Steyr ADGZ

„M35 Mittlere Panzerwagen”


Előzmények:

A mai Ausztria területe feletti irányítást a XIII. században megszerző Habsburg család évszázadok alatt jelentős kiterjedésű nagyhatalma hozott létre, később viszont a birodalom lassú hanyatlásnak indult. A Napóleoni háborúk vereségeit követően a Habsburg Birodalom számára óriási problémát jelentettek a kialakuló nemzetiségi mozgalmak. Ezek más országokban egyesítő szerepet játszottak (mások mellett ez vezetett az egyesült Német Birodalom és az Olasz Királyság létrejöttéhez), azonban a Habsburg Birodalom több mint két tucat nemzetiségnek adott otthont, akik az 1800-as évek közepétől egyre aktívabban törekedtek saját, független ország létrehozására.

A meggyengült, területi veszteségeket szenvedett Habsburgok 1867-ben kénytelenek voltak megkötni az osztrák-magyar kiegyezést, amelyben nagyobb önállóságot biztosított a birodalom legerősebb tagjának, valamint az ország nevét Habsburg Birodalom-ról Oszták-Magyar Monarchiára változtatták. A monarchia az első világháborúban már csak másodlagos szerepet játszott és képtelen volt legyőzni az Olasz Királyságot.

A háborút követően a győztes hatalmak igyekeztek mindent megtenni azért, hogy még egy hasonló konfliktus ne alakulhasson ki, ezért mások mellett feloszlatták az Osztrák-Magyar Monarchiát, véget vetve a Habsburg család regnálásának. A birodalom központja, Ausztria köztársasággá vált, azonban a drasztikusan lecsökkent területű állam életképessége kétségessé vált; mások mellett a monarchia 12 milliós németajkú lakosságából csak 6,5 millió fő került Ausztriához (a problémát a győztes hatalmak is érzékelték, ezért Ausztriát felmentették a jóvátétel-fizetési kötelezettsége alól, mert azt feltételezték, hogy ennek képtelen lenne eleget tenni). A forrongó belpolitikájú országban az 1920-as évek elején így is hiperinfláció alakult ki és évekig tartott, mire a gazdaság megerősödött.

A politikai és gazdasági nehézségek mellett Ausztria számára hadereje fenntartása is problémát okozott. A császári és királyi haderő felosztalása után, 1918-20 között az országban nem létezett állami hadsereg, csupán a Volkswehr félkatonai szervezet, mielőtt 1920-ban felállították az (Osztrák) Szövetségi Haderőt, a Bundesheer-t, azonban a korábbiakhoz képes drasztikusan lecsökkentett hadsereg ellátása továbbra is megoldatlan volt.

Az első világháborúban vesztes országként Ausztria elsősorban az osztrák hadiiparra támaszkodhatott, amely azonban rendkívül féloldalas volt: egyes területeken, például a Steyr-Mannlicher vállalat révén a kézifegyver-gyártás megoldott volt, csakhogy a fegyvergyártást a világháborút lezáró békeszerződés megtiltotta, míg más iparágak, köztük a löveggyártás külföldre került (ezt hagyományosan a cseh Skoda vállalat végezte, ez viszont Csehszlovákiába került).

Az ország legnagyobb hadiipari cége, az 1864-ben alapított Steyr fegyvergyártó az említett tilalom miatt csődbe került, azáltal el tudta kerülni a felszámolását, hogy átállt személyautók gyártására. Miután az országban 1932-ben Engelbert Dollfuss ragadta magához a hatalmat, megkezdte az osztrák hadsereg modernizálását és bár a diktátort két évvel később meggyilkoltálták, még abban az évben pályázatot írtak ki egy új osztrák páncélautóra.

A megrendelést a Steyr vállalat nyerte, a típust M35 Mittlere Panzerwagen (német; 1935-ös mintájú közepes páncélautó) jelzéssel rendszeresítették. A harcjármű hivatalos neve Steyr ADGZ volt, amelyben az ”AD” az Austro-Daimler-re (a Daimler osztrák leányvállalatára) utalt (az Austro-Daimler 1928-ban összeolvadt a Puch autógyártóval, létrehozva az Austro-Daimler-Puch céget, amely 1934-ben egyesült a Steyr-rel, amely eredményeként megszületett a Steyr-Daimler-Puch).


Konstrukció:

Az ADGZ az 1930-as évek első felében népszerű páncélautó-elrendezést követte: nem rendelkezett hagyományos, elkülönülő orr- és far-részekkel, ehelyett a jármű mindkét végében kialakítottak egy-egy vezetőállást, a fegyverzet pedig a jármű középső szekciójába került. Ez a kialakítás egyrészt megtévesztően hathatott, mert nagyobb távolságból lehetetlen volt megmondani, hogy a jármű melyik irányba fog elindulni, de ennél is fontosabb volt, hogy vészhelyzetben a páncélautónak nem kellett megfordulnia és szükség szerint tolatnia, ehelyett egyszerűen az addig a hátsó megfigyelő, illetve esetenként lövész funkcióját ellátó hátsó katona vette át a vezető feladatát és a jármű azonnal elindulhatott az ellenkező irányba.

Az ADGZ páncélautó az 1930-as évek közepén rendkívül nagy méretűnek számított: a 6,26 méter hosszú típus 12 tonnát nyomott, ezáltal a harckocsikhoz hasonló méretű, többszemélyes tornyot kaphatott, amelyben egy géppuska mellett egy 20 mm-es gépágyú is helyet kapott. A fegyverzet nemcsak kaliberét, de elrendezését tekintve is megfelelt a kortárs német Panzerkampfwagen II könnyű harckocsinak: a járművön nem középre szerelt löveget alkalmaztak, hanem a gépágyú a torony frontrészének egyik, míg a géppuska a másik oldalára került (azonban a Panzer II-vel szemben az ADGZ-n a gépágyút építették be jobb oldalra).

A páncélautót jelentős mérete miatt 6 fős legénység szolgálta ki: a toronyban tartózkodó két lövész és a két vezető mellett külön parancsnokot és rádióst alkalmaztak, amely csökkentette az egyes legénységi tagok terheltségét, ráadásul a vezetők melletti ülésekkel a géppuskák számát is fokozhatták (az ADGZ összesen 3 db géppuskával rendelkezett: ezek közül egy-egy került a toronyba, illetve a jármű végeibe).

A harcjármű páncélzata megjelenésekor az átlagosnál kismértékben jobbnak számított maximum 11 mm-es vastagságával, ráadásul a védelmet tovább növelte, hogy a jármű front- és farrészét, valamint kisebb mértékben az oldalait is megdöntötték, ezáltal megnőtt az effektív páncélvastagság és a becsapódó lövedékek lepattanásának esélye.

A típus csak első látásra volt szimmetrikus; a páncélautó farrészén nagyméretű motorteret alakítottak ki, amire a 6 hengeres, 12000 ccm-es Austro-Daimler M612-es motor miatt volt szükség - ez az erőforrás 150 lóerő leadására volt képes. A páncélautót jelentős mérete miatt szokatlan módon négytengelyes kivitelben gyártották, ami segített a tömeg elosztásában és növelte a redundanciát (az ADGZ egyik kerekének elvesztését követően is mozgásképes maradhatott), ennek ellenére a típus épített úton jelentős, 70 km/h-s végsebességre volt képes.


Fejlesztések:

Az első világháború alatt az Osztrák-Magyar Monarchiában négyféle páncélautót terveztek, köztük a (gyártásba nem került) Austro-Daimler páncélautót, azonban az ADGZ teljesen új tervezet volt. E páncélautó nem kapcsolódott sem a 2 tengelyes Austro-Daimler ADTK, sem a 3 tengelyes Austro-Daimler ADAZ és ADG (valamint a későbbi ADGR) teherautókhoz, sem pedig a vegyes, lánctalpakon és kerekeken egyaránt haladni képes Austro-Daimler ADMK (és a hasonló Saurer RR-7) kortárs osztrák típusokhoz.

Az önálló Ausztria megszűnése miatt a típusból nem születtek fejlesztett változatok, az egyedüli különbséget kezdetben az jelentette, hogy a járművek felét a korábbi Steyr, a másik felét az Austro-Daimer üzemeiben építettek. A második gyártási sorozat az elsőtől abban különbözött, hogy elhagyták a hátsó vezetőállást.


Szolgálatban:

Amikor 1934-ben az osztrák állam új páncélautóra szóló pályázatot írt ki, a Steyr azért tudott szinte azonnal kész típust benyújtani, mert a cég már korábban kidolgozott egy ilyen páncélautót. Az ADGZ-t kifejezetten ausztriai felhasználásra szánták, figyelembe véve az ország sajátosságait. Mivel Ausztria területének túlnyomó része hegyvidék, a páncélautót megjelenésekor kiemelkedően nagy mozgékonyságú típusnak tervezték, amelynek jelentős teljesítmény-tömeg aránya miatt nem jelentett problémát a meredek emelkedők megmászásra.

A másik fő elvárás (a megfelelő tűzerő mellett) a kifejezetten városi üzemeltetés lehetősége volt: már a Habsburg Birodalom számára is gondot okozott, abban, hogy az ADGZ (szűk sikátorokban előnyösnek számító kettős vezetőfülkéjével) túlerőben lévő ellenséget is feltartóztathat.

Az ADGZ így valódi multifunkciós típusnak készült: egyrészt hagyományos páncélautónak, amely támogatgatja a gyalogságot, másrészt mint gyors felderítő- és járőr-páncélautó, de egyfajta korai gumikerekes páncélvadásznak is, amely egyben a harckocsikat is kiváltotta (Ausztria ekkor egyáltalán nem rendelkezett harckocsikkal).

Az ADGZ páncélautókat ráadásul nemcsak a hadsereg, de a rendőrség is használta: előbbi 12, utóbbi 15 példányt vásárolt, a gyártó számára azonban problémát jelentett, hogy a kis létszámú, kizárólag védekezésre koncentráló osztrák haderő nem kívánt további példányokat vásárolni, ráadásul a típus helyi viszonyokra optimalizált kialakítása és magas ára miatt elmaradtak az export-megrendelések.

1938-ban a német Harmadik Birodalom megbuktatta a regnáló osztrák kormányt és megszállta Ausztriát, de harcokra nem került sor, ezért az összes ADGZ páncélautó épen került német kézre. Ausztriát ezt követően beolvasztották a náci birodalomba, a német típusok mellett feleslegesnek ítélt páncélautó előállítását pedig leállították, mert a Steryr üzemeire szükség volt más típusok gyártására.

Az elkészült ADGZ páncélautókat a németek csendőrségi feladatokra használták, egyes példányokat azonban a náci párt magánhadserege, a Waffen SS vett át: ezeket 1939-ben bevetették Lengyelország lerohanásakor, később pedig a keleti fronton (nem a szovjet haderő, hanem a partizánok elleni harcra). A típust a Waffen SS olyan jónak ítélte, hogy 1941-ben további 25 példány rendeltek, amelyekkel a teljes gyártott darabszám 52-re emelkedett. A páncélautókat a háború végéig használták, de azok a reguláris szovjet csapatok elleni harcokban súlyos veszteségeket szenvedtek (emellett néhány példányt a horvátországi német bábállam kapott meg).

Az ADGZ páncélautó megjelenésekor nemzetközi szinten is modern típusnak számított lövegével, azonban a németek több saját típust gyártottak, ezért nem érdeklődtek a páncélautó fejlesztése vagy gyártása iránt, amely kettős vezetőfülkéje és négy tengelye révén igen drágának számított.


Utóélet:

Rövid élete miatt az ADGZ páncélautóból nem épültek specializált változatok, azonban a második világháborút követően Ausztria az amerikai M113 átvétele helyett helyben fejlesztette lánctalpas csapatszállítóit (ld. Saurer 3K 3H és utódai), az 1960-as évek közepén pedig új harckocsit fejlesztett:


SK-105 „Kürassier” (könnyű harckocsi):

A módosított Saurer lánctalpas csapatszállítón alapuló SK-105 a Steyr (és egyben Ausztria) egyetlen önálló fejlesztésű, gyártásba került harckocsija. A 105 mm-es löveggel felszerelt, 17,7 tonnás könnyű harckocsi különlegessége a francia AMX-13-hoz hasonló, automata töltős forgótára, amely kétszer 6 lőszere révén rövid idő alatt 12 lövés leadására volt képes. A típust Ausztria mellett 7 további afrikai és dél-amerikai cég rendszeresítette.


Műszaki adatok:

Név: Steyr ADGZ „M35 Mittlere Panzerwagen”

Típus: többcélú páncélgépkocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 12,00 t

Hossz: 6,26 m

Szélesség: 2,16 m

Magasság: 2,56 m

Motor: 150 LE-s (Austro-Daimler M612, 6 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 6 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 20 mm-es gépágyú (KwK 35, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 3 db 7,92 mm-es géppuska (MG34, egy-egy a toronyban és a jármű két végében)

Páncélzat: max. 11 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 70 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 450 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.