Daimler Armoured Car

„Daimler”


Előzmények:

A XIX. század végén terjedni kezdtek a belső égésű robbanómotorok, amelyek forradalmasították a közlekedést, mert az Otto- és Diesel-típusú motorok kis méret és tömeg mellett jelentős teljesítmény/tömeg aránnyal rendelkeznek, lehetővé téve az addig használt állati erőnél nagyságrendileg erősebb, hosszú ideig folyamatosan üzemeltethető géphajtású járművek (többek között a levegőnél nehezebb, gyakorlatban is használható repülőgépek) létrehozását.

Amikor 1914-ben kitört az első világháború, a korai személy- és tehergépjárműveket katonai feladatokra is alkalmazni kezdték, sérülékenységük miatt kezdetben csak másodlagos, front mögötti szállítási feladatokra. Az első világháború hatalmas áldozatokat követelő lövészárok-hadviselésének feloldásában később fontos szerepet játszott egy új típusú harcjármű, a harckocsi, amely gyakorlatilag egy olyan belső égésű motorral felszerelt, mezőgazdasági traktorok lánctalpát használó eszköz volt, amelyet páncélzattal és fegyverekkel szereltek fel.

A világ első sorozatgyártású, bevetett harckocsija a brit Mark I-es volt és a rombusz alakú típust több azonos kialakítású utód követte (pl.: Mark II, Mark III, Mark IV), amelyek megfeleltek az árkokkal, szögesdróttal és bombatölcsérekkel szabdalt frontvonal áttörésére, azonban nagy méretük és kiforratlanságuk miatt rendkívül lassúak, drágák és megbízhatatlanok voltak.

A brit (és később más országok) nehéz harckocsijai mellett ezért további, nagyobb sebességre képes típusok is megjelentek: a kisebb közepes és könnyű harckocsik (pl.: a brit Medium Mark A „Whippet”), valamint számos páncélautó. Utóbbiak egyszerűen nagyméretű gépjárművek (teherautók, terepjárók és luxusautók) vázának páncélozott változatai voltak, amelyek általában egy-két géppuskát hordoztak. Ezek hátrányos tulajdonsága volt, hogy fejletlen kerekeik és felfüggesztésük miatt csak épített úton és könnyű terepen boldogultak, ráadásul a védtelen kerekek miatt sérülékenyek voltak, ugyanakkor műúton magasabb sebességükkel kiegészítették a harckocsikat.

A legfontosabb előnyt azonban nem ez, hanem egyszerűségük jelentette: amennyiben rendelkezésre állt megfelelő mennyiségű és minőségű páncéllemez, akár egy hagyományos autógyár is alkalmas volt az előállításukra, amit jól mutatott az eltérő típusok relatív magas száma (az első világháború alatt csak a Brit Birodalomban több mint egy tucat márka épített páncélautókat).

Az első világháború után megszűnt az igény a nehéz harckocsikra (lévén nem voltak többé statikus lövészárok-rendszerek), a páncélautók azonban kiválóan megfeleltek az alacsonyabb intenzitású konfliktusok kezelésére, akár a városokon belül is. A két világháború között a harckocsik és páncélautók fejlesztése rendívül lelassult, az 1930-as évek közepétől viszont (reagálva a német fegyverkezésre) ismét nagy erőkkel folytatódott.

Az Egyesült Királyságban is felismerték, hogy az első világháborúhoz képest több nagyságrenddel megnövekedett számú harcjármű miatt a jövő háborúiban előtérbe fognak kerülni a löveggel felszerelt harcjárművek, ezért ennek megfelelően módosították harcjármű-fejlesztésüket.

Az első világháború után elterjedt, löveg nélküli könnyű harckocsik fejlesztését már a második világháború kitörése előtt leállították (az utolsó típus az 1938-ban megtervezett A17 Mark VII „Tetrarch” volt), a páncélos erőkben helyüket löveggel felszerelt cirkáló harckocsik, míg a felderítésben kizárólag géppuskával rendelkező, de gyorsabb páncélautók vették át.

Utóbbi kategóriába tartozott az első világháború alatt a brit harckocsik motorját gyártó Daimler Company 1938-as Daimler Dingo (gyári nevén Daimler Scout Car) típus is: egy mindössze 3 tonnás, 3,18 méter hosszú kétüléses felderítő páncélautó. A Daimler vállalat - felismerve az egyre elkerülhetetlenebb háborús helyzetben rejlőd pénzügyi potenicált - megtervezett egy nagyobb páncélautót is, amely átmenetet képezett a páncélautók és a könnyű harckocsik között: e típus egyszerűen a Daimler Armoured Car (angol; Daimer páncélautó) nevet kapta (magát a típust a Daimler Company tulajdonosa, a szintén autógyártással foglalkozó Birmingham Small Arms tervezte).


Konstrukció:

A Daimler Armoured Car az 1930-as évek második felében elterjedt gumikerekes páncélvadászok közé tartozott: gyakorlatilag egy löveggel felszerelt páncélautót takart. A kortárs típusokkal (pl.: dán M39, svéd L-180, szovjet BA-10) ellentétben azonban a Daimler típusa (a cég párhuzamosan fejlesztett Daimler Dingo modelljéhez hasonlóan) igen kompakt volt: a kéttengelyes típus mindössze 4 méteres hosszal és 2,46 méteres szélességgel rendelkezett.

A Dingo-hoz képest a legfontosabb előrelépést egy zárt, körbe forgatható torony jelentette: a fejlesztési idő és költséges csökkentésére a páncélautó átvette a már említett Tetrach könnyű harckocsi tornyát, benne egy 2 fontos (40 mm-es) páncéltörő löveggel. A löveg mellett a toronyba beépítettek egy párhuzamosított (7,92 mm-es) Besa géppuskát, valamint a torony tetejére egy (7,7 mm-es) Bren géppuskát (utóbbit alacsonyan repülő légi célok ellen). A változtatások hatására a legénység számát a korábbi kettőről három főre növelték.

A Daimler Armoured Car (az előd Daimer Dingo-hoz hasonlóan) vegyes építésű volt: a járművet alapvetően a modernebb hegesztéssel gyártották, de egyes elemeket még szegecsekkel rögzítettek (a típus megtartotta a Dingo jellegzetes, két összeillesztett, nyolcszög-alapú csonkagúla alakú páncéltestét).

A megnövelt tűzerővel szemben a Daimler Armoured Car védelmi szintje érdemben nem változott: a páncélautó frontrészének maximális páncélzata mindössze 16 mm volt, míg oldalt és hátul 6 mm-es. Az effektív páncélzat valamivel magasabb volt, mert a páncélzatot minden oldalt megdöntötték, de a harcjármű páncélzata így is csak a kézifegyverek tüzének állt ellen.

A Dingo-hoz képest a Daimler Armoured Car 25%-kal hosszabb és 7,6 tonnás tömegével 150%-kal nehezebb volt, ezért az addig használt 6 hengeres, 2,5 literes, 55 lóerős benzinmotorral már nem érhettek volna el elfogadható mozgékonyságot. A problémát ezért a szintén a Daimler által gyártott, 4,1 literes, 95 lóerős benzinmotorral orvosolták: ezzel a páncélautó műúton 80 km/h-s sebességre volt képes (szemben a Dingo 89 km/h-jával). Azért, hogy fenntartsák a típus terepen mutatott teljesítményét, a Dingo független felfüggesztésű, négykerék-meghajtásának felnagyított változatát használták, azonban elhagyták annak kiforratlan négykerék-kormányzását.


Fejlesztések:

A Daimler Armoured Car közvetlenül nem kapcsolódott korábbi járműhöz, de gyakorlatilag egy felnagyított Daimler Dingo volt a Tetrarch harckocsi tornyával, így maga is egyfajta fejlesztésnek tekinthető. Magából a járműből négy változatot alakítottak ki. A Daimler Armoured Car Mark I bázismodellhez képest a Mark II egy kismértékben javított variánst takart nagyobb teljesítményű rádióval és módosított toronytetővel.

A páncélautóból emellett létrehoztak egy közelharc-támogató változatot, amelyben a 40 mm-es páncéltörő löveget egy 76 mm-es vízszintesen tüzelő tarackkal helyettesítették (Mark I CS), valamint egy torony nélküli parancsnoki változatot (Daimler SOD).

A háború második felében néhány 40 mm-es lövegges példányt felszereltek a Littlejohn adapterrel: ez a csőszájra rögzíthető toldat speciális lőszert használt, amelynek átmérője a cső végső szakaszán 40 mm-ről kb. 30 mm-re csökkent, miközben a megnövekedett nyomás miatt kb. 50%-kal nőtt a csőtorkolati sebessége, megnövelve a löveg páncélátütő képességét (30 fokos beesési szögnél 450 méterről 88 mm-nyi homogén acélt ütött át). Mivel ez a rendszer speciális lőszert igényelt és rendkívül lecsökkentette a löveg élettartamát, nem terjedt el széles körben.


Szolgálatban:

A Daimler Armoured Car prototípusa már 1939-re elkészült, de kiderült, hogy a tervezett váltót a Dingo-hoz képest rendkívüli tömeg-növekedés túlságosan megterheli, ami miatt a típust csak a hibák kijavítása után, 1941-ben rendszeresítették: a páncélautót először az észak-afrikai hadszíntéren használták, később pedig Európában is bevetették.

A Daimler Armoured Car ideális típusnak bizonyult. Az Egyesült Királyság komoly hiányt szenvedett modern páncélautókból és bár a Daimler korábbi Dingo járműve brit típusok között kiemelkedően magas (több, mint 6600 darabos) példányszámban készült, egyetlen géppuskája nem jelentett számára elegendő védelmet. Hasonlóképpen a Guy Armoured Car és a belőle kialakított Humber Armoured Car korai típusai mindössze egy géppuskát vagy 15 mm-es Besa nehézgéppuskát hordoztak, ezért csak magas sebességükben és abban bízhattak, hogy az ellenség nem fedezte fel őket.

Velük szemben a Daimler Armoured Car 40 mm-es páncéltörő lövege 1939-ben azonos kaliberű volt az összes brit harckocsi által használt löveggel, valódi gumikerekes páncélvadásszá téve a típust. Amikor 1941-től bevetették, a 40 mm-es löveget (1942 közepétől) a harckocsikon fokozatosan kiváltotta a nagyobb, 6 fontos (57 mm-es) páncéltörő löveg, azonban a Daimler Armoured Car elsődleges feladata nem a harckocsik elleni harc, hanem a felderítés volt. Ebben a feladatkörben a típus kiválóan megfelelt, mert a legénység rendkívül agresszív támadásokra is képes volt tudván, hogy képesek leküzdeni az ellenséges páncélautókat és harckocsikat (a típust általában 4 járműből álló alakulatokban vetették be, amely 2 db Daimler Armoured Car-ból és 2 db löveg nélküli Daimler Dingo-ból állt).

A páncélautó jelentős tűzereje mellett nagy mozgékonysággal rendelkezett, legfontosabb előnye mégis magas gyártási darabszáma volt: összesen 2694 ilyen harcjárművet gyártottak. Részben a Daimler Armoured Car sikere miatt a britek a háború alatt nem indították újra a könnyű harckocsik gyártását, ehelyett több további löveggel felszerelt páncélautót rendszeresítettek (ld.: amerikai 37 mm-es löveggel felszerelt Humber Armoured Car és dél-afrikai Marmon-Herrington Armoured Car).

A Daimler Armoured Car három hátrányos tulajdonsággal rendelkezett: a legtöbb brit típushoz hasonlóan benzinüzemű motort kapott, páncélzata és tűzereje a háború második felében mind gyakrabban nem bizonyult elegendőnek, ráadásul kis mérete miatt nem volt lehetőség a további fejlesztésére, például nagyobb kaliberű löveg beépítésére.

Ezen problémák miatt a háború második felében a britek gyártani kezdték az AEC Armoured Car és Coventry Armoured Car modelleket, valamint megvásárolták az amerikai T17E1 „Staghound”-ot, de ezeket elsősorban páncélvadászként alkalmazták, ahol nagyobb méretük és 57 mm-es lövegük ellenére később maguk is elavulttá váltak.

Számos Daimler Armoured Car túlélte a második világháborút és ezeket a britek egészen az 1960-as évek elejéig hadrendben tartották. Az angolok mellett egyes brit gyarmatok (Ausztrália, India, Kanada és Új-Zéland) szintén használta a típust, a második világháborút követően pedig több ország rendszeresítette (pl.: Belgium, Izrael és Srí Lanka), amelyek maguk is használták a járművet (pl.: az 1948-as Arab-izraeli háborúban, az India-Pakisztáni határháborúkban és a Srí-Lankai polgárháborúban). A típus utolsó üzemeltetője Katari Állam (röviden Katar), amely még a 2010-es évek elején is rendszerben tartott néhány példányt.


Utóélet:

Kisméretű páncélautóként a Daimler Armoured Car-ból nem építettek specializált változatokat, de ahogy a Daimler Dingo több brit felderítő páncélautó követendő példájává vált, a Daimler Armoured Car maga is meghatározó típus volt, amelyet több későbbi brit konstrukció másolt (utolsóként az 1970-ben hadrendbe állított FV721 „Fox”):


Humber Scout Car (felderítő páncélautó):

Ahogy a Daimler Armoured Car a cég korábbi Dingo felderítő páncélautójának nagyobb, löveggel felszerelt változata volt, úgy a Humber Armoured Car típusa is a márka kisebb, Light Reconnaissance Car nevű típusának kiegészítésére épült. A Humber Armoured Car hosszabb teste ellenére keskenyebb és 5 tonnájával lényegesen könnyebb volt a Daimler Armoured Car-nál, ezért eredetileg egy 15 mm-es nehézgéppuskával szerelték fel (hasonlóan a Tetrarch előtti brit könnyű harckocsikhoz). A Humber Armoured Car gyártását 1941-ben kezdték meg és szintén jelentős (5400 darabos) példányszámban készült, de ezek közül csak az utolsó, kb. 2000 példány rendelkezett löveggel (a fentebb említett 37 mm-es amerikai M5/M6 páncéltörő löveggel). A második világháború után a Humber Armoured Car-t is több országba exportálták, ahol azokat még hosszú ideig használták.


Műszaki adatok:

Név: Daimler Armoured Car

Típus: felderítő páncélautó

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 7,6 t

Hossz: 4,00 m

Szélesség: 2,46 m

Magasság: 2,26 m

Motor: 95 LE-s (Damler, 6 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 40 mm-es löveg (QF 2, a toronyban)

Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,92 mm-es géppuska (Besa, párhuzamosított), 1 db 7,7 mm-es géppuska (Bren, a torony tetején)

Páncélzat: 6-16 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 80 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 320 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.