D-442

„FÚG”


Előzmények:

A Magyarországon az 1800-as évektől, de különösen a Kiegyezést követően nagyarányú ipar-, ezen belül hadiipar-fejlesztés kezdődött, ami fontos része volt a reformkori megújulásnak, a magyar nyelv, kultúra és ipar megerősítésének, a nyugati országokhoz képesti jelentős lemaradás csökkentésének. A magyar ipar képességei messze elmaradtak nemcsak a korabeli nagyhatalmakétól, de még az osztrákokétól is, ennek ellenére sikerült elérni, hogy az Osztrák-Magyar Császári és Királyi (német rövidítéssel k.u.k.) haderő megrendeléseinek egy részén Magyarországon, helyi vállalatok állítsák elő.

Ez elsősorban a hadihajó-építésre volt óriási hatással (a több évtizedes fejlődési folyamat csúcspontját az egyetlen - részben - magyar építésű csatahajó, a TEGETTHOFF osztályú Szent István dreadnought jelentette). A hadihajók mellett számos további eszközt (köztük kézifegyvereket) is gyártottak, de az első világháborút követően a magyar hadiipar gyakorlatilag megszűnt létezni, mivel vesztes országként az immár független Magyarországot is sújtották a rendkívül szigorú békeszerződés korlátozásai.

Az agresszív irredenta-politika eredményeként Magyarország az 1920-as és 30-as években azonban csupán néhány országtól (elsősorban Olaszországtól, illetve kisebb mennyiségben Svédországtól) tudott hadfelszerelést vásárolni, ezért a második világháború előtt és alatt túlnyomórészt saját, illetve olasz harcjárműveket használt. A kiterjedt hadianyag-fejlesztés és -gyártás következtében a magyar ipar nemcsak (folyami) hadihajókat, harckocsikat és repülőgépeket, de mások mellett teherautókat (pl.: 38M „Botond”), páncélautót (39M „Csaba”) és lövegvontatókat is (pl.: KV-50) épített.

A második világháború után Magyarországon is a Szovjetunióból irányított bákormányt hozta létre és bár a fejlesztést (rövid kihagyást követően) az 1920 óta létező Haditechnikai Intézet folytatta, a Magyar Néphadsereget kötelezték a szovjet hadfelszerelés átvételére. Ez alól csak azon típusok jelentettek kivételt, amelyeket másodlagosnak ítéltek és a Szovjetunióban nem kívántak gyártani: Lengyelországban például a PZL vállalat az egymotoros mezőgazdasági és kisegítő repülőgépeket gyártott (pl.: PZL-106 Kruk, PZL-104 Wilga), de helikopter-gyártó részleget is létrehoztak a kisméretű szovjet Mil Mi-1-es helikopter előállítására.

Ez részben kényszer eredménye is volt, ugyanis a jelentős erőfeszítések ellenére a fejletlen szovjet ipar képtelen volt egymaga olyan mennyiségben gyártani minden harcjárművet és egyéb eszközt, hogy a Varsói szerződés összes tagállamának felduzzasztott létszámú haderejét egymaga ellássa (emiatt például gyakorlatilag a keleti blokk összes országa saját maga gyártotta Kalasnyikov gépkarabélyait). Páncélautókból különösen súlyos hiány alakult ki, ezért a Szovjetunió a meglévő készleteket sokáig saját használatra tartotta vissza és csak elavult, kiseletezett harcjárműveket küldött.

A hiányzó járművek pótlására az 1950-es évek végén Lengyelország és Csehszlovákia (a BTR-50-es lánctalpas csapatszállító harcjármű alapján) közösen megalkotta a OT-62 „TOPAS” lánctalpas, és a teljesen saját fejlesztésű OT-64 „SKOT” gumikerekes csapatszállítókat. Magyarországot (ekkor Magyar Népköztársaságot) 1960-ban szintén kötelezték egy páncélautó kifejlesztésére. A kiírás alapvetően egy felderítő páncélautót takart, de elvárás volt, hogy a típus csapatszállításra is alkalmas legyen.

Mivel a 39M „Csaba” után Magyarországon új páncélautót nem fejlesztettek, a tervezés során részben a Csepel Autógyár teherautóinak alkatrészeiből építkeztek. 1961-ben erre a célra létrehoztak egy tervezőcsoportot, amely egy évvel később mutatta be a jármű (még vasból készült) prototípusát (HMK), amelyet 1963-ban fogadtak el rendszeresítésre. A felderítő páncélautó a D-442-es jelzést kapta (D; dízelüzemű), beceneve FÚG (angolszász írásmóddal FUG) lett, utalva a típus feladatára és kialakítására (Felderítő Úszó Gépkocsi).


Konstrukció:

Ahogy fentebb is olvasható, a FÚG méretét tekintve a szovjet BRDM-2-esnek (egyes - hibás - forrásokban BRDM-1-esnek) felelt meg és annak helyi variánsának tűnt, de a látszat ellenére a D-442-es teljes mértékben magyar páncélautó volt, amelybe az ország legtöbb járműgyártó vállalata tervezett vagy gyártott részegységeket.

A BRDM-2-essel ellentétben a kortárs FÚG páncélteste hátrafelé nem lejtett, ehelyett a küzdőteret kismértékben megemelték, de ennél fontosabb különbség volt, hogy a D-442-es alapváltozat nem rendelkezett toronnyal. Emiatt a magyar páncélautó fegyverzetét egyetlen 7,62 mm-es géppuska alkotta (a tetőn), amelyet kizárólag a gyalogság és páncélozatlan harcjárművek ellen terveztek bevetni (a típus feladata a mélységi felderítés volt a nagyobb tűzerejű harcjárművek részére).

A páncélautó személyzetét ezért mindössze két fő alkotta (parancsnok és vezető), de emellett a típus további 4 felderítőt szállíthatott, akik szükség esetén (a páncéltesten kialakított kisméretű lőréseken keresztül) saját fegyverüket is használhatták.

A FÚG megtervezésekor fontos elvárás volt az úszóképesség, ezért a harcjármű páncéltestét a budapesti Gheorghiu Dej Hajógyár alakította ki. Szintén az úszóképesség miatt a páncélzat relatív vékony volt - a hegesztett acél páncélzat vastagsága elöl 13 mm-t, oldalt a 7 mm-t tett ki (helytől függően 4, 6, 8, 10, illetve 13 mm-es páncéllapokat használtak), igaz, ez megjelenésekor átlagosnak számított (a BRDM-2-es páncélvastagsága 2-14 mm volt).

A jármű védelmi képességeit növelte, hogy az orr-rész ék alakú volt (a vízben való haladás megkönnyítésére), a frontrészt leszámítva a FÚG egyszerű, dobozszerű páncélzatot kapott, függőleges oldalsó és hátsó páncélzattal). A BRDM-2-essel ellentétben a D-442-esnél csak a két első ablak volt üvegezett (lehajtható páncéllapokkal), az oldalsók nem.

A páncélautó motorját a D-344-es teherautóból emelték át: egy (a farba áthelyezett) Csepel D414.44-es négyhengeres dízelmotort, amely 101 lóerős teljesítmény leadására volt képes - ezzel a 6,3 tonnás páncélautó műúton jelentős, 87 km/h-s végsebességig gyorsulhatott.

A szovjet BRDM-2-es egyik egyedi részlete volt, hogy mivel a jármű relatív hosszú volt, ám csak két tengellyel rendelkezett, ezek közé két pár ún. mankókereket építettek be, amit a FÚG-nál is lemásoltak. Ezt a további 4 darab kisméretű kereket alapvetően a hasi részbe felhúzva szállították, de szükség esetén le lehetett engedni, növelve a tapadást és megakadályozva, hogy a jármű fennakadjon valamilyen akadályon (a manókerekek kormányzással nem, meghajtással viszont rendelkezett). Leeresztett mankókerékkel a jármű csak egyes fokozatban, maximum 8 km/h-val haladhatott.

Vízben a páncélautót két darab, a farban elhelyezett hajócsavar hajtotta, ezeket a szárazföldön csepp alakú páncéllapok takarták (a típus gumiabroncs-nyomását már a járműből állíthatták, emellett - TNK-1-es - éjjellátóval is felszerelték).


Fejlesztések:

A FÚG látszólag a szovjet BRDM-2 könnyű páncélautó másolata volt, valójában viszont a magyar típus önálló fejlesztés volt, mert a Szovjetunió nem volt hajlandó a típus terveinek átadására. Emiatt a FÚG többi alkatrésze mellett önhordó váza sem volt azonos a BRDM-2-esével.

A gyakorlati tapasztalatok alapján (ld. „Szolgálatban” bekezdés) megkezdődött egy továbbfejlesztett, jobb képességű páncélautó kialakítása (FÚG-II jelzéssel), de ezt a programot ugyanúgy még a prototípus megépítése előtt törölték, mint a tervbe vett 68 mm-es páncéltörő rakétával felszerelt változatot. Idővel az alapváltozattól külsőre nem különböző modelleket is megalkottak: egy parancsnoki variánst (D-442.01 „PK-FÚG”), egy mobil légiirányító pontot (D-442.01 „MRP-FÚG”), egy műszaki páncélautót (D-442.02 „MŰ-FÚG”) és egy vegyvédelmi modellt (D-442.03 „VS-FÚG”).

1966-ban elkészült 4 db torony nélküli csapatszállító példány (FÚG-66), de végül a csapatszállító D-944 „PSZH” (páncélozott szállító harcjármű) tornyos páncélautóként került gyártásba. A PSZH felépítése a FÚG-hoz képest nem változott, de egy kisméretű, egyemberes tornyot építettek a páncélautó tetejére, valamint oldalsó ajtókat alakítottak ki (mivel a D-442-esen alkalmazott tetőajtót a torony blokkolta). Ezáltal a D-944-es legénysége 3 főre nőtt, emellett a páncélautó további 6 főt szállíthatott.

Eredetileg a típushoz egy ambiciózusabb, öntött tornyot alkalmaztak (amibe jobb híján egy Iljusin Il-10-es csatarepülőgépből kiszerelt 20 mm-es gépágyút építettek), de ezt nem tudták nagy sorozatban gyártani, ezért a 8. példánytól átálltak a kisebb, hegesztett szovjet toronyra, benne egy 14,5 mm-es nehézgéppuskára és 7,62 mm-es párhuzamosított géppuskára (az első 7 példányt FÚG-70-ként jelölték, utalva az előállítás 1970-es megkezdésére). E változtatások mellett a páncélautóból (mások mellett) kihagyták a behúzható mankókerekeket.

A PSZH több tekintetben előrelépést jelentett a FÚG-hoz képest, azonban a módosítások hatására a páncélautó 6,3 tonnás tömege 7,3 tonnára nőtt, ami jelentősen csökkentette a mozgékonyságot, ezért új hajtóművet kívántak beépíteni. A FÚG-ban alkalmazott négyhengeres teherautó-motor előnye volt kis helyigénye (ez tette lehetővé a relatív nagyszámú legénységet), de a PSZH fejlesztése során ez visszaütött, ugyanis emiatt a gyártásban lévő nagyobb, hathengeres Csepel motor nem fért be a páncélautóba, ezért kénytelenek voltak tovább használni a 101 lóerős D-414.44-est. Ezen kívül további kisebb módosítások is történtek: a FÚG például alulról felhajtható hullámtörő lappal rendelkezett, míg a PSZH orron található hullámtörő lapját lefelé kellett hajtani, illetve a maximális páncélvastagság 13-ról 14 mm-re nőtt.

A D-944-esből hozták létre a csupán felszerelésében eltérő (D.944.77-es) határőr variánst. Emellett a hidegháború végén, 1988-ban alkották meg a D-944.00M „PSZH-M” modernizált páncélautót, amely 110 lóerős Csepel D-414.44/2-es erőforrást kapott, valamint az addig használt KGKT helyett újabb PKT típusú géppuskát alkalmaztak.

A D-944.00M „PSZH-F” egy speciális felderítő változatot takart, amely három rádióval rendelkezett, de emiatt a hátsó desszanttér kapacitása két főre csökkent (itt kapott helyet a térképész és rádiókezelő) - ebből később parancsnoki és tüzérségi megfigyelő változatokat is létrehoztak. Mindezek mellett a páncélautóból léteztek további, eltérő nevű változatok is, de ezek csupán az exportált példányokat takarták (Csehszlovákia OT-65, Irak PSZH-IV, Kelet-Németország pedig SPW-PSH jelzéssel rendszeresítette a járművet, ezen belül további alváltozatokban).


Szolgálatban:

A D-442-es gyártására a győri Szerszámgyárat jelölték ki. A páncélautó előállításának érdekessége volt, hogy a harcjárművön alkalmazott összes páncéllemezt tesztelték (lövést adtak le rájuk), hogy megelőzzék az elégtelen minőségű lemezek használatát, emiatt a teljesen új példányokat is lövésnyomok tarkították.

A FÚG-okkal kezdetben a felderítő egységeket fegyverzeték fel, később viszont számos további feladatra is alkalmazták őket. 1963-68 között a típusból 726 példányt kapott a magyar haderő, de (részben a szovjet páncélautó-hiány miatt) a D-442-es komoly exportsikereket is elért: további 1574 darabot Csehszlovákia és Lengyelország vett át.

A FÚG egyik legfontosabb problémája az elégtelen tűzerő volt. A páncélautón oldalsó ajtót nem alakítottak ki, a legénység a járművet az oldalsó ablak mellett a tetőn kialakított nagyméretű, kétszárnyú tetőajtón át hagyhatta el (az alsó páncéllemezbe épített menekülőnyílást értelemszerűen csak vészhelyzetben használták). Ez viszont azt jelentette, hogy a járműre sem forgatható tornyot, sem más lőállást nem lehetett beépíteni, ami gyakorlatilag alkalmatlanná tette a járművet a továbbfejlesztésre. Ezt a problémát a PSZH részben megoldotta: a Rába vállalat által gyártott páncélautóból Magyarország mellett ezért Csehszlovákia és Lengyelország, valamint Kelet-Németország is vásárolt, míg 200 db-ot Irak vett át.

A FÚG és a PSZH ideiglenes jelleggel megfelelt, ám a gyakorlatlan tervezés és a magyar ipar hiányosságai ezt a járművet is halálra ítélték. Egyrészt a kis teljesítményű erőforrás miatt a PSZH nehéz terepen más páncélautóknál nehezebben boldogult (és a fentebb említett szűk motortér és alternatív erőforrások hiányában a motort nem tudták erősebbre cserélni), emellett az elégtelen alkatrész-utánpótlás miatt általában nem is volt minden példány vethető.

Elsőként az NDK selejtezte a típust (ezeket Dél-Jemen-nek adományozták), amit hamarosan a többi üzemeltető is követett. Az egyetlen kivételt Magyarország jelenti, amely forráshiány miatt máig tartalékba helyezve megtartott PSZH páncélautókat (ahogy BRDM-2-eseket is).

A D-442-es és D-944-es relatív széleskörű használata ellenére háborúban valószínűleg nem vettek részt, bár elképzelhető, hogy néhány példányt Irak bevetett az ország 1991-es lerohanásakor (a páncélautó korlátozott képességeit látva - a BRDM-2-eshez hasonlóan - ezeket a harcjárműveket általában nem frontszolgálatra osztották be).


Utóélet:

Magyarország és a tervező Haditechnikai Intézet számára kétségkívül komoly fegyvertényt jelentett a FÚG és a PSZH (meglepően gyors) megtervezése (különösképpen annak fényében, hogy az azt megelőző két évtizedben az országban egyetlen páncélautót sem terveztek). Ugyanakkor a fejlődés útját jól mutatta, hogy a hasonló képességű BRDM-2-ssel a Szovjetunió is leállította a hasonló átmeneti méretű páncélautók előállítását és ehelyett a nagyobb, négytengelyes típusokra koncentrált (BTR-60/70/80/90):


OT-65A „Vydra” (csapatszállító páncélautó):

A PSZH egyetlen érdemben módosított külföldi változata a vidra nevű OT-65A volt, amely a cikk elején említett OT-62 „TOPAS” lánctalpas csapatszállító tornyát kapta, de egyéb tekintetben azonos volt a magyar D-944-essel.


Műszaki adatok:

Név: F-442 „FÚG”

Típus: könnyű (felderítő) páncélautó

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 6,3 t

Hossz: 5,79 m

Szélesség: 2,50 m

Magasság: 1,91 m

Motor: 155 Le-s (”V” hengerelrendezésű, 6 hengeres, turbófeltöltős, dízelüzemű)

Legénység: 2-3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (UK, a test tetején)

Másodlagos fegyverzet: nincs

Páncélzat: 4-13 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 87 km/h (úton), 45 km/h (terepen), 9 km/h (vízben)

Hatótávolság: 600 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.