AIDC F-CK-1

„Kínai tüske Kína fenekében”


Tervezés:

A világ egyik leggazdagabb történelemmel rendelkező országa Kína. Az ázsiai nagyhatalomra mindig is jellemző volt multikulturalizmus, de egyben a széthúzás is (ez az i.e. 221-ben létrejött egységes Kína létrejötte után is megmaradt). Évszázadokkal később - a hosszú bezárkózás miatt - a XX. századra Kínát az európai nagyhatalmak felosztották maguk között, ezért számos alkalommal tört ki lázadás, az utolsó 1925-ben.

Ezek a konfliktusok kezdetben a kínaiak és a többi ország, majd a császár-pártiak és az elégedetlen földművesek között folyt (az ellenségeskedés 1939-45 között is megmaradt, pedig Kína ekkor élet-halál harcot folytatott a birodalmi Japánnal). Ez az egész országra kiterjedt polgárháború a második világháború végével sem csitult: ekkorra a két fél a demokraták és a kommunisták lettek. A demokraták már 1911-ben kikiáltották a Kínai Köztársaságot, miután legyőzték a Csing-dinasztiát, ezzel eltörölve a bő kétezer évig fennálló kínai császárságot.

A háborúban azonban a kommunisták kerekedtek felül és az ország nagy részét uralmuk alá hajtották, ezért Kína 1949 óta két országra szakadt (hasonlóan az azóta újraegyesült Németországhoz vagy Koreához). A Mao Ce Tung vezette kommunisták létrehozták saját országukat, a Kínai Népköztársaságot, de a korábban is központi szerepet betöltő Pekinget meghagyták fővárosnak. A demokraták (élükön Csang Kaj-sek-kel), miután elvesztették befolyásukat a szárazföldön, a Kínához tartozó szigetekre húzódtak vissza és a Kínai Köztársaság központját áttették a legnagyobb sziget, Tajvan Tajpej nevű városába.

1971-ig a világ országai a Kínai Köztársaságot ismerték el Kínaként, de ekkor az ENSZ Biztonsági Tanácsa helyettük a Kínai Népköztársaság választotta, ezért azóta a diktatórikus országra Kínaként, a demokratikusra Tajvanként hivatkoznak. Kína a hidegháború alatt agresszív terjeszkedésbe kezdett, több területet megszállt és magának követelt egyes szigeteket - Tajvant sem tekintette önálló országnak és mindent megtett, hogy a szigetre is kiterjessze hatalmát. A kommunista Kína idővel szembefordult a hasonló ideológiájú Szovjetunióval, de mivel az ország komoly fenyegetést jelentett az Amerikai Egyesült Államok ázsiai érdekeltségeire, az amerikaiak sokáig támogatták Tajvant.

A Kínai Népköztársaság el akarta szigetelni a szigetországot, ezért csak azokkal az országokkal volt hajlandó kereskedni, amelyek nem ismerték el a Kínai Köztársaságot, ezt pedig kevés ország kockáztatta, mivel a kínai felvevőpiac óriási. A hidegháború alatt nem tört ki háború a két Kína között, de a kommunisták hatalmas létszámú hadserege óriási fenyegetést jelentett Tajvan számára, ezért az országnak szüksége volt megfelelő eszközökre - többek között modern vadászgépekre ezek ellensúlyozására.

Csakhogy az Amerikai Egyesült Államok - félve a Kínai Népköztársaság bosszújától - megtagadta a legmodernebb F-16-os és F-20-as (az F-5-ös jelentősen továbbfejlesztett változata) vadászgépek eladását és hasonló helyzetben voltak az európai cégek is. Mivel az önvédelmi képesség hiányában a kommunisták nyilvánvalóan megpróbálták volna bekebelezni az országot (ahogy ez Tibet esetében meg is történt), Tajvan számára létkérdéssé vált egy ütőképes vadászgép szolgálatba állítása.

A tajvani kormány ezért egy saját elfogó-vadász fejlesztésébe kezdett. Bár az ország kis mérete ellenére a világ legnagyobb gazdaságainak egyike, önerőből képtelen lett volna erre a hosszú és hatalmas költségű vállalkozásra, ezért ahol lehetett kisebb külföldi cégekkel működött együtt.

Az Indigenous Defence Fighter (IDF) programot a tajvani Aerospace Industrial Development Corporation (AIDC) kapta, amelynek már volt tapasztalata a repülőgépek építésében, mivel korábban amerikai kiképzőgépeket szerelt össze. Az AIDC összesen négy programot indított, melyek a következő részegységekre koncentráltak: Yin-Yang (váz), Yun-Han (hajtómű), Tien-Lei (elektronika) és Tien-Chien (fedélzeti rakéta). A kész AIDC gép az F-CK-1 nevet kapta, beceneve pedig a Ching-kuo lett (Csang Ching-kuo korábbi miniszterelnök, Csang Kaj-sek fia után).


Konstrukció:

Bár az F-CK-1-et eredetileg az F-16-osok pótlására szánták és a két gép között számos hasonlóság fedezhető fel, a tajvani repülő felépítésében inkább a szintn amerikai F/A-18-asra hasonlít. A gép enyhén lefelé hajló, lapított orr-része és a magasra emelt pilótafülke együtt kiváló kilátást biztosít a pilótának.

A tervezés korai szakaszában a típus a Northrop F-5-ös vadászgéphez hasonló kisméretű deltaszárnyat kapott, de ezt később áttervezték (az amerikai General Dynamics támogatásával). A Ching-kuo végül a fent említett két amerikai vadászgéphez hasonló, kisméretű szárnyakat kapott, de a törzs és a szárnyak bekötési pontjait úgy alakították ki, hogy a törzs nagy része is felhajtóerőt termel („törzs-szárny”). Akárcsak az F-16-ost, az F-CK-1-et is instabilra tervezték (ezért az elektronika folyamatos ellenkormányzása nélkül lezuhanna), ami által a vadászgép nagyon agilis, ez pedig komoly előnyt jelent manőverező légiharcban.

A gép fejlesztésekor felmerült problémákra és a kompromisszumos megoldásokra jó példa a Ching-kuo hajtóműve. Az amerikaiak közbenjárására a legnagyobb amerikai (pl.: General Electric, Pratt & Whitney) és európai (pl.: Rolls-Royce, Snecma) hajtómű-gyártó cégek nem vehettek részt a programban, az F-CK-1 motorját ezért a kis amerikai Garrett AiResearch adta.

A vadászgépbe épített TFE731-es hajtómű költséghatékony és megbízható erőforrás volt, de alapvetően könnyű (oktató) sugárhajtóműves repülőgépek mozgatására tervezték, ezért teljesítménye elmarad az élvonalbeli vadászgépekétől. Az F-CK-1-be ezért két hajtóművet építettek, melyeket elláttak egy-egy Volvo utánégetővel - ezáltal a gép végsebessége eléri az 1,8 Mach-ot, de ez a többletfogyasztás korlátozza a típus hatótávolságát.

A repülő a korában szinte egyeduralkodó, tricikli alakú futóművet kapta - az automatika az első kereket az orrba, a hátsókat a törzsbe húzza be. A tiltások miatt a Ching-kuo elektronikája némileg elmaradt a korszak élvonalbeli vadászgépeiben alkalmazottól, de így is veszélyes ellenféllé tette a vadászgépet (a részegységek különböző amerikai vállalatoktól származtak). Itt a problémát (ismét) a kis teljesítményű hajtóművek jelentették - emiatt a hasonló méretű gépeknél kisebb volt az F-CK-1 hasznos terhelése, ezért néhány elektronikai berendezést be sem építettek.

A rendszer legfontosabb eleme a GD-53 „Golden Dragon” radar, amely földi és légi célok befogására egyaránt alkalmas és egy időben 10 célpont követésére képes. A típus többi részegysége is modern: felszerelték kivetített kijelzővel (HUD), teljesen elektronikus kormányzással (fly-by-wire) és független navigációs rendszerrel (INS).

A Ching-kuo-t elsősorban légiharcra tervezték, de akárcsak kortársai, korlátozottan légi célok ellen is bevethető. A 20 mm-es (amerikai) M61 „Vulcan” beépített gépágyú mellett az F-CK-1 képes 4 db TC-1 „Sky Sword I” (vagy ugyanennyi TC-2 „Sky Sword II”) rakéta hordozására. A TC-1 egy 90 kg-os, rövid hatótávolságú tajvani légiharc rakéta, amelyet azért fejlesztettek ki, hogy kiváltsa az elérhetetlen amerikai AIM-9 „Sidewinder” rakétát (a két rakéta méret- és hatásadatai hasonló). Az F-CK-1-en használt Wan Chien (GPS-irányítású) irányított kazettás siklóbomba szintén azért született, mert nem tudták beszerezni az amerikai AGM-154 „Joint Standoff Weapon”-t.


Szolgálatban:

Az F-CK-1 fejlesztése a külföldi technológiai támogatás ellenére lassan haladt - az első, FSD A1 jelű prototípus csak 1989. május 28-án emelkedett a levegőbe (az első kétüléses FSD B1 több mint egy évvel később). A többi alprogram is késett: a főfegyvernek szánt TC-1-es rakéta fejlesztése már az 1980-as években megkezdődött, de a fejlettebb TC-2-es csak egy évtizeddel később, 1999-ben állt szolgálatba.

A hidegháború vége ugyan nem enyhítette Kína és Tajvan szembenállását, de a világ többi részén történt változások hatására Tajvanban is áttevődött a hangsúly a hadseregről a gazdaság fejlesztésére. Emiatt az eredeti 256 db F-CK-1-es rendelést 130 gépre karcsúsították (utóbbiba beleszámított a 10 prototípus is), a kieső csapásmérő erőt amerikai General Dynamics F-16-osokkal és francia Dassault Mirage 2000-esekkel pótolták. A Ching-kuo-t ezért 1999-ig gyártották, két változatban: együléses F-CK-1 A vadászgép és kétüléses kiképző (F-CK-1 B) konfigurácikóban. A repülő kizárólag a Kínai Köztársaság légerejében (angol rövidítéssel ROCAF) szolgál.

A 2000-es évek elején a kormány hadsereg-modernizációs programot hirdetett, melynek részeként a Ching-kuo-kat is felújítják. Az F-CK-1 C/D „Hsiang Sheng” variánsok elsősorban elektronikai téren múlják felül elődeiket: az analóg műszereket például LCD kijelzők váltják fel és fejlesztik a gép radarját is. A változtatások hatására az F-CK-1-es terhelhetősége nő, képessé válik külső üzemanyag-tartályok szállítására, de a fejlesztések a gép sárkányának élethosszát is növelik.

A fejlesztés első fázisát a korábbi A és B variánsok mindegyikén elvégzik (ez 2013-ban fejeződött be), de a legfejlettebb technológiával - anyagi okokból - a Ching-kuo-k kevesebb, mint felét szerelik fel. Az F-CK-1 - szerencsére - még nem vett részt éles bevetésen, de (különösen a fejlesztett modell) nagy harcértékű és mozgékony 4. generációs vadászgépnek számít, amelyet ráadásul egy apró, hosszú repülőgép-gyártói múlt nélküli ország készített (ebben hasonlít pl. a kanadai Canuck-ra).


Műszaki adatok:

Név: AIDC F-CK-1 „Ching-kuo”

Típus: együléses (elfogó) vadászrepülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 14,21 m

Fesztáv: 9,46 m

Magasság: 4,42 m

Szerkezeti tömeg: 6.500.kg

Max. felszálló tömeg: 12.000.kg

Motor: sugárhajtóműves, 2 db, egyenként 27 kN (utánégetővel 43 kN) tolóerejű (Honeywell F125-70)

Személyzet: 1 fő

Fegyverzet: 1 db 20 mm-e gépágyú (M61A1), 4 db rakéta (TC-1 vagy TC-2), irányított siklóbomba (Wan Chien)

Teljesítmények:

Végsebesség: 2220 km/h (1,8 Mach)

Csúcsmagasság: 16.800.m

Emelkedőképesség: ismeretlen m/perc

Hatótávolság: 1100 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.