Landsverk L-180

„L-180/L-181/L-182”


Előzmények:

Svédország egy évezrede meghatározó szerepet játszik a Skandináv-félsziget történelmében. A királyság a XVII. században jelentősen növelte területeit, de az 1700-as években fokozatosan háttérbe szorult, mert lakossága és áttételesen gazdasági ereje elmaradt a többi európai nagyhatalomtól, különösen az akkor még szomszédos Orosz Birodalomtól. A Napóleoni háborúkat követően a Svéd Királyság utoljára 1814-ben vett részt háborúban (Svéd-norvég háború), ezt követően az ország feladta hódítási törekvéseit és a fegyveres semlegességet választotta.

Ezt a svédek még egy évszázaddal később, az első világháború kirobbanásakor is fenntartották, amelynek négy oka volt. Egyrészt Svédország területe kívül esett a nagyhatalmak érdekszféráján, emellett az ország domborzata és klímája megnehezíti a támadók dolgát (az ország túlnyomó része zord éghajlatú hegyvidék, ahol az év kétharmadában fagypont alatti a hőmérséklet). Még ennél is fontosabb érvnek bizonyult a nagy mennyiségű, változatos természeti kincsek jelenléte, különösen a kiváló minőségű vasérc, amelyet a svédek minden vásárlónak értékesítettek, emellett a fémfeldolgozás az ország méretéhez képest igen fejlett gépipar létrejöttét eredményezte (Svédország maga gyártotta legtöbb fegyverét és harcjárművét).

Az ország egyik legismertebb hadiipari vállalata a Bofors löveggyártó, de ide sorolható az 1937-ben alapított, később repülőgépeiről és rakétáiról ismertté váló Saab (és a hasonló Volvo), valamint a szárazföldi harcjárműveket építő Landsverk is. Magát az AB Landsverk-et 1872-ben alapították (Firman Petterson & Ohlsen néven) - a vállalat kezdetben polgári nehézgép-gyártással foglalkozott, de 1920-ra csődközeli helyzetbe jutott. Ebben a helyzetben a német GHH nagyvállalat (egy holland cégen keresztül) 50%-os részesedést vásárolt a cégben és mezőgazdasági gépek gyártásába kezdtek, de emellett harcjárműveket is terveztek. Ez utóbbi különösen fontos volt a német befektetők számára, ugyanis Németországban (az első világháborút lezáró békeszerződés értelémben) tilos volt bármilyen modern harcjármű (köztük nagykaliberű fegyverek és harckocsi) előállítása, amit kikerülendő több német vállalkozás külföldön alapított vegyesvállalatokat.

E program keretében az 1928-ban AB Landsverk-re átnevezett cég 1929-ben kezdte gyártani az első világháború alatt kísérleti fázisba jutott német LK I és LK II könnyű harckocsiból továbbfejlesztett Stridsvagn m/21 könnyű harckocsit, amelyet újabb típusok követtek (pl.: L-5, L-10, L-30). Ellentétben már kortárs vállalatokkal, a Landsverk magáncég volt, amely saját költségén fejlesztett harcjárműveket, amelyet bármely potenciális vásárlónak hajlandó volt értékesíteni (a típusok megalkotására a svéd állam nem kérte és nem is kötelezte).

A cég 1934-ben piacra dobta a Landsverk L-60-as könnyű harckocsit, amelyet minimális példányszámban több ország (pl.: Írország, Ausztria, Magyar Királyság) megvásárolt és amelyet később a svéd hadsereg is rendszeresített (Stridsvagn m/38 jelzéssel), de emellett páncélautókat is építettek.

Az 1930-as első, Landsverk L-170 jelzésű járműből csupán egyetlen prototípus készült és a két évvel későbbi L-190-es páncélozott oldalkocsis motorkerékpár sem vált sikeressé, ezért 1933-ban a Landsverk kifejlesztette az L-185-öst: egy 4,5 tonnás, kéttengelyes páncélautót, amely a tornyában egy 20 mm-es gépágyút és két géppuskát hordozott.

A svéd hadsereg e típus iránt sem érdeklődött és a páncélautóból mindössze egy példány épült (ezt Dánia vásárolta meg, amely FP-6 jelzéssel használta), de a cég magát a konstrukciót megfelelőnek ítélte, ezért elkészített egy nagyobb méretű változatot, amely Landsverk L-180-ként jelöltek.


Konstrukció:

A Landsverk L-180-as a két világháború között kedvelt páncélozott teherautó-kialakítást követte: a jármű egy három tengelyes tehergépjárműre épült, amelyet páncéloztak, de magán a vázon érdemben nem változtattak (mások mellett megmaradtak az oldalsó ajtók is), míg a jármű tornya a raktér helyére került (ezzel a megoldással mérsékelt áron hozhattak létre egy nagyméretű páncélautót). A svéd páncélautó jellegzetes megoldása volt az oldalsó, páncélozott ”fülek” használata, amelyekben a fényszórókat helyezték el.

Az L-180-as átvette az L-170-es csonkakúp alakú tornyát és az abban használt 20 mm-es dán Madsen gépágyút is, amely egy új generációs fegyver volt: amellett, hogy képes volt páncélozott járművek megsemmisítésére, elméleti tűzgyorsasága elérte a percenként 400 lövést, amivel megjelenésekor gyakorlatilag minden szárazföldi harcjármű leküzdésére képes volt, beleértve a harckocsikat it. A löveg mellett a harckocsi 2 db 8 mm-es Madsen géppuskát hordozott, amelyből egy a toronyba, egy pedig a test frontrészének jobb oldalára került.

Az L-180-as páncélzatát úgy tervezték, hogy annak előállítása a lehető legegyszerűbb legyen, ugyanakkor ellenálljon a kézifegyverek tüzének, ezért nagy, enyhén döntött páncéllapokat alkalmaztak, amelyeket hegesztettek, míg a kisebb rátét-elemeket (pl.: az első és oldalsó légbeömlő nyílások páncélzatát) szegecsekkel rögzítették.

A jármű páncélzata viszonylag vékony volt: a típus frontrészén és oldalain 9 mm-es, míg a vízszintes felületeken 5 mm-es. A torony kismértékben vastagabb, 15 mm-es fémlemezekből készült. Ez a páncélzat kizárólag puskák és géppuskák találatának állt ellen, de ez nem is volt elvárás, mert (páncéltörő lövege ellenére) a nehéz páncélautókat ekkor kizárólag kisegítő feladatokra tervezték használni.

A nagyobb méret és a teherautó-váz miatt az L-180-as vékony páncélzata és az előddel azonos tornya ellenére 50%-kal nehezebb volt az L-170-nél, ezért a típust megjelenésekor rendkívül erősnek számító, 180 lóerős (Büssing-NAG L8V-as) benzinmotorral gyártották, amivel a páncélautó műúton jelentős, 80 km/h-s végsebességre volt képes.


Fejlesztések:

Technikailag az L-180 egy teljes jármű-család volt, amely közel azonos páncélautókat takart, de ezek mind az alapul szolgáló járműben, mind fegyverzetükben, mind pedig erőforrásukban különböztetek egymástól (csak magából a Landsverk L-180-as alapmodellből 4 variáns készült).

Az L-180-asok közül az első, már említett bázismodell egy 20 mm-es Madsen gépágyút és 2 db 8 mm-es Madsen géppuskát hordozott, az ír megrendelés első tétele az országban használt .303-as (7,7 mm-es) kaliberre átalakított Madsen géppuskákat kapott, míg a későbbiek egy 20 mm-es Bofors gépágyút és 2 db 8 mm-es Kulspruta m/36 (átalakított M1917 „Browning”) géppuskát használtak, a hollandoknak készített páncélautók pedig egy 37 mm-es Bofors löveget és kettő helyett három darab 7,92 mm-es Lewis géppuskát.

Az ezt követő Landsverk L-181-nek szintén létezett (kettő) alváltozata. A litván megrendelésnél az addig használt Büssing-NAG teherautó-vázat (és annak 8 hengeres, 160 lóerős erőforrását) egy Mercedes-Benz teherautóra cserélték sokkal gyengébb, mindössze 65 lóerős 6 hengeres motorral, a fegyverzetet pedig egy 20 mm-es Oerlikon gépágyúra és 2 db 7,92 mm-es Maxim géppuskára módosították.

A másik (holland) L-181-es rendelésnél a bázisjármű ismét módosult: ezúttal egy 80 lóerős motorral rendelkező Daimler-Benz modellre, tornyában egy 37 mm-es Bofors löveggel és 3 db 7,92 mm-es géppuskával, míg a harmadik (finn) Landsverk L-182-es egy 13,2 mm-es nehézgéppuskát és 2 db 7,62 mm-es L-33/36-os (valamint egy légvédelmi Maxim) géppuskát hordozott.

A jobboldali fotón egy svéd példány látható, amelyre a Landsverk következő típusának, a Lynx-nek a tornyát építették.


Szolgálatban:

A Landsverk az L-180-as páncélautót az L-170-es kiváltására szánta, de amíg az 1930-as évek második felében páncélosait (a már említett m/38-as és utódai mellett az m/42-es jelzéssel rendszeresített Landsverk Lago közepes harckocsit) a svéd hadsereg megvásárolta, a svédek a harckocsik mellett a páncélautókat feleslegesnek tartották, ezért a gyártó ismét az export-piacok felé fordult. Technikailag a típus export-sikernek számított, amelyet 7 országba exportáltak, ugyanakkor mindössze 48 ilyen járművet építettek.

Az L-180-asból 2 példányt vásárolt Dánia (FP-7 és FP-8 jelzéssel), 1-et Észtország, 8-at Írország, 6-ot Litvánia, 1-et Finnország, valamint Hollandia két sorozatban összesen 25 (más források szerint 26) páncélautót Pantserwagen M36, illetve M38 jelzéssel (a fennmaradó 5 egységet Írország rendelte, de a brit tengeri blokád miatt ezek nem jutottak ki a kontinensről, ezért ezeket a svéd haderő használta; Pbil m/41 jelzéssel).

A legtöbb 1930-as évek elején tervezett páncélautóhoz hasonlóan az L-180, L-181 és L-182 is inkább rendfenntartó harcjárműnek készült és csak korlátozottan volt bevethető: az egész járművet alacsony áru típusnak szánták, amelyet a Nagy gazdasági világválság alatt is gyárthattak, de emiatt a páncélzat csak kézifegyverek és repeszek ellen nyújtott védelmet, a típus terepjáró-képessége pedig csekély volt.

Minimális darabszáma miatt az L-180-as sorozat nem játszott jelentős szerepet a második világháborúban: a legaktívabb felhasználó a több mint két tucat példánnyal rendelkező Hollandia volt, amely 1940-ben a támadó németek ellen használta a harcjárművet és sikeresen megsemmisítettek több földet ért német repülőgépet valamint páncélosokat is, de a kilátástalan helyzetet látva a kormány mindössze 4 nappal az invázió kezdete után kapitulált.

A németek összegyűjtötték a holland (és legalább egy dán) eredetű páncélautókat, amelyeket Panzerspähwagen L 202 (h) néven a megszálló haderők és a német rendőrség használt. Finnország egyetlen L-182-es páncélautóját a Téli háború alatt bevetette a támadó szovjetek ellen (az eredeti 13,2 mm-es nehézgéppuska helyett már 20 mm-es finn Lahti L-39 páncéltörő puskával), és valószínűleg a szovjetek maguk is használták a típust Észtország és Litvánia megszállása után.

Az L-180-as és változatai az új generációs, löveggel felszerelt páncélautókhoz tartoztak, de maga a rossz terepjáró képesség, az 1940-es évekre elégtelennek számító 20 mm-es (és rövid csövű 37 mm-es) lövegek miatt összességében elavultnak számított.

A legnagyobb problémát mégis a vásárlók hiánya jelentette: 1940 végére Írország kivételével a páncélautó összes vásárlóját megszállták, az írek (a németekkel jó kapcsolatot ápoló Svédországot sújtó blokád miatt) pedig nem tudtak további példányokat vásárolni és a svédek fegyveres semlegességük fenntartása érdekében nagyobb harckocsi-megrendeléseket adtak le, amelyek teljesen lefoglalták a Landsverk gyártó-kapacitását.

A cég még a második világháború kitörése előtt megépített egy hasonló tömegű, de kéttengelyes páncélautót, a Landsverk Lynx-et, amelyet a svédek rendszeresítettek (Pansarbil m/39 jelzéssel), de ebből a típusból is mindössze 48 példányt építettek.


Utóélet:

A teherautó-vázra épített, az L-170-es tornyát használó L-180-asból nem alakítottak ki specializált változatot, de a típus elsődleges vásárlója, Hollandia kifejlesztett egy hasonló harcjárművet:


DAF Pantrado 3 „Pantserwagen M39” (gumikerekes páncélvadász):

Az L-180-as holland megfelelője egy DAF Trado háromtengelyes teherautóra épült, amelyre ugyan egyedi vázat építettek, de megtartották a vékony páncélzatot és az 5 fős személyzetet, az L-180-as tornyát pedig változtatás nélkül vették át. Az M39-esből még a svéd páncélautónál is kevesebb készült.


Műszaki adatok:

Név: Landsverk L-180

Típus: gumikerekes páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 7,8 t

Hossz: 5,86 m

Szélesség: 2,24 m

Magasság: 2,28 m

Motor: 180 LE-s (Büssing-NAG L8V, 8 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 20 mm-es gépágú (Madsen, a toronyban)

Másodlagos fegyverzet: 2 db 8 mm-es géppuska (Kulspruta m/36, egy-egy párhuzamosított és a test elején)

Páncélzat: 5-15 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 80 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 288 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.