Borbeno Oklopno Vozilo

„BOV”


Előzmények:

Az első világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchiát feloszlatták, az osztrákok és magyarok mellett korábban elnyomott nemzetiségek pedig önálló országokat kaptak, de azért, hogy a fiatal államok képesek legyenek megvédeni magukat, a hasonló nyelvű és kultúrájú kisebbségek együtt alkottak egy-egy új országot: északon a cseheket és szlovákokat tömörítő Csehszlovákiát, délen pedig a délszláv kisebbségeket egyesítő Jugoszláviát.

A szegény, elmaradott iparú és több kisebbsége miatt komoly belső feszültséggel küzdő Jugoszlávia számára már hadserege modernizációja is komoly gondot okozott, ezért az ország még 1939-ben is csupán minimális számú modern repülőgéppel (pl.: Ikarus IK-2) és elavult harckocsikkal (pl.: Skoda S-I-D) rendelkezett.

A második világháború kitörését követően Jugoszláviában tovább mélyült az ellenállás a fasisztákhoz húzó vezetés és a semlegesség-párti lakosság között. 1941-ben Jugoszlávia diktátora, Paul Karadordevic herceg szövetséget kötött az olasz és német fasisztákkal, ezért két nappal később a hadsereg puccsot robbantott ki. A hatalomátvétel sikeres volt, azonban Jugoszlávia kulcsfontosságú elhelyezkedése miatt a német, olasz és magyar erők másfél héttel később lerohanták az országot.

A második világháború alatt Jugoszláviában is fasiszta bábkormányt alakítottak, de az ország területén a demokratikus és kommunista erők is gerilla-tevékenységet folytattak. Az egymás ellen is harcoló ellenállásnak a második világháború végén a kommunisták vetettek véget, akik az elfoglalt területeken Josip Broz, közkeletű nevén Tito marsallt juttatták hatalomba.

A szovjet csapatok a kommunista hatalomátvételt követően hamarosan elhagyták Jugoszláviát, az egyeduralomra törő Tito azonban hatalma megszilárdítását követően, 1948-ban szembefordult Sztálinnal és a nagyhatalmakat egymás ellen kijátszva uralma alatt Jugoszlávia el nem kötelezett kommunista diktatúrává vált. Ez egyrészt felszabadította Jugoszláviát a Szovjetunió nyomása alól, így Tito szabadon tárgyalhatott a keleti és a nyugati államokkal, azonban mindkét oldal ellenségesen viszonyult hozzá, ami megnehezítette a hadfelszerelés vásárlását.

Jugoszlávia szovjet T-54-es, majd T-55-ös harckocsikat vásárolt, az 1960-as évektől viszont még jobban eltávolodok a Szovjetuniótól, ezért a továbbiakban kénytelenek voltak helyben gyártani a szükséges típusokat. Ennek részeként a T-55-ös harckocsikból létrehozták a T-55AI „Igman” modellt, később pedig a T-72-es harckocsiból a továbbfejlesztett M-84-est.

A szovjet harcjárművek fejlesztése mellett Jugoszláviában már 1956-ban megkezdték helyi tervezésű harcjárművek létrehozását is. Ennek eredményeként született meg az 1962-es OT M-60 lánctalpas csapatszállító, amelyből 1979-ig közel 800 példányt építettek, később pedig gyártották a BVP M-80-ast, amely közel azonos alakja ellenére nem a szovjet BMP-1-es változata, hanem szintén önálló konstrukció volt.

A lánctalpas csapatszállítók mellett, részben ezek kiváltására Jugoszláviában az 1980-as évek elején megkezdték egy új, de a korábbiakkal szemben gumikerekes páncélautó fejlesztését, Borbeno Oklopno Vozilo (jugoszláv; páncélozott harcjármű), röviden BOV néven.


Konstrukció:

A jellegzetes, csapott orráról és az erre rögzített pótkerékről könnyen felismerhető BOV páncélautót gyors és relatív nagy kapacitású, de mérsékelt áru típusnak szánták. A harcjármű alapváltozatát csapatszállítónak tervezték: a BOV a két fős legénysége mellett maximum 8 teljes fegyverzetű katona szállítására volt képes, akik a jármű oldalain kialakított lőrésen át tüzelhettek az ellenségre, de emellett a típus tetején kialakítottak egy nyitott lőállást is, benne egy géppuskával vagy egy nehézgéppuskával.

A BOV páncélautó védelmét helytől függően 8-15 mm vastag acéllapokkal oldották meg, amelyek NATO AEP-55 STANAG 4569 3-as szintű védelmet biztosítottak, azaz 30 méterről képesek egy 7,62 mm-es páncéltörő lövedék megállítására és védelmet nyújtottak maximum 8 kg-nyi robbanóanyag vagy egy, a járműtől 60 méterre becsapódó 155 mm-es tüzérségi lövedék repeszei ellen.

A jugoszláv csapatszállító páncélzata csak a kézifegyverek találatai ellen védett, a nagyobb kaliberű nehézgéppuskák és gépágyúk ellen nem. Hidegháborús páncélautókon szokatlan módon a BOV relatív nagy méretű páncélüveg első és oldalsó szélvédőket kapott.

A BOV alapváltozata 9,1 tonna tömegű volt. A kéttengelyes harcjármű négykerék-meghajtással rendelkezett, amelyet egy német Deutz F6L413 dízelmotor mozgatott. A hajtóművet a típus farába építették, a küzdőtér mögé, ami lépcsőzetes alakot adott a páncélautónak. A 150 lóerős Deutz erőforrás épített úton 95 km/h-s végsebességet tett lehetővé.

A harcjármű nem volt úszóképes, nukleáris, biológiai és vegyvédelme nem volt megoldott, azonban a páncélautó oldalaira 3-3 ködgránát-vetőt telepítettek.


Fejlesztések:

A Borbeno Oklopno Vozilo idővel jelentős számú harcjármű-családdá nőtt. A csapatszállító BOV bázismodell mellett a jugoszlávok megalkották a BOV-M-et, egy, a jugoszláv félkatonai erőknek szánt csapatszállító variánst, a hasonló, de a csendőrség által használt BOV-VP-t, valamint a BOV-SN páncélozott mentőautót és a BOV-1 „POLO” rakétás páncélvadászt (utóbbi 6 db szovjet 9M14 „Maljutka” irányított páncéltörő rakétát szállított). A baloldali fotón egy BOV-1

A BOV páncélautókból hosszú szolgálati idejük miatt később több további, fejlesztett variánst is kidolgoztak: az erősebb motorral, modernizálta fegyverekkel felszerelt BOV M10 tüzérségi megfigyelőt, a BOV M11 felderítőt, valamint az MRCKB BOV-3 parancsnoki modellt.

A BOV-ból ezek mellett a 2010-es évek végén egy jelentős mértékben áttervezett, második generációs változatot is kidolgoztak. Ezen a páncélvédelmet STANAG 4569 4-es szintre növelték, ezáltal az 200 méterről ellenáll a szovjet 14,5 mm-es nehézgéppuska találatának, a 11 tonna fölé nőtt tömeg ellensúlyozására új motort és modern elektronikai rendszereket építettek be, sorozatgyártásuk azonban megrendelés hiányában nem kezdődött meg.


Szolgálatban:

A BOV páncélautókat a kezdetektől kettős célra szánták: egyrészt hagyományos katonai páncélautónak, másrészt csendőrségi és más országon belüli biztosítási feladatokra (utóbbi küldetésekhez több példányt felszereltek vízágyúval, illetve könnygáz gránát-vetőkkel).

A típus fokozatosan felváltotta a korábbi, elavult jugoszláv lánctalpas csapatszállítókat, azonban a típust katonai szerepkörben Jugoszlávia nem vetette be, mert független államként nem vett részt az Amerikai Egyesült Államokat vagy a Szovjetuniót támogató külföldi kiküldetésekben, azonban a Jugoszláviát alkotó különböző nemzetiségek szembenállása egyre erőszakosabbá vált, ezért a típust az országon belül gyakran alkalmazták.

A BOV a hidegháború második felének tipikus csapatszállító páncélautója volt: relatív kis méretű, kéttengelyes harcjármű nagy mozgékonysággal, vékony páncélzattal és viszonylag alacsony árral (pl.: belga BDX, francia Berliet VXB-170, portugál Bravia Chaimite).

A Jugoszlávia felbomlását követő Délszláv háború, valamint az ezzel párhuzamosan zajló Koszovói háború alatt a típust számos alkalommal bevetették, mint konvoj-kísérő és légvédelmi páncélautót, de vékony páncélzata miatt a harcokban számos példány megsemmisült. Jugoszlávia mind a 6 utódállama örökölt BOV páncélautókat, amelyeket még évtizedeken át használtak, emellett 20 modernizált példányt Banglades vásárolt meg.

A BOV már megjelenésekor is csak rendfenntartó tevékenységre és másodlagos katonai feladatkörök betöltésére (mindenekelőtt őrjáratozásra) volt alkalmas, vékony páncélzata, az aknaálló kialakítás és az ütőképes fegyverzet hiánya miatt frontszolgálatra azonban nem.

Összesen több mint 550 db BOV-t építettek. Hibái miatt a BOV járműcsaládot legnagyobb számban hadrendben tartó Szerbia Jugoszlávia széthullását követően is fejlesztette. A páncélautó korlátozott számban máig hadrendben áll, de számuk fokozatosan csökken, ahogy a típust újabb, jobb képességű páncélautókra cserélik.

Neve ellenére a BOV M16 „Milos” nem kapcsolódik a BOV páncélautóhoz, bár a kéttengelyes csapatszállító páncélautó azonos feladatkört lát el és szintén Szerbiában tervezték.


Utóélet:

A BOV egyike volt a hidegháború alatt létrehozott tucatnyi könnyű csapatszállító páncélautóknak, azonban a harcjárműből meglepően sok változatot terveztek és több gyártásba is került:


BOV-3 (önjáró légvédelmi löveg):

A BOV-3 a BOV toronnyal felszerelt légvédelmi változata volt, amely 3 db 20 mm-es gépágyút hordozott. A típussal az 1990-es évek harcaiban számos repülőgépet lelőttek, emellett a harcjárművet jelentős tűzereje miatt előszeretettel alkalmazták földi célpontok ellen. A BOV-3-asból később létrehoztak egy továbbfejlesztett változatot is BOV-30 jelzéssel (2 db 30 mm-es gépágyúval), ez azonban nem került gyártásba.


Műszaki adatok:

Név: Borbeno Oklopno Vozilo „BOV”

Típus: csapatszállító páncélgépkocsi

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 9,10 t

Hossz: 5,70 m

Szélesség: 2,53 m

Magasság: 2,33 m

Motor: 150 LE-s (Deutz F6L413, dízelüzemű)

Legénység: 2 fő (+ maximum 8 utas)

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 12,7 mm-es nehézggépuska (a test tetején)

Másodlagos fegyverzet: nincs

Páncélzat: 8-15 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 95 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 500 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.