DAF Pantrado 3

„Pantserwagen M39”


Előzmények:

A modern kori Hollandia történelme az 1568-1648-as Nyolcvanéves háborúig (más néven németalföldi szabadságharcig vagy holland szabadságharcig) nyúlik vissza, amely eredményeként egy kis területű, de fejlett és független ország jött lére (amely korának egyetlen jelentős köztársasága volt).

Hollandia az ezt követő évszázadban a világ egyik legerősebb birodalmává vált több kontinensen párhuzamosan kereskedő gazdasággal, az aranykort azonban lassú hanyatlás követte, mivel a többi európai nagyhatalomhoz képest a hollandok mind lakosságukat, mind ipari kapacitásukat tekintve elmaradtak. 1890-ben megszűnt a Hollandia és Luxemburg közötti perszonálunió és bár Hollandia továbbra is rendelkezett gyarmatokkal - kisebb koncessziók mellett ilyen volt Holland Kelet-India (a mai Indonézia) és Holland Guyana (ma Suriname) - az ország nemzetközi szinten jelentéktelenné vált. Ahogy azonban a XX. század elején a világ akkori három szuperhatalma (a Brit Birodalom, Franciaország és a Német Birodalom) közötti feszültség nőni kezdett, a francia és német terület között elterülő benelux államok (Belgium, Hollandia és Luxemburg) szerepe felértékelődött.

Amikor kitört az első világháború, a benelux államok semlegesek kívántak maradni, a németek azonban (a Schlieffen-terv keretében) Belgiumon át támadtak (északról megkerülve a francia-német közös határszakaszon állomásozó francia erőket). Mivel a Schlieffen-terv elkerülte Hollandiát és mivel egyik félnek sem állt érdekében Hollandia elfoglalása, az ország az első világháború alatt semleges tudott maradni, azonban a harcok intő jelként szolgáltak a kisebb országok számára, demonstrálva, hogy erős szövetségesek és ütőképes haderő hiányában háború esetén könnyen maguk is egy megszállás áldozatává válhatnak.

Hollandia hadereje, az 1814-ben alapított Koninklijke Landmacht, a Királyi (Holland) Hadsereg ekkorra azonban már csak határőrizeti és békefenntartó szerepkört látott el (ez alól csak a gyarmatokkal kapcsolatot tartó holland haditengerészet volt kivétel), mivel külső fenyegetés vagy ambíciók hiányában a szárazföldi haderő költségvetése minimális volt, amelyet a Nagy gazdasági világválság tovább csökkentett.

Ez a helyzet az 1930-as évek közepére tarthatatlanná vált: miután az Adolf Hitler vezette Német Nemzetiszocialista Munkáspárt magához ragadta a hatalmat a Harmadik Birodalommá átnevezett Németországban, a nácik azonnal átfogó haderő-fejlesztésbe fogtak, újra-fegyverezve az első világháborúban legyőzött német hadsereget, ráadásul egymás után annektálták a környező területeket és országokat.

Részben a német, részben az erre válaszul szintén fegyverkező többi európai ország lépéskényszerbe hozta a holland haderőt, amelynek szárazföldi hadereje csupán kis számú (francia) FT-17-es könnyű harckocsival és (német) Ehrhardt E-V/4 páncélautóval rendelkezett: mindkettő korlátozott képességű, elavult első világháborús modell volt.

Ideiglenes megoldásként a hollandok megvásároltak 12 db új svéd Landsverk L-181-es nehéz páncélautót, amelyet Pantserwagen M36 jelzéssel rendszeresítettek, valamint további 14 db Landsverk L-180-as páncélautót (az L-181-es alaptípusát), amelyet Pantserwagen M38-nak kereszteltek, emellett azonban felmerült az igény egy holland fejlesztésű harcjárműre (így egyik nagyhatalomnak sem kellett elköteleződniük). Ez a fejlesztés eredményezte a DAF Pantrado 3 modellt, amelyet Pantserwagen M39 (holland; 1939-es mintájú páncélautó) jelzéssel állítottak hadrendbe (a típus nevének eredete a „Fejlesztések” bekezdésben olvasható).


Konstrukció:

Hollandiában korábban soha nem fejlesztettek páncélozott harcjárművet (ahogy a gyártó DAF-nak is ez volt az első katonai típusa), ezért a Pantrado 3 egy öszvér modell lett. Maga a típus az előremutató gumikerekes páncélvadász kategóriába tartozott, amely a korábbi páncélautókkal szemben páncéltörő löveget hordozott, noha ezt a hollandok egyszerűen költségvetési okokból választották (egy löveggel szerelt páncélautó gyártása olcsóbb volt, mint egy harckocsié).

Hollandiában nem gyártottak lövegeket, ezért a kéttucat svéd páncélautó mellett megvásároltak egy tucat csonkakúp alakú L-180-as páncélautó-tornyot is, amely beépítettek a Pantserwagen M39 testébe. Maga a torony egy 37 mm-es 4 paw (svéd Bofors) löveggel rendelkezett, a svédek által használt (dán) 7,7 mm-es Madsen géppuskát azonban egy M. 20 no. 2 (7,92 mm-es módosított amerikai Lewis típusú) géppuskára cserélték.

A löveg mellett az M39 további két géppuskát szállított a testében, amelyek közül egy előre, egy hátrafelé nézett, mert a páncélautó az 1930-as években elterjedt szimmetrikus elrendezést használta - ennek lényege, hogy a páncélautó frontján és farrészén is kialakítottak egy-egy vezetőállást, ami ugyan 5 főre növelte a legénységet, de (elméletben) lehetővé tette a gyors menekülést, mivel a jármű mindkét irányba nagy sebességgel haladhatott. Amennyiben a hátsó géppuskát nem használták, azt ki lehetett szerelni és áttelepíteni a páncélautó tornyának tetejére, hogy légvédelmi géppuskaként használhassák (a géppuskák nagyméretű, henger alakú burkolatára a Lewis géppuskák egyedi, kényszerléghűtéses burkolata miatt volt szükség).

A Pantserwagen M39 méretéhez képest erős fegyverzettel rendelkezett, páncélzata azonban csekély, mindössze 10 mm vastag volt (a toronyé 7,5 mm, a tetőpáncélé 6 mm, a hasi részé és a torony tetőpáncéljáé 5 mm), ugyanakkor modern, önhordó fém vázat alkalmaztak. Azért, hogy megnöveljék a harcjármű túlélő-képességét, elöl, hátul és oldalt is döntött páncéllemezeket alkalmaztak, növelve a becsapódó lövedékek lepattanásának esélyét.

A Pantserwagen M39 a gyártó (holland) DAF teherautójára épült: a típus váza új fejlesztésű volt, a futóművet viszont változatlanul vették át. A harcjármű háromtengelyes kialakítású volt: a két hátsó tengely jelentős függőleges kitéríthetőségük révén nehéz terepen is megfelelő mozgékonyságot biztosított, ráadásul a páncélautó mind a négy hátsó kereke hajtott volt (6x4 kialakítás). A három tengely mellett további két kisméretű kereket építettek be a jármű frontrészébe, amelyek meredek terepen megakadályozták, hogy a páncélautó frontrésze belefúródjon a talajba).

A típust egy 95 lóerős licencgyártású (amerikai) Ford motor hajtotta, amellyel a 6 tonnás harcjármű műúton 75 km/h-s végsebességre volt képes (a típus váltója három előre és egy hátrafelé fokozattal rendelkezett, de emellett beépítettek egy másodlagos váltóművet, amellyel elméletileg a típus hátrafelé is azonos sebességgel haladhatott, de utóbbit biztonsági okokból 50 km/h-ra csökkentették).

A hajtóművet egy tűzálló azbeszt-bevonatú leválasztott motortérbe építették be, de ezen kialakítottak egy belső ajtót, amelyen át vészhelyzetben a harcjármű elhagyása nélkül hozzáférhettek a motorhoz (emellett a páncélautót felszerelték egy szén-tetraklorid alapú tűzoltórendszerrel).

Az M39 nem volt úszóképes, menetből 0,6 méter mély vízen volt képes áthaladni. Második világháború előtti harcjárműként a Pantserwagen M39 nem rendelkezett nukleáris, biológiai és vegyi védelemmel, de a páncélautó nyílászáróit gumi tömítőgyűrűkkel légmentesen le lehetett zárni, ez azonban csak ideiglenes védelmet jelentett, ugyanis a jármű nem rendelkezett szűrt levegő-keringető rendszerrel (kialakítottak egy páncélozott légbeömlő nyílást, de ezt a küzdőtérbeli huzat működtette, ezért csak akkor működött, ha a külvilág felé nyitott motortérbe vezető tűzzáró ajtót kinyitották).


Fejlesztések:

Hollandia nem rendelkezett harcjármű-gyártó iparral, az M39 ennek ellenére egy rövid fejlesztési sor végső típusa volt. 1928-ban Hubert van Doorne gépjármű-javító céget alapított (Commanditaire Vennootschap Hub van Doorne’s Machinefabriek néven), amelyet négy évvel később átneveztek: ekkor vette fel a Van Doorne’s Aanhangwagen Fabriek (holland: van Doorne vontatógyára, röviden DAF) elnevezést.

A cég 1935-ben dobta piacra a Trado teherautót, amely nevét a főtervező, Piet van der Trappen és az alapító van Doorne neveinek összevonásával kapta. A Trado valójában nem egy teljesen új járművet takart, hanem egy újfajta felfüggesztést, amelyben a két hátsó, laprugós tengely egyetlen elemet alkotott, lehetővé téve meglévő (akár kéttengelyes) teherautók háromtengelyessé alakítását, megnövelve a terepjáró-képességüket.

Maga a Trado egy kéttengelyes Ford teherautó háromtengelyessé alakított változata volt. Az első két változat az eredeti 8 hengeres Ford erőforrást használta, a harmadik modell (Trado III) viszont áttért egy 6 hengeres Chevrolet motorra. A Trado rendszer sikeres polgári típussá vált, ami jelentős mérete és teherbírása révén ideális alapot biztosított egy katonai harcjárműnek, ami a Pantrado programhoz vezetett (a Pantserwagen - páncélautó - és Trado szavak összevonásából).

A Pantrado 1 egy hosszú, csuklós páncélautót takart két pár féllánctalpas kialakításban, de ez túlságosan bonyolult és sérülékeny volt, ezért a Pantrado 2-nél már csak egyetlen féllánctalpassá alakítható szekciót alkalmaztak (hasonlóan más kortárs típusokhoz, pl.: amerikai M3 half-track, francia SOMUA MCG). Végül a Pantrado 3 változat került gyártásba, amelynél lemondtak a féllánctalpassá alakítható futóműről és új tervezésű páncéltestet alkalmaztak, ezért az M39 nem hasonlított elődeire.

A Pantserwagen M39 páncélautót eredetileg rádióval és speciális (amerikai, később francia) golyóálló gumiabroncsokkal tervezték gyártani, de mivel előbbihez módosítani kellett a tornyot, utóbbi pedig importot igényelt, ezektől végül elálltak (a páncélautók közötti kommunikációhoz ehelyett egy kisméretű, a torony hátsó részére épített jelzőlámpát használtak).

Miután a hadsereg növelte a megrendelését (ld. lentebb), a gyártó DAF megtervezte a Pantserwagen Model 40-est, amely alapvetően azonos volt az M39-essel, de mind a hat kereke hajtott volt, azonban e típus gyártására már nem került sor. A jobb felső fotón egy DAF-Ford Trado teherautó, míg a bal alsó képen németek által zsákmányolt M39-es és L-180-as páncélautók láthatók.


Szolgálatban:

Az 1930-as évek második felében egyre elkerülhetetlenebbnek tűnt egy újabb nagy európai háború kirobbanása, ezért a holland hadsereg a lehető legrövidebb idő alatt további harcjárműveket kívánt szolgálatba állítani. A cél univerzális harcjárművek használata volt: olyan páncélautóké, amelyek páncélzata ellenáll a kézifegyverek tüzének, ugyanakkor egyesítik egy közepes harckocsi tűzerejét egy könnyű páncélautó mozgékonyságával.

A svéd Landsverk L-180-as sorozatú importált és a helyben gyártott Pantserwagen M39 is alkalmasnak tűntek a feladatra, azonban utóbbiak előállítása a vártnál lassabban indult be, mert egyes importált alkatrészek nem érkeztek meg (ilyen volt a német Bosch által gyártott elektromos rendszer) és az előremutató önhordó páncéltesten már a tesztelés alatt repedések keletkeznek (ennek oka a harcjármű-gyártó tapasztalatok hiánya volt).

A holland páncélautóból a prototípust leszámítva 12 példányt rendeltek (III-2201-től III-2212 jelzéssel), de már ezek gyártása alatt felmerült az igény további 3 páncélautóra (vagy akár 12 példányra). Amikor 1939. szeptember 1-én kitört a második világháború, Hollandia ismét semleges maradt, de a páncélautó komponensei további késéseket szenvedtek (ezt részben az okozta, hogy a kormány ragaszkodott egyes részegységek, köztük a fegyverzet Hollandiában történő gyártásához, ennek beindítása azonban a vártnál tovább tartott).

1940. január 1-én megkezdődött a páncélautók legénységének kiképzése, de mivel a Pantserwagen M39-ek még nem készültek el (rendszerbe állításukat 1941 végén vagy 1942 elején tervezték) amikor 1940. május 10-én a németek lerohanták Hollandiát, egyetlen M39-es sem állt hadrendben (ekkor az ország teljes szárazföldi páncélozott harcjármű-állományát a kéttucat L-180/181-es páncélautó, néhány - brit Morris teherautón alapuló - elavult Bison és Buffel páncélautó és 2 db Carden Loyd Mark VI kisharckocsi alkotta).

A támadás nem érte teljes meglepetésként a hollandokat: két nappal a harcokat megelőzően szétosztották harcjárműveiket a fontosabb városok és repülőterek védelmére, a kormányt pedig a biztonságosnak vélt hátországba (Hágába és Rotterdamba) telepítették át. A befejezéshez legközelebb álló három (gyakorlatilag kész) Pantserwagen M39 páncélautót a képzetlen legénységgel együtt Hágába szállították.

A harcok kezdetén Hága a német szárazföldi erőktől valóban biztonságban volt, de a gyors győzelem reményében a németek ejtőernyősöket dobtak le a városban, akik feladata a holland kormány elfogása volt. Ez a támadás sikertelen volt, mert a repülőteret védő Landsverk L-180-as páncélautók szétlőtték az ejtőernyősöket szállító Junkers Ju 52-es repülőket, ezért a második hullám a város körüli utakon és mezőkön szétszórtan szállt le és a nyílt terepen kezdetben nem mertek eltávolodni a fedezéket biztosító gépeiktől.

A három M39-est egy lőszer-konvoj kíséreteként a Hága és Rotterdam közötti Delft városába küldték, ahol összecsaptak a német erőkkel. A rövid küzdelem alatt a háromból két példány műszaki hiba áldozata lett, ezért egyet saját legénysége robbantott fel, míg a másodikat visszavonták, a harmadik viszont több alkalommal összecsapott a környéken várakozó német ejtőernyősökkel, amely során több műszaki hibát és találatot szenvedett.

Részben Rotterdam szőnyegbombázását látva a holland kormány mindössze négy nappal a támadás kezdetét követően, 1940. május 14-én kapitulált, a katonáknak pedig parancsba adták, hogy semmisítsék meg a holland harcjárműveket, majd adják meg magukat, ezért 2 db Hágában állomásozó Pantserwagen M39 páncélautóval belehajtottak a tengerbe (egy harmadik M39-es fennakadt a tengerpartra vezető lépcsősoron).

Holland színekben a Pantserwagen M39-ből így mindössze 3 páncélautó harcolt, érdemben azok közül is csak egy (mindössze négy napig), azonban a típus felülmúlta a németek saját típusait, ezért a nácik a holland harcjárművet - Panzerspähwagen DAF 201(h) jelzéssel - rendszeresítették (begyűjtötték és befejezték a félkész példányokat, kivontatták a sekély vízben álló két M39-est, a lépcsősoron balesetet szenvedett egységet pedig alkatrészbázisnak használták).

A németek jellegzetes szürke rejtőszínére festett, utólag rádióval felszerelt M39-esek részt vettek Franciaország és Belgium megszállásában, legalább 4 példány pedig részt vett a Szovjetunió megszállásában. Itt a típus lövegének és nagy sebességének köszönhetően kezdetben jól teljesített, de pótlakatrészek hiányában egymás után hátra kellett hagyni a Pantserwagen M39-eseket (legalább egy páncélautó pedig szovjet harckocsik tüzétől semmisült meg). Az utolsó példány (amelyet Hollandia kapitulációja után Németországba küldtek egy tervezett harcjármű-múzeum kiállítási darabjaként) 1945-ben a szovjetek elleni harcban megsemmisült.

A második világháború végén a függetlenségét visszanyert Hollandia az amerikaiak és britek hátrahagyott páncélautóit felhasználva alakította újra haderejét, de ezen járművek üzemeltetése rossz állapotuk miatt rendkívül magas költséggel járt, ezért felmerült az M39 gyártásának újraindítása. Az 1940-es évek végén a hollandok mintegy 200 db ilyen páncélautó építését tervezték, lehetőség szerint új motorral, összkerék-meghajtással, illetve legalább 57 mm-es löveggel és a költség-megosztás jegyében a programba bevonták Belgiumot is, de végül 1949-ben az Amerikai Egyesült Államok (a Szovjetunió ellen) a Lend-Lease program keretében ingyen átadott M24 „Chaffee” könnyű harckocsikat, feleslegessé téve a Pantserwagen programot.

A Pantserwagen M39 összességében több előremutató részlettel rendelkezett (köztük harckocsi-lövegével), de a korlátozott holland ipar túlságosan későn és túlságosan alacsony példányszámban építette a típust.

A DAF e típuson szerzett tapasztalatát felhasználta az 1950-es évekbeli YP-408-as páncélautóhoz és bár e harcjárművel magszűnt a hollandiai páncélautó-fejlesztés, az 1990-es évekbeli Luchtmobiel Speciaal Voertuig és a harmadik évezred-beli VECTOR légi szállítású terepjárók révén nem szűnt meg teljesen a katonai járművek fejlesztése. A holland haderő e típusok mellett 500 db YPR-765 páncélozott (lánctalpas) csapatszállítóval rendelkezik, amelyek az amerikai M113-as modernizált változatai, valamint a német Rheinmetall helyi leányvállalata 2013-18 között 200 db Boxer páncélautót épített az ország számára.


Utóélet:

A Pantserwagen M39 4,75 méteres hosszával a közepes méretű páncélautók közé tartozott jelentős tűzerővel, de rendkívül rövid holland használata miatt nem alakítottak ki belőle speciális változatokat:


Landsverk L-180 (gumikerekes páncélvadász):

A svédországi L-180-as sorozatú páncélautó mind külsőre, mind képességeit tekintve igen hasonló volt a holland harcjárműhöz (a két típus ugyanazt a tornyot használta), de a svéd modell 5,8 méteres hosszával és 7,8 tonnát meghaladó tömegével lényegesen nagyobb volt (az M39 méretében a szovjet BA-10-es páncélautónak felelt meg).


Műszaki adatok:

Név: DAF Pantrado 3 „Pantserwagen M39”

Típus: gumikerekes páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 6,0 t

Hossz: 4,75 m

Szélesség: 2,08 m

Magasság: 2,16 m

Motor: 95 LE-s (Ford, 8 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 37 mm-es löveg (4 paw, a toronyban)

Másodlagos fegyverzet: 3 db 7,92 mm-es géppuska (Lewis, egy-egy párhuzamosított, a test elején és hátulján)

Páncélzat: 5-10 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 75 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 200 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.