Engesa EE-3

„Jararaca”


Előzmények:

Brazília hivatalosan 1825-ben vált függetlenné gyarmatosítójától, Portugáliától, de az ország modern kori történelmében legalább ilyen fontos fordulópont 1889, amikor az uralkodó II. Péter hatalmát a hadsereg megdöntötte és a Brazil Császárság helyett kikiáltották a Brazil Egyesült Államokat (az ország nevét 1967-ben Brazil Szövetségi Köztársaságra változtatták).

A hamarosan korrumpálódó, izolacionista politikát folytató első Brazil Köztársaság kora 1930-ig tartott, amikor egy újabb katonai puccsot követően Getúlio Vargas vezetésével a hadsereg átvette a hatalmat. Vargas 1945-ig kormányzott: az 1960-as években polgári hátterű politikusok kerültek hatalomra, akik megkísérelték demokratizálni az országot, de 1964-ben a hadsereg ismét megához ragadta a hatalmat. Az 1970-es évektől az ország gyors fejlődésnek indult, azonban az állami beavatkozás és a diverzifikáció hiánya vágtató inflációhoz vezetett - ennek következtében az 1980-as évekre a fejlődés lelassult, a katonai juntát pedig ismét demokrácia váltotta fel.

Az évtizedek alatt Brazília gazdasága is hasonló drasztikus változásokon ment keresztül, amelyet jelentős fellendülések és hirtelen összeomlások határoztak ment. Az ország a XVIII. századtól fokozatosan egyre nagyobb kávé-exportőrré vált, amely az 1850-es évekre a birodalom elsődleges bevételforrásává vált. A kávétermesztés volumene egészen az 1920-as évekig emelkedett Brazíliában, de emellett az 1880-as évektől még ennél is fontosabbá vált a nyersgumi exportja, amely az 1920-as években hirtelen összeomlott, kizárólag exportra termelő nagyvállalatok sorát rántva magával.

A legnagyobb brazil harcjármű-gyártó, az Engesa - Engenheiros Especializados S/A (röviden Engesa) hasonló utat járt be. A céget 1963-ban alapították, fő profilja mezőgazdasági gépek és harcjárművek gyártása volt. Kezdetben összkerék-meghajtású tehergépjárműveket gyártottak a helyi piacra, majd bekapcsolódtak az ország harcjárműveinek modernizációs programjába. Ennek oka, hogy Brazília ekkor szinte kizárólag második világháborús hadfelszereléssel rendelkezett, amelyeket az Amerikai Egyesült Államok értékesített számukra, a kontinensre kiterjedő katonai segély részeként (ennek célja részben a kommunizmus terjedésének megállítása volt).

A brazil piacra koncentráló Engesa 1970-ben elkészítette az EE-11 „Urutu” háromtengelyes csapatszállító páncélautót, amelyet 1974-től gyártottak. Az EE-11-es rendkívül sikeressé vált: több mint 1700 példányt gyártottak a típusból, amelyet 20-nál is több (Ciprust leszámítva kizárólag afrikai, dél-amerikai és közel-keleti) ország rendszeresített. Az EE-11-essel egy időben a vállalat a hasonló EE-9 „Cascavel” háromtengelyes gumikerekes páncélvadászt is kínálta, amely eredetileg szintén a brazil hadsereg részére készült (az elavult amerikai M8 „Greyhound” kiváltására), mégis hasonló export-sikert értek el vele, ami az Engasa vállalatot a dél-amerikai védelmi szektor egyik legjelenősebb exportőrévé tette.

A cég ezt kihasználva új típusok fejlesztésébe kezdett: köztük egy páncélautóéba, mert feltételezték, hogy a brazil hadseregnek szüksége lesz egy, az EE-11-esnél kisebb, felderítő típusra is, amely kiválthatja a rendszerben álló páncélozatlan terepjárókat: ez lett az EE-3 „Jararaca”. Az EE-11-eshez és EE-9-eshez hasonlóan az EE-3-as beceneve is egy Brazíliában őshonos mérges viperafélét takar (az EE-3-asnál a jararaca lándzsakígyót, a másik két típus neve a félholdas lándzsakígyó, illetve a borzasztó csörgőkígyó helyi elnevezése).


Konstrukció:

Ahogy fentebb olvasható, az EE-3-ast a gyártó Engesa kifejezetten az 1-4 tonnás páncélozatlan terepjárók és a 7-15 tonnás csapatszállító páncélautók közé tervezte. A csapott orrú, kompakt Jararaca háromfős legénységgel rendelkezett, a vezető elöl, középen kapott helyet, baloldalt a parancsnok, jobboldalt pedig a fegyverkezelő, aki a középvonaltól jobbra eltolt egyszemélyes, körbeforgatható tornyot kezelte, benne egy 12,7 mm-es nehézgéppuskával. A nehézgéppuskát kiválthatták egy 7,62 mm-es géppuskával, a zárt tornyot pedig egy nyitott lőállással.

A mindössze 4,16 méter hosszú, 2,23 méter széles és 2,3 méter (a torony nélkül 1,56 méter) magas Jararaca páncélzata két réteg acélból készült és maximum 8 mm-es vastagsága miatt csak kézifegyverek, valamint repeszek találatának állt ellen. A védelem fokozása érdekében a harcjármű frontrészét erősen megdöntötték, amelyet azonban megtört a vezetőfülke hengeres páncélzata. Az oldalsó páncélzatot szintén enyhén megdöntötték.

A háromfős legénység minden tagja rendelkezett saját búvónyílással (a lövész a tornyon keresztül távozhatott), emellett a ki- és beszállás megkönnyítésére a páncélautó jobb oldalán egy kisméretű ajtót vágtak.

Az EE-3-as tömege 5,8 tonna volt, lényegesen kisebb a 12 tonnás EE-9-esnél, illetve 14 tonnás EE-14-esnél, ezért az azokban használt 6 hengeres, 212 lóerős Detroit Diesel dízelmotor helyet egy ugyancsak vízhűtéses és dízelüzemű erőforrást, a 4 hengeres Mercedes-Benz OM 314A egységet választották (a kisebb tömeg miatt elődeihez képest kismértékben, 20,7 LE/t-ra nőtt a típus teljesítmény/tömeg aránya).

A Mercedes motorral a Jararaca műúton 100 km/h-s végsebességre volt képes, a 135 literes üzemanyag-tartály 750 km-es maximális hatótávolságot tett lehetővé. A páncélautót úgy alakították ki, hogy szükség esetén ejtőernyővel is a célterületre juttathassák.


Fejlesztések:

Az EE-3 teljesen új fejlesztés volt, nem kapcsolódott az EE-11/EE-9 járműcsaládhoz, azonban azért, hogy vonzóbbá tegyék a páncélautót a brazil hadsereg számára, amit lehetett, a korábbi háromtengelyes típusokból vettek át (növelve a csereszabatosságot). Hasonló költség-csökkentő megoldás volt, hogy a fennmaradó alkatrészek (a páncéltest kivételével) részben polgári járművekből származtak (pl.: Mercedes teherautó-motor).

A Jararaca ennek ellenére nem vált sikeressé (ld.: „Szolgálatban” bekezdés), ezért a típusból Brazília számára nem alakítottak ki speciális változatokat. A páncélautó iránt mások mellett Ciprus is érdeklődött, azonban a szigetország a harcjárművet az EE-9-es páncélvadászok kiegészítéseként kívánta használni, ezért számukra megterveztek egy dedikált páncélvadász változatot: ez alapvetően meggyezett a bázismodellel, de nehézgéppuska mellett tornyában egy MILAN irányított páncéltörő rakétát is hordozott.

A típusból később líbiai megrendelésre papírra vetettek egy nukleáris, biológiai és vegyvédelmi rendszerrel rendelkező légszűrős, túlnyomásos kabinú vegyi felderítő változatot, ebből azonban csak egy prototípus készült, tényleges megrendelés nem érkezett rá. E két változat mellett további variánsokat is terveztek, köztük egy 60 mm-es, vízszintesen tüzelő aknavetővel (hasonlóan a francia Panhard AML alapváltozatához), azonban ezek a tervek már a prototípus fázisig sem jutottak el.


Szolgálatban:

Az EE-3-as páncélautó első prototípusa 1979-ben jelent meg, amelyet hosszú tesztsorozatnak vetettek alá. A tesztek 1982-ben értek véget, de a harcjármű léte közvetlenül a sorozatgyártás megindítása előtt kérdésessé vált, ugyanis a Brazil állam csak minimális mennyiséget vett át. A brazil hadsereg a páncélautó átmeneti jellegét komoly problémának tekintette: 5,8 tonnás tömegével túlságosan nehéz volt egy hagyományos terepjáróhoz képest, ugyanakkor csak két tengellyel rendelkezett, ezért a brazilok kifogásolták a jármű megbízhatóságát és nem látták biztosítottnak a megfelelő mozgékonyságot (az elavult terepjárókat végül lényegesen később, 2016-tól a 6,8 tonnás Iveco LMV csapatszállító páncélautóval váltották ki).

A Jararaca gyártása 1982-ben ennek ellenére megkezdődött, mert a fejlesztő Engesa bízott benne, hogy (ahogy korábban) a páncélautóra jelentős számú külföldi megrendelés fog érkezni, megtérítve a fejlesztés költségeit. A páncélautó képességei ugyan nem voltak kiemelkedők, de Brazília ideális gyártó országnak számított, mivel a megrendelő megőrizhette a függetlenségét, a két szuperhatalommal szemben Brazília nem várt el ideológiai támogatást és a dél-amerikai az országot nem korlátozták a diktatúrák elleni nyugat-európai fegyverembargók.

Az EE-3-ast ennek köszönhetően 6 ország importálta: Ciprus, Ecuador, Gabon, Irak, Irán és Uruguay (emellett minimális számban Brazília is üzemeltette a típust), azonban Irak 280 példányos megrendelését leszámítva minden szerződés csupán egy-két tucat járműre szólt. Az átvett példányokat Irak bevetette az Irak-Iráni háborúban, később pedig az I. Öbölháborúban (Irán korlátozott számban szintén használta a típust).

Az EE-11-est és EE-9-est kiegészíteni hivatott EE-3-as mellett az Engesa vállalat az 1980-as évek elején további harcjárműveket is megalkotott: a 105 mm-es löveggel felszerelt EE-17 „Sucuri” és EE-18 „Sucuri-II” gumikerekes páncélvadászokat, az EE-T4 „Ogum” lánctalpas felderítő harcjárművet (gyakorlatilag egy lánctalpas EE-3-ast), valamint az EE-T1 „Osório” fő csataharckocsit.

Az Osório harckocsi egy új, egyedi finanszírozási formában készült: az Engesa vállalat úgy tervezte, hogy a relatív alacsony áru fő csataharckocsit először arab országoknak fogja értékesíteni, ezáltal a nagy volumenű megrendelések fedezni fogják a fejlesztési költségeket, így az már nem fogja emelni a brazil hadseregnek értékesített példányok vételárát.

Az 1980-as évek végére az Engesa kisebb járműpalettát épített ki, a várt megrendelések azonban nem következtek be. Az EE-11-es és EE-9-es sikerét az EE-3-as már nem tudta megismételni, az EE-17-esre, EE-T4-esre és az EE-T1-re pedig egyáltalán nem érkezett megrendelés, ezek sorozatgyártását így már meg sem kezdték.

A gyors felemelkedést követően az Engesa vállalat ugyanilyen gyorsan összeomlott, miután az 1990-es évek elején (a hidegháború végével) a piacot elárasztották a jobb képességű, modernebb típusok, miközben a brazil cég kifejezetten az alacsony áru harcjárművekre koncentrált, ezért 30 év működést követően, 1993-ban csődbe jutott. Az EE-3-ast néhány ország korlátozott számban máig rendszerben tartja, de a típus további bevetésre már nem került.


Utóélet:

Az Engesa az 1970-es évek legismertebb brazil védelmi cége volt, azonban a vállalat túlterjeszkedése és a vásárlók hiánya miatt nem vált tartósan sikeressé. Brazília a XX. század legtöbb konfliktusában semleges maradt, ennek ellenére több máig létező védelmi cég jött létre az országban: ilyen a repülőgépeiről ismert Embraer, de az állami kézben lévő IMBEL kézifegyver-gyártó, az irányított rakétákat építő SIATT vagy a Helibras helikopter-gyártó:


VBTP-MR „Guarani” (csapatszállító páncélautó):

Az EE-11-es kiváltására (az URUTU-III program keretében) Brazília a LMV-t is gyártó olasz Iveco vállalattal közösen elkészítette a Viatura Blindada Transporte de Pessoal - Média de Rodas nevű típust; egy háromtengelyes, 16,7 tonnás csapatszállítót, amely a kétfős legénység és 9 utas mellett egy 30 mm-es gépágyút és egy 7,62 mm-es géppuskás tornyot szállít. A VBTP-MR-ből Brazília 450 példányt rendelt, de emellett minimális számban már az argentin és a libanoni hadsereg is vásárolt belőle.


Műszaki adatok:

Név: Engesa EE-3 „Jararaca” (jararaca lándzsakígyó)

Típus: felderítő páncélautó

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 5,80 t

Hossz: 4,16 m

Szélesség: 2,23 m

Magasság: 1,56 m

Motor: 120 Le-s (Mercedes-Benz OM 314A, 4 hengeres, dízelüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 12,7 mm-es nehézgéppuska (Browning M2, a toronyban)

Kiegészítő fegyverzet: nincs

Páncélzat: 5-8 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 100 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 750 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.