AEC Armoured Car

„AEC”


Előzmények:

A XX. század fordulóján megjelenő robbanómotorok új fejezetet nyitottak a szárazföldi hadviselésben. Ezt megelőzően a haderők három fegyvernemre oszlottak: gyalogosan közlekedő gyalogságra, lóvontatású (szintén lépésben haladó) tüzérségre és más utász-alakulatokra, valamint lovasságra. A gőzhajtású vasút elterjedéséven ugyan sikerült jelentősen megnövelni a sebességet, de kötöttpályás járművek révén ezek csak az előre kiépített útvonalakon haladhattak: a fronthoz közel továbbra is óránként néhány kilométerre csökkent a hadseregek sebessége.

A kis tömeg mellett jelentős teljesítményre képes benzin- és dízelmotorok azonban lehetővé tették a gépjárművek létrehozását, amelyek a minden országot behálózó burkolt és burkolatlan utakon, azaz gyakorlatilag bárhol nagy sebességgel haladhattak, lehetővé téve a mobil, manőverezésen alapuló hadviselést. Az új, összkerék-meghajtású modellek az épített utak mellett már könnyű terepen is boldogultak, amikor azonban az első világháború harcok után kialakultak az állóháborús frontok, az automobilok ismét háttérbe szorultak, mert védtelen kerekük, erőforrásuk és utasterük miatt rendkívül sérülékenynek bizonyultak.

Az állóháborút végül a lánctalpaik révén nehéz terepen is boldoguló páncélozott, fegyverrel felszerelt harckocsikkal sikerült megtörni, de fontos szerep jutott a páncélautoknak is, amelyek nevüknek megfelelően páncélozott, többnyire felfegyverzett terepjárókat takartak. A korai első világháborús páncélautók a fronton születtek úgy, hogy a katonák acél lapokkal burkoltak terepjárókat és teherautókat (pl.: Ford T-modell-eket), később viszont már kifejezetten erre a célra tervezett járműveket is gyártottak.

Az Egyesült Királyságban különösen sok páncélautót épített közel egy tucat gyár: ilyen volt a Peerless páncélautó (egy amerikai Peerless teherautó vázán), a Lanchester páncélautó (egy felső kategóriás Lanchester Sporting Forty vázán) és a Rolls-Royce páncélautó (a Rolls-Royce Silver Ghost luxusautó vázán). E páncélautók egy részét az első világháborút követően is tovább használták (a Rolls-Royce páncélautókat egészen 1944-ig), mert egyesítették a tűzerőt és védelmet a megfelelő mozgékonysággal és (a nehéz harckocsikhoz képest) alacsony árral.

Az Egyesült Királyságban a járőrözésre és alacsony intenzitású gyarmati üzemeltetésre különösen alkalmas vékony páncélzatú, géppuskákkal felszerelt páncélautókból a két világháború alatt is fejlesztettek új típusokat (pl.: 1923-as Vickers Crossley Model 25, 1927-es Lanchester 6×4, 1936-os Morris CS9), amelyek békeidőkben megfeleltek, a második világháború azonban ismét alapjaiban írta újra a háború szabályait.

Az első világháborúhoz hasonlóan statikus lövészárok-hadviselésre készülő briteket meglepte a motorizált német haderő előretörése és bár az 1940-es Dunkerque-i csatában sikerült a La Manche csatornán át kimenekíteni a franciaországi katlanban ragadt brit katonákat, minden nehéz fegyverzetüket és harcjárműveiket hátra kellett hagyni. Ez óriási problémát okozott, mert az Egyesült Királyságnak rövid idő alatt nagy mennyiségű hadianyagot kellett volna gyártania, azonban erre (ellentétben az Amerikai Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval) ipara nem volt képes.

További problémát jelentett, hogy az európai harcok során nyilvánvalóvá vált: a korábban tervezett harcjárművek, köztük a páncélautók a megváltozott körülmények között már nem alkalmasak első vonalbeli szolgálatra, ezért az angolok ismét megkezdték számos páncélautó tervezését (ld. „Szolgálatban” bekezdés). E típusok egyike az AEC Armoured Car (angol; AEC páncélautó) volt, amelyet a buszokat és teherautókat gyártó Associated Equipment Company (AEC) vállalat készített.


Konstrukció:

Az AEC Armoured Car a brit páncélautók új generációjához tartozott: ezeket az 1940-es években a kortárs angol cirkáló harckocsikhoz hasonlóra tervezték nagy mozgékonyság mellett relatív vastag páncélzattal és egy páncéltörő löveggel.

Az AEC páncélautó a cég 10 tonnás Matador kéttengelyes teherautóján alapult (ld. jobbra), amelyből több mint 10000 példányt építettek a hadsereg számára (a típust lövegvontatóként is használták). A nehéz és nagyméretű váz következtében a típus képes volt egy löveg hordozására; azért, hogy lerövidítsék a fejlesztési időt és csökkentsék a tervezés költségeit, a már létező vázból és új felépítményből álló páncélautóra az ekkor gyártásba küldött Mark III „Valentine” gyalogsági harckocsi tornyát építették.

E torony egy 2 fontos (40 mm-es) páncéltörő löveget kapott, amelyet az összes kortárs brit páncélos is használt, ami jelentős tűzerőt biztosított a típusnak. A löveg mellett a páncélautó egy párhuzamosított Besa- és egy további Bren géppuskát hordozott.

Az AEC páncélautó külsőre egyáltalán nem hasonlított a bázisul szolgáló Matador teherautóra: e harcjármű relatív keskeny páncéltestet kapott egyszerű, szögletes testtel, amelyet a szegecselt toronnyal szemben hegesztéssel rögzítettek. A típus páncélzata páncélautók között szintén kiemelkedőnek számított: az a legvékonyabb helyeken is elérte a 16 mm-t, a frontpáncélzat pedig 65 mm vastag volt, amelyet ráadásul megdöntöttek, tovább növelve az effektív páncélvastagságot.

Természetesen mindez kiemelkedően magas, 11 tonnás tömeget eredményezett, amely a 4-6 tonnás kortárs páncélautókkal szemben már közelebb állt a cirkáló harckocsikhoz és meghaladta az összes brit építésű könnyű harckocsi tömegét (a Matador teherautó 7,75 tonnát nyomott).

Azért, hogy a páncélautó megfelelő mozgékonyságát biztosítsák, a vázat adó teherautó 95 lóerős erőforrását egy 105 lóerős AEC 190-es dízelmotorra cserélték, amely a négy nagyméretű teherautó-kerékkel és az összkerék-meghajtással műúton 60 km/h-s végsebességet biztosított (szemben a Matador 48 km/h-s sebességével).


Fejlesztések:

Az AEC páncélautó a Matador-ra épült, de önálló típusnak tekinthető; elkülönült mind a teherautótól, mind a szintén annak vázán kialakított AEC 4x4 „Dorchester” paracsnoki páncélautótól. Az AEC páncélautó egy gumikerekes páncélvadász volt, egyike az 1940-es évek elején megjelenő új, 40 mm-es löveggel felszerelt brit típusoknak. Az AEC modellje ugyan kétségtelenül felülmúlta a vékony páncélzatú, kizárólag géppuskákkal felszerelt első világháborús és két világháború közötti brit páncélautókat, de az 1940-es években a harctéren kiderült, hogy a harckocsikhoz hasonlóan a 37 és 40 mm-es páncéltörő lövegek az új közepes és nehéz harckocsik leküzdésére már kis távolságból sem képesek.

A legtöbb páncélautót kényszerből tovább használták, nagyméretű teherautó-vázának köszönhetően azonban az AEC páncélautóból kialakítottak egy nehezebb változatot. Az eredeti AEC Mk I változat a Valentine-harckocsi tornyát hordozta egy 2 fontos (40 mm-es) löveggel, az AEC Mk II viszont a Churchill harckocsi Mk III modelljének tornyát vette át, benne az erősebb 6 fontos (57 mm-es) páncéltörő löveggel (az alábbi fotón baloldalt egy Mk I-es, jobboldalt egy Mk II-es AEC páncélautó látható).

Az AEC Mk II-es a megnövekedett tűzerő mellett (új tornya révén) még vastagabb páncélzattal rendelkezett, amely hatására a páncélautó össztömege 1,7 tonnával 12,7 tonnára nőtt, ezért az addig használt 105 lóerős AEC 195-ös dízelmotort egy 158 lóerős AEC 197-es egységgel váltották ki. Emellett a két harcjármű további, kisebb részletekben is eltért (pl.: a Mk II-es homlokpáncélzatát áttervezték; az addigi szögletes, lépcsős frontrészt egyetlen döntött páncéllapra cserélték, ami megnövelte a becsapódó lövedékek lepattanásának esélyét).

A típusból emellett kialakítottak egy harmadik modellt is (AEC Mk III), amely egy gyalogság-támogató harcjármű volt, egy QF 75 mm-es löveggel (a 6 fontos löveg 57-ről 75 mm-esre felfúrt változatával). A QF 75 mm-es löveg kaliberét tekintve a brit 17 fontos (76,2 mm-es) páncéltörő löveghez állt közelebb, gyakorlatilag azonban egy vízszintesen tüzelő tarack volt, amely vékony csőfallal rendelkezett és alacsony sebességű nagy robbanóerejű (HE) lőszert tüzelt. A páncélautóból tervezték egy légvédelmi változat kialakítását is 2 db Oerlikon gépágyúval, ez azonban nem valósult meg.


Szolgálatban:

Az Egyesült Királyságban már az első világháború alatt is építettek löveggel felszerelt páncélautókat (30 db 1915-ös Seabrook páncélautót és 2 db 1916-os Pierce-Arrow páncélautót; mindkét típust egy-egy 47 mm-es Vickers hajóágyúval), de ezek csupán kísérleti típusok voltak, amelyek ellenséges páncélozott járművek hiányában gumikerekes önjáró lövegként funkcionáltak).

Az AEC vállalat a hadi helyzetet látva saját költségén építette meg az AEC Armoured Car prototípusát, amelyet 1941-ben nyilvánosan mutattak be Londonban, abban bízva, hogy sikerül felkelteni a döntéshozók vagy a sajtó figyelmét. A reklámkampány sikeres volt: a harckocsit a hadsereg megrendelte és 1942-44 között 629 példányban gyártották (megjelenésekor az AEC a világ legvastagabb páncélzatú páncélautója volt: frontpáncélja nemcsak a páncélautókét, de a legtöbb brit harckocsiét is felülmúlta).

Az első AEC páncélautókat az észak-afrikai hadszíntéren vetették be a németek ellen 1942 végén, ahol ugyanolyan felemásan teljesített, mint a brit cirkáló harckocsik: a típus nagy sebessége hasznos volt a sivatagi harctéren, de 40 mm-es lövege sokszor nem bizonyult elegendőnek a német harckocsik új (megvastagított páncélzatú) változatai ellen. Ideiglenes megoldásként néhány példány 40 mm-es lövegű Valentine-harckocsi tornyát eltávolították és a Crusader harckocsi Mk III-as változatának tornyával helyettesítették (benne az 57 mm-es löveggel), később pedig az 57 mm-es löveg már a gyártósoron kiváltotta a 40 mm-es ágyút.

Az AEC páncélautó a háború végső éveiben is hadrendben maradt és végig harcolta az Európai hadszínteret: bevetették Olaszországban és Franciaországban, később pedig Németország területén is, azonban mivel 57 mm-esnél nagyobb páncéltörő löveget már nem tudott befogadni és eleve korlátozott számban készült, a háború menetére nem volt érdemi hatással.

Az AEC páncélautó ennek ellenére komoly történelmi jelentőséggel bír. E típus bizonyította, hogy a páncéltörő löveggel felszerelt nehéz páncélautók alkalmasak lehetnek a harckocsik kiváltására. Az AEC típusa előtt is épültek löveggel felszerelt sorozatgyártású páncélautók (pl.: francia Panhard 178, szovjet BA-10 de e típus lényegesen nagyobb és nehezebb volt, ráadásul mintaként szolgált a későbbi nehéz páncélzatú gumikerekes páncélautókhoz.

Az Egyesült Királyság minden más nemzetnél több ilyen páncélautót rendszeresített, de mivel az ország néhány szárazföldi harcjármű-gyártó vállalatának kapacitását lekötötték a harckocsik, ezeket (az első világháborúhoz hasonlóan) több önálló cég építette.

Ebbe a csoportba tartozott az AEC páncélautó mellett az amerikai gyártású T17 „Deerhound”, T17E1 „Staghound” és a T18 „Boarhound”, valamint a vékony páncélzatú, de szintén löveggel felszerelt brit típusok (Coventry AFVW19, Daimler Armoured Car, Humber Armoured Car és a dél-afrikai Marmon-Herrington Armoured Car).

Az AEC páncélautó az 1950-es évek közepéig hadrendben maradt az Egyesült Királyságban, amikor kiváltotta az azonos feladatkörű, de háromtengelyes Alvis FV601 „Saladin”, azonban a leselejtezett példányok egy részét Libanon vásárolta meg, amely azokat az 1970-es évek végéig használta és számos országban máig építenek és használnak nehéz, harckocsikhoz hasonló tornyú gumikerekes páncélvadászokat (pl.: brazil EE-9 „Cascavel”, francia AMX-10 RC, olasz B1 „Centauro”).


Utóélet:

Az AEC páncélautó fontos szerepet játszott egy új harcjármű-kategória létrehozásában, de magából a típusból (a sorozatgyártásra nem került légvédelmi variánst kivéve) nem építettek specializált változatot:


T17E1 „Staghound” (gumikerekes páncélvadász):

A T17E1 az Amerikai Egyesült Államokban az AEC-vel párhuzamosan fejlesztett típus volt, amelyet az amerikaiak végül nem rendszeresítettek, az Egyesült Királyság azonban megrendelte a járművet, amelyből a Chevrolet vállalat 1942-44 között 3844 példányt épített és amelyet a britek gyakran az AEC-vel együtt használtak (e típus 14 tonnát nyomott, az M3 „Lee” közepes harckocsi 37 mm-es lövegével szerelték fel és páncélzatának vastagsága elérte a 44,5 mm-t).


Műszaki adatok:

Név: AEC Armoured Car „AEC”

Típus: gumikerekes páncélvadász

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 11,0 t

Hossz: 5,18 m

Szélesség: 2,74 m

Magasság: 2,54 m

Motor: 110 LE-s (AEC 195, dízelüzemű)

Legénység: 3 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 40 mm-es géppuska (QF 2 pounder, a toronyban)

Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (egy-egy Besa és Bren, párhuzamosított és a test tetején)

Páncélzat: 16-65 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 60 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 400 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.