicsapatokat. A szárazföldi haderő és a haditengerészet is megalkotta a maga légierejét; előbbi a Battaglione Aviatori (olasz; Repülő Zászlóalj), utóbbi a Sezioni Idrovolanti (olasz; Hidroplán Szakasz) nevet kapta - a kétkomponensű olasz légierő közös megnevezése Servizio Aeronautico Militare (olasz; Légierő Szolgálat) volt.

Amikor 1914-ben kitört az első világháború, az Olasz Királyság szövetségesei kérése ellenére semleges maradt, mert az olasz vezetés felismerte, hogy a belső feszültséggel is küzdő Osztrák-Magyar Monarchiát leköti a háború és az olasz vezetők azt remélték, hogy a meggyengült birodalmat rövid idő alatt legyőzhetik, ezért 1915-ben támadást indítottak.

Hadba lépésekor az Olasz Királyság légiereje összesen 86 db repülőgéppel rendelkezett, de csak 70 pilóta kapta meg a repülőgépekre a kiképzést, ráadásul az ország egyáltalán nem rendelkezett együléses vadászrepülőgépekkel. Az olaszok helyzetét tovább nehezítette, hogy az országnak csekély mérete ellenére három különböző hadszíntéren kellett egyszerre helytállnia: védenie az Appennini-félszigetet (az Olasz Királyság területét) az ellenséges bombázóktól, az Alpok felett pusztítania az osztrák-magyar császári és királyi haderőt, valamint biztosítania az olasz csapatok védelmét, míg a harmadik hadszínteret az Adriai-tenger képezte.

Utóbbi terület mindkét fél számára különösen fontos volt, mert a kb. 160 km széles tenger nyugati partvidéke az Olasz Királysághoz, a keleti part az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, ráadásul a szárazföldi célpontok miatt mindkét oldal igyekezett hadihajókkal is csapást mérni, ezért az olasz haditengerészet légiereje, a Sezioni Idrovolanti saját repülőgépeket fejlesztett.

A terület jellegéből fakadóan mind az olasz, mind pedig az osztrák-magyar légierő vízre leszállni képes hidroplánokra támaszkodott. Az Osztrák-Magyar Monarchia ezen a területen vetette be az 1913-as Lohner E utódját, az 1914-es Lohner L-t; egy kétüléses felderítő repülőcsónakot, amelyek csekély, kb. 100 példányos darabszámuk ellenére fontos szerepet játszottak az olasz állások felderítésében.

A háború elején az olaszok épen zsákmányul ejtettek egy Lohner L repülőgépet, amelyet a nem sokkal korábban (1912-ben) alapított Macchi vállalat lemásolt, majd gyártott Macchi L.1, illetve Macchi L.2 jelzéssel, mielőtt az M.3-as variáns áttervezésével létrehozták a Macchi M.5-öst; az olasz haditengerészet egyetlen hazai (olasz) fejlesztésű és gyártású vadászrepülőgépét.

Ezzel párhuzamosan az olasz szárazföldi légierő szinten kifejlesztett egy vadászgépet. A patinás olasz gépjármű-gyártó, a Gio. Ansaldo & C. 1915-ben kezdett repülőgépek gyártásába, de első típusuk, az Ansaldo Baby még a brit Sopwith Baby hidroplán licencgyártású változata volt.

A következő modell, az Ansaldo Savoia-Verduzio-Ansaldo (röviden Ansalso SVA) már olasz tervezésű volt: ezt eredetileg vadászgépnek szánták és bár később kiváló felderítő típussá vált (egyben a háború egyik leggyorsabb repülőgépe lett), amelyből olasz viszonyok között kiemelkedően sok, több mint 1200 példányt gyártottak, az SVA csekély manőverező-képessége miatt vadászgépként szinte használhatatlan volt. E problémát az Ansaldo úgy oldotta meg, hogy az SVA áttervezésével létrehozott egy új típust, amely az Ansaldo A.1 „Balilla” nevet kapta (a típus becenevét a genovai Giovanni Battista Perasso-ról kapta, aki gyerekkorában kirobbantotta az 1746-os, Habsburgok elleni lázadást).


Konstrukció:

Az Ansaldo A.1-es an Ansaldo SVA sorozatgyártású, SVA.5 változatára épült, de szinte minden részletét áttervezték. A gép törzsét 8,1 méterről 6,84 méterre rövidítették, ugyanakkor megtartották az orrba épített motortól fokozatosan csökkenő keresztmetszetű kialakítást és a furnérlemez-borítást.

A gép törzsével szemben az A.1-es szárnyait teljesen újra tervezték. A Balilla már nem másfél-, hanem kétfedelű repülőgép volt - az alsó és felső szárnyak fesztávolsága megegyezett - ugyanakkor a szárnyak fesztávolságát 9,1 méterről jelentősen, 7,68 méterre csökkentették (ezzel együtt a szárnyak össz-felülete 24,2 négyzetméterről 21,2-re csökkent).

Az addig használt csapott szárnyvégek helyett an Ansaldo A.1-es lekerekített szárnyvégekkel rendelkezett, de ennél fontosabb változtatás volt, hogy a ”V” alakú merevítő-rudakat kiszerelték és ehelyett egy új, áttervezett merevítő-rendszer került a repülőgépbe, amely ugyan a korábbinál nagyobb légellenállást generált, ami csökkentette a típus végsebességét, viszont jelentősen növelte a gép merevségét, áttételesen az A.1-es mozgékonyabbá vált.

A típus farokrésze hagyományos elrendezésű volt egyetlen függőleges és két vízszintes vezérsíkkal, amelyeket a szárnyakhoz hasonlóan külső merevítéssel rögzítettek és favázra feszített vászonból készültek.

Az A.1-es ugyanazt a soros, 6 hengeres SPA erőforrást kapta, mint a típus alapját adó SVA.5-ös, de a motor teljesítményét 200 lóerőről 220 lóerőre növelték - az A.1-es végsebessége nagyobb légellenállású szárnymerevítése miatt 10 km/h-val alacsonyabb volt, de a 220 km/h-s sebesség így is igen jónak számított.

A repülőgép futóműve a korában általánosan elterjedt kialakítást követte. A típus motorja alá két rugózás nélküli, közös tengelyre szerelt küllős kerék került, míg a repülőgép farka alá egy farokcsúszót szereltek, mivel az A.1-es minimális, üresen alig 640 kg-os tömege miatt a földön egyszerűbb volt a gép farkát megemelve mozgatni.

A Balilla átvette elődje 2 db előretüzelő Vickers géppuskáját, amelyek egy megszakító-szerkezetnek köszönhetően már a légcsavarkörön keresztül tüzeltek, ezért a pilóta az ellenség felé történő repüléssel tudott célozni. Az Ansaldo SVA a gépfegyverek mellett 90 kg-nyi bombát is szállíthatott, a belőle létrehozott A.1-esen viszont nem volt lehetőség ejtőfegyverzet célba juttatására.


Szolgálatban:

Az Ansaldo A.1-es első prototípusa 1917 márciusában emelkedett először a levegőbe, de a típus tesztelése első világháborús mércével mérve elhúzódott, ezért a kész gépet csak 1917 decemberében rendszeresítették. A Balilla kétségtelenül rendkívül gyors volt és mozgékonysága felülmúlta a vadász feladatkörben sikertelen Ansaldo SVA-ét, de a típus így is lomhának számított a Nieuport-Macchi 17 (a francia Nieuport 17-es vadászgép olasz licencgyártású változata) mellett és bár az Ansaldo több ponton módosította a típust, a gép képességei érdemben nem javultak.

Hibái ellenére az A.1-est megrendelték, mert az Olasz Királyság csupán egyetlen olasz fejlesztésű vadászgéppel rendelkezett: a már említett Macchi M.5-ös hidroplánnal. Mivel 1918-ban az elsődleges ellenfél Osztrák-Magyar Monarchia eljutott ipari képességei határára, az olaszok kevesebb ellenséges vadászgéppel találkoztak, de mivel több, az A.1-esnél jobbnak ítélt külföldi repülőgéppel rendelkeztek, az Ansaldo A.1-eseket kizárólag honi légvédelemre használták. A Balilla emiatt az első világháború alatt mindössze egyetlen igazolt légi győzelmet ért el egy osztrák-magyar felderítő repülőgép ellen.

Teljesítménye miatt a repülőgépből eredetileg mindössze 100 példányt rendeltek. Az Ansaldo vállalat tisztában volt azzal, hogy az első világháború végével az olasz légierő többé nem fog jelentős volumenű megrendeléseket leadni, ezért széles körű reklám-hadjáratot indított az Olasz Királyságban, amely eredményeként a típusra a légierő egy második, szintén 100 példányra szóló megrendelést adott le.

Az utolsó Ansaldo A.1-eseket csak az első világháborút követően fejezték be, de a békekötést követő leszerelés részeként a 47 példány kivételével minden Balilla raktárba került. A háborút lezáró békeszerződés eredményeként új, független európai országok jelentek meg; ezek közé tartozott a hosszú idő után újra szuverén országként működő Lengyelország is, amelyet azonban két oldalról fenyegettek a németek és az oroszok, ezért a lengyelek igyekeztek ütőképes haderőt felállítani.

Ennek részeként tesztelték az Ansaldo A.1-est, amelyből a kedvező tapasztalatok (elsősorban a magas sebesség) fényében 10 példányt vásároltak, amelyeket 1920-ban az orosz támadás megállítására használtak. A repülőgép alapvetően megfelelően teljesített, de a túlerőben lévő oroszok 10-ből 9 példányt megsemmisítettek, ezért a lengyelek további 25 példányt vásároltak és megvették a repülőgép licencgyártási jogát is.

Lengyelország 100 db A.1-es építését tervezte, de a Lublin repülőgépgyár által készített példányok az olasz eredetinél lényegesen alacsonyabb minőséggel rendelkeztek, ami több halálos kimenetelű balesetet eredményezett, ezért a 100 gépre szóló megrendelést 80, majd 57 gépre csökkentették.

Az olaszok és lengyelek mellett az A.1-est kisebb számban több további ország is alkalmazta: mások mellett az Orosz Birodalom (a monarchia-párti oldal, majd a zsákmányolt példányokat a kommunisták) és Görögország. Az Ansaldo a repülőgépet reklámozta az Amerikai Egyesült Államok haderejének, valamint több dél-amerikai országban is, de a típusra nem érkezett további megrendelés.

Az 1920-as években az Ansaldo vállalatot a Fiat felvásárolta, az A.1-est pedig hamarosan kiváltották az új, egyfedelű Ansaldo (Fiat) A.120-as vadászrepülőgéppel, mielőtt az Ansaldo repülőgép-gyártó üzletága végleg beolvadt a Fiat-ba.


Műszaki adatok:

Név: Ansaldo A.1 „Balilla”

Típus: (kétfedelű) vadászrepülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 6,84 m

Fesztáv: 7,68 m

Magasság: 2,53 m

Szerkezeti tömeg: 640.kg

Max. felszálló tömeg: 885.kg

Motor: légcsavaros, 220 LE-s (SPA 6A, ”soros” hengerelrendezésű, 6 hengeres)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 2 db 7,7 mm-es géppuska (Vickers, a motor fölött)

Teljesítmények:

Végsebesség: 220 km/h

Csúcsmagasság: 5.000.m

Emelkedőképesség: 162 m/perc

Hatótávolság: 660 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.