Aero L-29

„A keleti blokk delfinje”


Tervezés:

A haditechnika történelmében minden nagyobb konfliktus robbanásszerű fejlődésként jelentkezett és ez különösen igaz volt a világ máig legnagyobb volumenű konfliktusra, a második világháborúra. A közel 6 évig tartó háború során minden haderőnem óriási fejlődésen ment keresztül és sok esetben alapjaiban változtak a járművek és az alkalmazott taktika és stratégia. Az elsősorban a gyalogság ellen szánt, vékony páncélzatú harckocsikat hatalmas, több kilométeres távolságról harcoló páncélosok váltották fel, míg a tengereken a mind nagyobb méretű és erejű csatahajókat a repülőgép-hordozók egyszerűen elavulttá tették.

A légierők szintén hatalmas változáson mentek keresztül: a legnagyobb előrelépést kétségtelenül a sugárhajtóművek megjelenése és elterjedése jelentette. A világháború végéig csupán az angolok, az amerikaiak és a németek tudtak sorozatgyártású típusokat rendszeresíteni, de az összes nagyhatalom kísérletezett ilyen repülőkkel. A világháborút követően a két kiemelkedő hatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió (illetve kisebb számban az angolok és franciák is) begyűjtötték a németek rendkívül fejlett típusait, amelyek alapján még nagyobb teljesítményű harcjárműveket alkottak meg.

A Szovjetunió új, nagy sebességű sugárhajtóműves vadászgépei, a Mikojan-Gurjevics MiG-15, -17 és -19 viszont új problémákat vetett fel: a kiképzés kérdését. Korábban az oktatás két lépésből állt: a növendékek először egy rendkívül megbocsátó (dugattyús) alapgépen elsajátították a repülés alapvető lépéseit, majd az élvonalbeli vadászgép kétszemélyes változatán begyakorolták az adott típus használatát. Az új, hangsebességnél is gyorsabb, kis szárnyfesztávolságú, nehezen repülhető vadászgépek viszont túlságosan nagy ugrást jelentettek, ezért szükség volt egy közbenső, felsőfokú kiképzőgépre.

Ez az 1950-es években általános igényként jelentkezett, ezért a szovjetek mellett a keleti blokkban Lengyelország és Csehszlovákia is megkezdte saját felsőfokú kiképzőgépének tervezését. A fejlesztést Csehszlovákiában az 1919-ben alapított Aero Vodochody (röviden Aero) vállalat végezte, amely a második világháború kezdetéig számos típust tervezett, de a világháború alatt és után elsősorban német repülők másolatait gyártotta (köztük a többcélú Ae-45-öst és variánsait).

A háború után újjáéledő csehszlovák repülőipar terméke volt az Aero HC-2 „Heli Baby” helikopter, az első teljesen hazai (csehszlovák) repülőgép viszont a tervezett kiképzőgép lett, amelyet prototípusként XL-29-esként jelöltek, sorozatgyártású változata pedig L-29 névre hallgatott. A helikoptert általánosan Delfín becenévvel jelölték (angolszász országokban Dolphin), NATO-kódja: Maya.

A típust eredetileg kizárólag a csehszlovák igények kielégítésére szánták, elkészültét követően viszont a Szovjetunió úgy döntött, minden általa elfoglalt országban egységes kiképzőgépet vezet be (jelentősen leegyszerűsítve az utánpótlást és kiképzést): a pályázaton a csehszlovák Aero L-29-es mellett a lengyel PZL TS-11 „Iskra” és a szovjet Jakovlev Jak-30-as indult. E megmérettetés győztese az L-29-es lett, a TS-11-est kiképzésre a keleti blokkból kizárólag a lengyel légierő rendszeresítette, a Jak-30-as nem került sorozatgyártásba.


Konstrukció:

Az L-29-es kiképzőgépként látszólag rendkívül egyszerű típus volt, valójában azonban megalkotásánál több, egymásnak ellentmondó tervezési elvet kellett egyesíteni. Egyrészt a Delfín kiképzőgép volt, ezért elvárás volt a könnyű repülhetőség, ugyanakkor meghajtását sugárhajtómű biztosította és korlátozott mértékben csapásmérésre is alkalmasnak kellett lennie.

A repülő orra hosszú volt, de keskeny, ezáltal jó kilátást biztosított. Mivel eleve kétülésesre tervezték, az L-29-es pilótafülkéje tágas és kiváló kilátást biztosít (egyes sugárhajtású vadászgépeken a zsúfolt belső tér miatt csak komoly nehézségek árán lehetett egy második ülést beszerelni).

A Delfín hossza 10,81 méter, 101,29 méteres fesztávolságú, alacsony sebességen jó manőverező-képességet biztosító egyenes szárnyakkal - a repülő az élvonalbeli vadászgépekhez képest meglepően könnyű, üresen csupán 2280 kg volt.

A megemelt, ”T” alakú farokrésszel rendelkező repülőgép meghajtásához (alacsony tömege miatt) elegendő volt egyetlen Motorlet M-701C 500-as sugárhajtómű, amely csupán 8,7 kN-os tolóerővel rendelkezett. Maga az M-701-es csehszlovák gyártású erőforrás volt, de a szovjet Klimov VK-1-esen, az első sorozatgyártásban került szovjet sugárhajtóművön alapult, amely maga is a brit Rolls-Royce Nene hajtóművek másolataként jött létre (az M-701-es hajtómű a prototípus tesztelésekor még nem állt rendelkezésre, ezért ehelyett egy Bristol Siddeley Viper hajtóművet használtak).

Az M-701-es az 1950-es évekre meghaladottá vált (ekkorra már több mint négyszer nagyobb teljesítményű hajtóműveket is használtak), de az L-29-es alacsony tömege miatt ezzel a hajtóművel is 665 km/h-s végsebességre volt képes. A kisebb teljesítmény további előnye volt a mérsékelt levegő-igény, ezért az 1950-es években általánosan elterjedt nagyméretű első beömlőnyílás helyett a Delfín-en elegendő volt kettő, a szárnyak belépő-élein elhelyezett kisméretű légszívó elem.

A típus futóműve a második világháború után épített vadászgépekhez hasonlóan egyetlen orrfutóból és két, a törzs alá épített, a szárnyakba behúzható főfutóból állt. A típus két fő szállítására volt képes, egymás mögötti ülésekkel: az oktató ülését megemelték, biztosítva a megfelelő kilátást.

A kiképzési feladatok mellett az L-29-es korlátozottan éles bevetésekre is alkalmas volt: a repülő nem rendelkezett beépített gépfegyverrel, de 200 kg-os terhelhetősége lehetővé tette többféle rakéta, bomba és gépfegyver felerősítését a külső függesztési pontokra.


Szolgálatban:

A repülőnek a cikk elején említett első prototípusa 1959. április 5-én emelkedett először a levegőbe, bemutatására 1961-ben került sor, sorozatgyártása két évvel később kezdődött meg. Kiképzőgépként az L-29-es sohasem került a rivaldafénybe, saját kategóriájában azonban kiemelkedően sikeresnek számított.

A típust jelentős számban rendszeresítette a szovjet légierő, de az általuk megrendelt kb. 2000 db példány mellett a keleti blokk majdnem minden állama használta a Delfín-t, köztük a Német Demokratikus Köztársaság, Románia és a Magyar Népköztársaság (Magyarország) is. A Szovjetunió többi szövetségese is vásárolt a típusból, pl.: Egyiptom és Afganisztán, majd - miután a fejlett országok leselejtezték, számos példány fejlődő afrikai országokba került.

A Delfín eredeti közbenső kiképzőgép szerepkörén túlnőve alapfokú kiképzőként is megállta a helyét, lehetővé téve, hogy a kisebb országok a dugattyús-motoros repülőiket is leselejtezzék és kizárólag az L-29-est használják kiképzésre. A csehszlovák repülő felfegyverzett változatával éleslövészetre is lehetőség volt, sőt, több esetben L-29-eseket éles helyzetben is bevetettek: az 1960-as évek végén Nigériában, majd az 1973-as Jóm kippuri háborúban, ahol Egyiptom izraeli földi célpontokat támadott vele.

A bázismodell mellett a típusból kialakíották a felderítő L-29R és (együléses) L-29RS modelleket, a fejlesztett hidraulikai rendszerű L-129 és (egyszemélyes) L-229 változatokat, valamint a kifejezetten műrepülésre szánt L-29A-t.

Az L-29-est legtöbb üzemeltetője olyannyira kedvelte, hogy csak utódjával, az L-39 Albatros-szal váltották fel, az 1970-es évektől. Az 1980-90-es évek fordulóján az örmény és azeri erők közötti Hegyi-karabahi háborúban az azeri légierő 18 db Delfín-jének nagy részét bevetette, de az alacsonytámadások alkalmával legalább 14 gép elveszett a földi légvédelem tüzében.

Az L-29-est 11 éven át, 1974-ig gyártották, összesen mindegy 3600 db Delfín készült. A különböző légierők mellett a repülőt polgári cégek is használták: a hidegháború után olyan országok is, mint Hollandia, Kanada és az Amerikai Egyesült Államok. A gépek jórészét mára kivonták a szolgálatból, néhány példányt azonban továbbra is használnak légierők, túlélő vagy felújított példányait pedig magánszemélyek (utóbbi oka, hogy az L-29-es a hidegháború egyik ikonikus típusa, amelyet ráadásul igen könnyű vezetni és karbantartási igénye sem kiemelkedően magas).


Műszaki adatok:

Név: Aero L-29 „Delfín” (delfin)

Típus: (sugárhajtású) kiképző repülőgép

Fizikai jellemzők:

Hossz: 10,81 m

Fesztáv: 10,29 m

Magasság: 3,13 m

Szerkezeti tömeg: 2.280.kg

Max. felszálló tömeg: 3.280.kg

Motor: sugárhajtómű, 8,7 kN teljesítménnyel (Motorlet M-701C 500)

Személyzet: 1-2 fő

Fegyverzet: nincs, lehetőség 200 kg-nyi rakéta, bomba vagy gépfegyver-konténer hordozására

Teljesítmények:

Végsebesség: 665 km/h

Csúcsmagasság: 11.000. m

Emelkedőképesség: 840 m/perc

Hatótávolság: 894 km (szárnyvégi kiegészítő üzemanyag-tartályokkal)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.