Sd.Kfz. 234

„schwere Panzerspähwagen”


Előzmények:

A két háború közötti években még a fejlett országok katonai doktrínái is az első világháború alatt használt stratégiát alkalmazták. Ennek központ eleme a gyalogság volt: a több millió katonából álló seregek ideális esetben fokozatosan visszaszorították az ellenséget - ebben segítségükre voltak a gyalogsági- (nehéz-) harckocsik, melyek a fronton elszórva támogatták az előrenyomulást.

Állóháborús viszonyok között a gyalogág árkokat ásott és a tüzérség támogatásával lassan felőrölték az ellenállást. Ilyen viszonyok között a lovasságra csak másodlagos szerep hárult, mivel a seregek lassú mozgása nem tett lehetővé jelentősebb manőverezést.

Emiatt az 1920-as, -30-as évek lovas egységei, harckocsijai (pl. a Vickers 6-Ton vagy az M1 „Combat Car”) és könnyű páncélautói gyengén páncélozottak voltak, jellemzően csak géppuskákkal vagy kiskaliberű lövegekkel felszerelve.

Ettől a stratégiától alapjaiban különbözött a német Heinz Wilhelm Guderian által támogatott, utóbb Blitzkrieg-nek keresztelt taktika. A korábbiaktól eltérően ez a nagy tömegben, összehangoltan támadó harckocsikra helyezte a hangsúlyt: a páncélosok áttörték a front egy pontját, a megerősített védelmi pozíciókat viszont egyszerűen kikerülték. Amíg az élen haladó egységek tovább nyomultak előre, a lassabb tüzérség felszámolta ezeket a gócpontokat.

A Blitzkrieg a sebességre és az összehangolt támadásra épített, ezért kiemelt szerep jutott az agresszív (akár harcba is bonyolódó) felderítőkre, az üldözésre és a bekerítésre. Erre a legtöbb háború előtti páncélautó (például a leichter Panzerspähwagen) nem volt alkalmas, ezért a németek korábbi hatkerekű nehéz páncélautóikat továbbfejlesztve megalkották a négytengelyes nehéz páncélautókat.

Ezek az összefoglaló nevükön schwere Panzerspähwagen-ek (német; nehéz felderítő páncélgépkocsik) ugyan hatékonyabbak voltak elődeiknél, ám a páncélzat növekedése következtében csökkent a terepjáró képességük, ezért a hadvezetés egy hasonló kialakítású, de még erősebb modellt rendelt.

A Sonderkraftfahrzeug 234, azaz röviden Sd.Kfz. 234 jelzésű modell fejlesztése 1942-ben kezdődött és kezdetben jól haladt, ám hamarosan komoly aggályok merültek fel. A Tatra dízelmotor érzékeny volt a forróságra és a homokra, de a visszaszoruló Deutsches Africa Korps-nak (német; német Afrika-hadtestnek) nagy szüksége lett volna az új típusra. A problémának a D.A.K 1943-as kapitulációja vetett véget: mivel ezzel a nácik számára elvesztett az afrikai kontinens, megválhattak a problémás (de feleslegessé vált) kiegészítőktől.


Konstrukció:

A schwere Panzerspähwagen változatai nagy tömegű és hosszú páncélautók voltak: a legnehezebb modell 11,7 tonnás önsúlya vetekedett a könnyű harckocsikéval, 6,8 méteres hossza pedig az akkori közepes páncélosokéval. A páncélgépkocsi vázát alacsony profilúra tervezték, melyből csak a nagyméretű, hatszögletű torony emelkedett ki. Azért, hogy ne növeljék tovább a típus tömegét, az Sd.Kfz. 234 nyitott tornyot kapott (hasonlóan a későbbi amerikai páncélvadászokhoz, például az M18 „Hellcat”-hez). A tetőre egy fémhálót szereltek, amely megakadályozta, hogy gránátot dobjanak a kűzdőtérbe.

A toronyban helyezték el harcjármű fő fegyverét, a 20 mm-es KwK 38-as löveget (ez a kaliber ma már a gépágyúkhoz tartozik). A fegyver teljes neve „2 cm Kampfwagenkanone 38 L/55” volt - a háború eleji Panzerkampfwagen II harckocsi KwK 30-as lövegének továbbfejlesztett változata.

A kis kaliberből adódó kisebb páncélátütő képessége ellenére e fegyvert a német fegyvertervezők harckocsik mellett repülőkhöz is felhasználták - ennek egyik oka a félautomata működés volt: a löveg tízes tárakat használt. A tűzerőt egy párhuzamosított MG 34-es géppuska egészítette ki. Bár külön légvédelmi fegyverzetet nem kapott, az Sd.Kfz. 234 tornyát úgy alakították ki, hogy a löveg felfelé akár 70 fokban is tüzelhessen, ezáltal képessé vált alacsonyan repülő ellenséges gépek lelövésére is.

A harcjármű páncélzata nagyjából a korábbi könnyű harckocsik szintjének felelt meg. Az orr részen az erősen (35 fokban) megdöntött, 30 mm vastag acéllap kiemelkedően jó védelmet jelentett (gyakran lepattantak róla a kisebb kaliberű páncéltörő lövedékek). Ezzel szemben az oldalsó, részben függőleges, 9 mm-es páncélzata már korántsem számított jónak, ezért a legénység inkább a jármű méretéhez képest meglepően jó mozgékonyságára támaszkodott.

Az új fejlesztésű 12 hengeres dízelmotor 220 lóerős teljesítmény leadására volt képes és bár a motor működése nagy zajjal járt, ezt ellensúlyozta relatív alacsony fogyasztása és az ebből adódó 1000 km-es hatótáv.

Az Sd.Kfz. 234 - a többi német páncélautóhoz, például a fentebb is említett leichter Panzerspähwagen-hez hasonlóan két pilótafülkével rendelkezett (egy-egy a jármű mindkét végén), ezáltal a remények szerint gyorsan el tudott tűnni üldözői elől. A járművek négyfős legénysége a parancsnok és a lövész mellett a két pilótafülkéből adódott, mivel mindkettőben egy-egy sofőr kapott helyet.

A legtöbb korabeli páncélautó (pl.: az amerikai M8 „Greyhound”) teherautóhoz hasonlított: a két hátsó volt a teherviselő tengely, míg a különálló első tengely kormányzott. Ezzel szemben a schwere Panzerspähwagen-eknél a motor mind a négy tengelyt hajtotta és mindig az első két tengely volt a kormányzott (attól függően, hogy a jármű melyik irányba haladt).


Fejlesztések:

Az Sd.Kfz 234 a német schwere Panzerspähwagen-ek, azaz a nehéz páncélautók közé tartozott - és bár önálló modell volt, maga a konstrukció korábbra nyúlt vissza. A nyolckerekű német nehéz páncélautók első képviselője ugyanis az Sd.Kfz. 231 volt, amely gyakorlatilag egy további tengellyel kiegészített hatkerekű Sd.Kfz 231/6-Rad-nak felelt meg (a későbbi modellek is ennek a formáját örökölték).

Az Sd.Kfz. 231 után jelent meg a hasonló Sd.Kfz. 232 és Sd.Kfz. 233, majd ezt követte a továbbfejlesztett Sd.Kfz. 234 (ezek a típusok csak kisebb részletekben különböztek). Ez utóbbi típus első variánsa, az Sd.Kfz. 234/1 is nagyon hasonlított a korábbiakhoz, mivel az új motort leszámítva nem történt komolyabb módosítás (ezért nem is volt hatékonyabb felmenőinél).

Hiába lehetett a páncélautó lövegét légi célok ellen használni, páncélozott célok (jellemzően más páncélautók, pl. az angol Daimler Scout Car „Dingo”) vagy csatarepülők (pl. szovjet Iljusin Il-2 „Sturmovik”) leküzdésére a löveg már a gyártáskor sem volt alkalmas.

Emiatt alig kétszáz legyártott Sd.Kfz. 234/1 legyártása után döntés született a feljavított Sd.Kfz. 234/2 gyártásáról (ld. bal oldali fotó). E jármű lövegét az az 50 mm-es KwK 39-es adta, amelyet eredetileg a soha el nem készült VK 1602 „Leopard” harckocsinak szántak.

A teljesen zárt tornyú, hatvan kaliberhosszú löveggel felszerelt, Puma becenevű jármű a hasonló rendeltetetésű amerikai M8 „Greyhound”-ot akár 2 km-ről is képes volt elpusztítani. Jól álcázott lőállásából (100 m-en belülről) még a legendás T-34 páncélzatát is átlőtte (ami páncélautótól szinte hihetetlen teljesítmény volt). A harcjármű páncélzatát is vastagították: az oldalsó védelem csak 10 mm-re hízott, de a homlokpáncél vastagsága egyes helyeken elérte a 100 mm-t. Ebből a típusból 1943-44-is 101 db készült el (a harcjárműből két további, jelentősen átalakított speciális változat is épült, ld. Utóélet bekezdés).


Szolgálatban:

Bár a típus fejlesztése már 1942-ben elkezdődött, a végül sohasem használt sivatagi átalakítás miatt közel egy évet állt a tervezés és a gyártás nagyrészt 1944-45-ben folyt.

A német vezérkar egyik kiemelkedő alakja, Heinz Guderian tábornok az alábbiakban foglalta össze az új, villámháborúra alkalmas páncélautókat:


„A páncélgépkocsi egy gyors, mozgékony, könnyű páncélzatú, nagy hatótávolságú rádióval és nagy tűzerővel, de gyenge páncélelhárító-képességgel rendelkező harcjármű-típus…”

(Heinz Guderian naplója, 1944. október 1)


Ennek megfelelően a páncélautók általában 10-15 km mélyen benyomultak az ellenséges vonalak mögé, egy álcázott pontról felmérték az ellenséges csapatmozgásokat, rádión jelentett, majd a lehető leggyorsabban tovább álltak.

Az előírásokat (és a realitást) szem előtt tartva a személyzet igyekezett elkerülni a harcot és ha mégis felfedezték őket, inkább elmenekültek. Ennek oka, hogy ”lebukás” esetén rövid idő alatt nagyobb számú és erejű ellenséges egység közelíthette meg a páncélautót, ám a típus fegyverzete jobbára csak önvédelemre szolgált.

Az Sd.Kfz. 234 ugyan a legfejlettebb sorozatgyártású német nehéz páncélgépkocsi volt, de példányszáma még az 500-at sem érte el, ezért a legtöbb századhoz soha nem jutott el. Ez volt az oka, hogy e típus együtt szolgált a régebbi 220-as és 230-as széria páncélautóival, noha azok már régen megérettek a nyugdíjazásra (ez viszont ellátási nehézségeket okozott és csökkentette a hatékonyságot).

A Puma-kat elsősorban a Panzeraufklärungs-Abteilung-okhoz (német; páncélos hadosztályok felderítő osztályai) osztották be, de a 4-5 századból maximum kettő rendelkezett nehéz páncélautókkal. Mindezek ellenére a típus minden hadszíntéren komolyan kivette a részét a felderítés idegőrlő és egyre veszélyesebbé váló munkájából - ennek következtében a háború végére a legtöbb Sd.Kfz. 234-es elpusztult.


Utóélet:

A típusból a német doktrínáknak megfelelően több változat is készült. A megépült négyféle Sd.Kfz 234 mellett terveztek egy 5., „Drilling” becenevű légvédelmi variánst is, amely egy hamisítatlan német újrahasznosítás volt. A háború második felében ugyanis a Luftwaffe repülőin a nehéz géppuskákat gépágyyúkra (30 mm-es Rheinmetall-Borsig MK 103 vagy MK 108) cserélték. Az így felszabaduló nagyszámú (használt) 15 mm-es nehézgéppuskákat és 20 mm-es gépágyúkat hármasával szerelték volna fel a Puma-kra (az Sd.Kfz. 251/21-hez hasonlóan), de ez végül nem került gyártásba:


schwere Panzerspähwagen (7,5 cm) KwK 51 „Stummel” (rohamlöveg):

A Puma sikere arra ösztönözte a döntéshozókat, hogy egy még erősebb lövegű modellt rendeljenek. Az Sd.Kfz. 234/3 jelű variánst egy rövid csövű (L/24), 75 mm-es KwK 51-es löveggel szerelték fel - ez a komoly tűzerejű löveg már bizonyított a Panzerkampfwagen III-ban, IV-ben és a StuG III-ban.

A Stummel-ek feladata a felderítők tűztámogatása volt (azaz az általuk felderített ellenséges páncélosok elpusztítása). Ez akkoriban hihetetlenül modernnek számított, a mozgékony gumikerekes páncélvadászok, mint az AMX-10 RC csak több évtizeddel később terjedtek el.

A hatalmas romboló-erőnek azonban ára volt: el kellett távolítani a tornyot (ettől védtelenné vált a legénység) és a fegyvert rögzítő állvány csak néhány fokos oldalirányzási szöget tett lehetővé. A típusból 100-nál is kevesebb készült.


schwere Panzerspähwagen (7,5 cm) PaK 40 (páncélvadász):


A 4. variánst szintén a kényszer szülte, mivel a háború végén a Szövetségesek már hatalmas mennyiségű harckocsival rendelkeztek. Ezek lekűzdésére e típus a Stummel-hez hasonlóan nyitott felépítményt kapott, benne a még hatásosabb 7.5cm Panzerabwehrkanone 40 páncéltörő löveggel. A löveg nagy tömege miatt a PaK 40-es eredeti lövegpajzsát jelentős mértékben csökkentették és az oldalirányzás itt is csak szűk szögtartományra korlátozódott.

A hosszú csövű Sd.Kfz. 234/4 ennek ellenére a mozgékonyság és a tűzerő házasításának mintapéldájává vált - a típus nagy sebességgel közelíthette meg célpontját, lövege pedig szinte minden ellenséges harckocsi ellen hatásosnak bizonyult. Ebből a változatból is csupán 89 épült, így komolyabb hatást a háború menetére nem gyakorolt.



Műszaki adatok:

Név: schwere Panzerspähwagen (8-rad), Sd.Kfz. 234/2 „Puma”

Típus: (páncélvadász feladatkörű) nehéz páncélgépkocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 11,7 t

Hossz: 6,80 m

Szélesség: 2,40 m

Magasság: 2,30 m

Motor: 220 Le (Tatra 103, 12 hengeres, V hengerelrendezésű, léghűtéses, dízelüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 50 mm-es löveg (KwK 39/1, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 7,92 mm-es géppuska (MG 34 vagy MG 42, párhuzamosított)

Páncélzat: 9-100 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 85 km/h (úton), 30 km/h (terepen)

Hatótávolság: 1000 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.