M8
„Greyhound”
Előzmények:
Az Amerikai Egyesült Államokat az első világháború alatt nem érte közvetlen támadás és az 1920-as, 30-as években sem háborúzott hozzá hasonló méretű és erejű országgal, ezért bár hadiipara hatalmas kapacitással rendelkezett, típusaik fejlettsége elmaradt az európai nagyhatalmakétól. Mindez ahhoz vezetett, hogy 1939-ben, a második világháború kitörésekor az amerikai haderő az uerópaihoz képest elavultnak számított (pl.: a szárazföldi és haditengerészeti légierők még számos kétfedelű repülőgéppel rendelkeztek).
A szárazföldi haderő hasonló problémákkal küzdött. Az amerikai páncélosok nagy része ekkor az M1-M2 könnyűharckocsi-családhoz tartozott, amelyek már nem voltak érdemben hadra foghatók. Szükségmegoldásként rendszeresítették az M3 „Lee” közepes harckocsit (az M4 „Sherman” megérkezéséig), de az M3-asba a (később szintén szinte hatástalannak bizonyuló) 75 mm-es löveget csak a testbe lehetett beépíteni, ez a kétlöveges megoldás azonban nem vált be.
A könnyű harckocsik gyakorlatilag alkalmatlanok voltak az ellenséges páncélosok leküzdésére, ezért az amerikaiak az M3-asok kiegészítésére gumikerekes páncélvadászokat építettek. Erre jó példa volt a T48-as, amely az M3-as fél-lánctalpas csapatszállító páncélozott változatát takarta, a platóján egy (M1-es néven helyben gyártott) brit 6 fontos (57 mm-es) páncéltörő löveggel.
A T48-asból kevesebb, mint 1000 példány épült, emellett (ezzel egy időben) M3 Gun Motor Carriage néven készült egy hasonló változat is, amely viszont a 75 mm-es francia Matériel de 75mm Mle 1897 löveget hordozta (utóbbiból 2000 db-ot gyártottak).
Ezzel párhuzamosan 1942-től szintén gyártották a (3/4 tonnás) Dodge WC52 terepjáróra épített M6 „Fargo”-t, amely hátsó részén egy 37 mm-es löveget hordozott. Ezt alacsony előállítási költsége miatt preferálták, de már a gyártás megkezdése előtt, 1941-ben megkezdték egy erősebb modell tervezését is (hasonlóan a T48/M3 GMC teherautókhoz), amely egyben leváltotta a kéttengelyes, szintén M3-as jelzésű páncélautót is.
A pályázaton a Studebaker, a Ford és a Chrysler indult, közülük 1942 áprilisában a Ford T22-es prototípusát választották ki sorozatgyártásra. Az új típus az M8 kódot kapta, beceneve Greyhound (angol; agár) lett, bár ezt a nevet csak az angolok használták, az amerikaiak nem.
Konstrukció:
Az M8-as tervezésénél 4 fő feltételt szabtak. A típusnak a többi korabeli amerikai páncélautóhoz hasonlóan rendelkezni kellett egy 37 mm-es löveggel, páncélzatának szemből ellen kellett állnia a 12,7 mm-es nehézgéppuska-lőszernek, emellett elvárták a nagy sebességgel történő haladás képességét és a mindezekhez szükséges megnövekedett össztömeg miatt a korábbi kettő helyett három tengelyes (6 kerekes) elrendezést kértek.
Az M8-ast így könnyű volt megkülönböztetni a négykerekű M3-as páncélautótól, ugyanakkor azzal gyakorlatilag azonos teljesítményt nyújtott. A típus relatív nagyméretű testére egy kétszemélyes tornyot építettek, amelybe egy M6-os (37 mm-es) löveg került. A négyfős legénységből a lövész és a vezető mellett a parancsnok töltőként, a rádiós pedig másodlagos vezetőként is funkcionált.
A löveg mellett a megrendelő elvárta a gyalogság elleni harc képességét is, ezért a típusba egy 7,62 mm-es géppuskát is beépítettek, ám ez nem bizonyult elegendőnek, ezért később majdnem mindegyik Greyhound-ot ellátták egy további 12,7 mm-es nehézgéppuskával is (utóbbi légvédelmi fegyverként is funkcionált).
Az M8-as tömege 7,89 tonnát tett ki, amit a páncélzat relatív alacsony szinten tartásával értek el. A jármű frontrészének páncélzata 15,8-19 mm között változott, de a homlokpáncélt erősen megdöntötték, ezért valóban ellenállt a kiskaliberű fegyverek tüzének.
A nagy volumenű gyártás elősegítése érdekében többféle oldhatatlan kötési módszert használtak: a páncélzat alapvetően hegesztett volt, de egyes elemeket szegecseléssel rögzítettek, míg a legvastagabb (25,4 mm-es) rész, a löveg perselye öntéssel készült. A Greyhound enyhén döntött oldalsó páncélzatának vastagsága 9,5 mm-es volt, a tető- és fenékpáncél viszont csupán 6,4 mm-t tett ki (negyed hüvelyket). A torony felső része részben nyitott volt.
A relatív vékony páncélzatnak ugyanakkor előnye is volt: ezáltal növelhették a páncélautó sebességét. A Greyhound-ba egy Hercules Model JXD típusú, 6 hengeres motort szereltek, amely 110 lóerős teljesítményre volt képes.
Ezzel (és az egyszerű, laprugós felfüggesztéssel) az M8-as műúton rendkívül nagy, akár 89 km/h-s sebességet is elérhetett és (papíron) terepen is 48 km/h-s végsebességre volt képes. A sebesség mellett komoly előny jelentett, hogy a páncélautó motorja szokatlanul halk volt (összehasonlítva más korabeli egységekkel), ami felderítéskor és meglepetésszerű támadásokkor rendkívül hasznosnak bizonyult.
Fejlesztések:
Az M8-as nem kapcsolódott sem a fent említett M3-as féllánctalpas csapatszállítóhoz, sem pedig a 3 tonnás Dodge terepjáróhoz, ugyanakkor speciális elrendezése nem volt egyedi a második világháborús amerikai páncélautók között.
A Greyhound prototípusából, a T22-esből két változatot terveztek: a T22E1-est, egy 4-kerekű modellt és a 6 kerekű T22E2-est. Ez utóbbi alkotta a sorozatgyártású változat alapját, ugyanakkor a típussal párhuzamosan a T17 „Staghound”-ból (amelynek prototípusa a 4-kerekű T17E1 volt), szintén kialakították egy 6 kerekű variást, a T17 „Deearhound”-ot (ebből 250 db-ot gyártottak, amíg elérhetővé nem vált a Greyhound) A Deerhound megjelenése rendkívül hasonlított a Greyhound-éra.
A Greyhound sorozatgyártású változata az M8-as volt, de szinte azonnal megkezdődött a típus fejlesztése. Elkészült a megerősített futóművel rendelkező M8A1, de ez ugyanúgy nem került sorozatgyártásba, mint a T69-es, amelybe 4 db 12,7 mm-es nehézgéppuskát szereltek. A hidegháború alatt a típusból több modernizált alváltozatot is létrehoztak, de a második világháború alatt az M8-as mellett mindössze egyetlen további modell került sorozatgyártásba: az M20-as.
Ez a modell nem kapott tornyot, csupán egy lapos felépítményt, amelyre egy 12,7 mm-es M2-es légvédelmi nehézgéppuskát szereltek. Mivel ezzel a páncélautó harckocsik leküzdésére végképp alkalmatlanná vált, szükségmegoldásként mindegyik járművet felszerelték egy-egy bazooka-val (amerikai kézi páncéltörő rakétával). Az M20-asok egy részét kifejezetten parancsnoki járműként használták, mivel a torony kiszerelésével nőtt a felhasználható szabad hely, ahová további rádiókat szerelhettek, miközben e harcjármű elegendő védelmet nyújtott és nagy sebességgel is haladhatott.
Szolgálatban:
Az M8-as 1943-ban állt rendszerbe, de szolgálata felemásra sikeredett. A típus épített úton kétségtelenül rendkívül gyors volt, ezért kiválóan megfelelt járőrözésre és felderítésre, ám két súlyos hiányosságára is fény derült. A Greyhound futóművét műútra optimalizálták, ami ténylegesen nagy sebességet biztosított, ugyanakkor a felfüggesztést már az enyhe terep is erősen igénybe vette és a páncélautó nehéz, sziklás vagy sáros terepen rendkívül rosszul teljesített (télen a típust gyakorlatilag kizárólag betonozott úton használhatták).
Még ennél is nagyobb problémát jelentett a páncélzat és a hatékony löveg hiánya. Az M8-ast egy 37 mm-es löveggel szerelték fel, ami 1943-ban már hatástalannak bizonyult az összes új német harckocsi ellen. A típust így hiába kínálták fel a Lend-Lease program keretében a briteknek (páncélvadászként), az angolok ezt elutasították.
Azért, hogy a gyártásra kész páncélautó egész programját ne kelljen törölni, a Greyhound-ot gumikerekes páncélvadászból egyszerűen átminősítették felderítő páncélautóvá. Ebben a feladatkörben alapvetően megfelelt, mert az M8-assal felszerelt amerikai lovassági és gyalogsági felderítő-csapatok számára a mozgékonyság fontosabbnak számított a tűzerőnél.
Amíg a jó infrastruktúrával rendelkező nyugat-európai hadszíntéren használták, a típus felderítőként megállta a helyét, mert minden M8-ast nagy hatótávolságú rádióval szerelték fel, ezáltal jelenthették az ellenséges csapatok helyzetét, méretét és mozgását. Ha azonban a típussal harcba keveredtek, a Greyhound-ok általában súlyos veszteségeket szenvedtek, mert harckocsik ellen teljesen hatástalannak bizonyultak és bár lövegük átütötte a német páncélautók páncélzatát, azok 20 mm-es gépágyúi szintén képesek voltak az amerikai típus leküzdésére, miközben lényegesen nagyobb volt a tűzgyorsaságuk. További problémát jelentett a minimális, mindössze 6,4 mm-es fenékpáncél, emiatt (a német aknák elleni védekezésül) egyes legénységek M8-asaik küzdőterének alsó részét homokzsákokkal tömték ki.
A típus gyenge teljesítményét látva az amerikaiak már 1943-ban megrendeltek egy hasonló, de erősebb típust. A két pályázó közül (Studebaker és Chevrolet) a Chevrolet T28-as választották, amelyet M38 „Wolfhound” néven kezdtek gyártani 1944-ben, ám annak ellenére, hogy az M38-as jobb képességekkel rendelkezett, a Wolfhound programot leállították (részben azért, mert ezt a harcjárművet is még mindig a háború végére már szinte használhatatlan 37 mm-es löveggel szerelték fel).
Egy M8-assal egy esetben sikerült elpusztítani egy rettegett német Tiger nehéz harckocsit, de ezt szerencsés véletlenek együttese tette lehetővé: a Tiger nem tudott visszalőni, miközben a Greyhound alig 23 méterre hátulról megközelítette a német páncélost, majd a harckocsi vékony hátsó páncélzatán három közvetlen találattal sikerült kigyújtani a náci típus motorját.
A típust Európa több országában használták (elsőként Olaszországban), de kisebb számban a Csendes-óceáni hadszíntéren is bevetették. Itt az M8-as lényegesen jobban szerepelt, lévén lövege az elavult, kisméretű japán harckocsik ellen kiválóan megfelelt, de a szigetek nehéz terepe itt is problémát jelentett.
Hibái ellenére a Greyhound-ot jelentős számban gyártották: összesen 8523 db M8-as készült el és további 3791 db M20-ast építettek, amelyet több országba, többek között (felderítőként) az Egyesült Királyságba is szállítottak. Az M8-as korlátozott képességei ellenére a második világháború végéig, sőt, azt követően is rendszerben maradt és az Amerikai Egyesült Államok a Koreai háborúban be is vetette.
Emellett a leselejtezett Greyhound-okat nagy számban szállították különböző országokba: több európai országba, de gyakorlatilag bármelyik fejlődő világbeli országba Dél-Amerikában, Afrikában, illetve közel- és távol-keleti országokba (a típust összesen több mint 50 ország használta). A Greyhound emiatt több későbbi konfliktusban is feltűnt és a 2000-es évek elején még mindig akadt néhány afrikai ország, amelynek hadseregében megtalálható volt az M8-as.
Utóélet:
A Greyhound már megjelenésekor is részben elavult típusnak számított, de a második világháborút követően sok ország hozzájutott M8-asokhoz, amelyet aztán egyes nemzetek a tervezettnél lényegesen hosszabb ideig voltak kénytelenek rendszerben tartani. Azért, hogy növeljék a képességeit, egyes M8-asokhoz több ország rendelt fejlesztő-készleteket t::
A8M (felderítő páncélautó):
Kolumbia Greyhound-jainak egy részét új erőforrással és légvédelmi löveggel szerelte fel, majd hegyi környezetben használta őket.
CRR „Brasileiro” (felderítő páncélautó):
A brazil IME intézet egy új Mercedes-Benz motorral megpróbálta feljavítani az M8-ast. A végeredményt a hadsereg elutasította, de később ez a VBB-1-es jelzésű jármű alkotta az EE-9 „Cascavel” páncélautó alapját.
H-90 (gumikerekes páncélvadász):
1971-ben Franciaországban a GIAT Industries a Panhard AML által is használt, kifejezetten kisméretű harcjárművekbe tervezett, alacsony hátrasiklási energiájú 90 mm-es lövegét szerelték az M8-asba és az M20-asba.
M8 (felderítő páncélautó):
A görög hadsereg a brazilokhoz hasonlóan lecserélte az M8-as motorját (egy Steyr dízelmotorral), valamint kisebb változtatások mellett a párhuzamosított géppuskát a szabvány NATO-lőszert tüzelő MG3-as géppuskára cserélték (az új erőforrás miatt a típust 300 mm-rel meg kellett nyújtani). Egyes görög M8-asok az 1990-es évek elejéig rendszerben álltak.
M8 TOW (gumikerekes páncélvadász):
Kolumbia eredeti, páncélvadász szerepkörben kívánta használni Greyhound-jainak A8M-en túli részét, ezért az amerikai Napco céggel együttműködve továbbfejlesztette a típust. A 37 mm-es löveget kiszerelték (helyét egy 12,7 mm-es nehézgéppuska vette át), de emellett felszerelték egy BGM-71 „TOW” irányított páncéltörő rakétával is.
Műszaki adatok:
Név: M8 „Greyhound” (agár)
Típus: könnyű páncélvadász (később felderítő) páncélautó
Fizikai jellemzők:
Tömeg: 7,89 t
Hossz: 5 m
Szélesség: 2,54 m
Magasság: 2,25 m
Motor: 110 Le-s (Hercules JXD, 6 hengeres)
Legénység: 4 fő
Támadás és védelem:
Elsődleges fegyverzet: 1 db 37 mm-es löveg (M6, a toronyban)
Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (Browning M1919, párhuzamosított), 1 db 12,7 mm-es géppuska (Browning M2HB, a torony tetején)
Páncélzat: 6,4-25,4 mm
Teljesítmények:
Végsebesség: 89 km/h (úton), 46 km/h (terepen)
Hatótávolság: 560 km (műúton)