ACV Indian Pattern

„ACV-IP”


Előzmények:

A második világháború alatt az Egyesült Királyság és gyarmatai komoly problémába ütköztek. A Brit Birodalom a napóleoni háborúk legfontosabb tengeri ütközetében, az 1805-ös Trafalgari csatában legyőzte a francia-spanyol flottát, amivel a tengerek korlátlan urává vált: ezt követően a Royal Navy (angol; Brit Királyi Haditengerészet) ereje meghaladta a második és harmadik legerősebb haditengerészet egyesített erejét. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a britek képesek voltak kiépíteni és fenntartani a világ legnagyobb, az Antarktisz kivételével minden kontinensre kiterjedő gyarmatbirodalmukat és háború esetén blokád alá vehették vagy akár megsemmisíthették az ellenséges vízi haderőt.

Az első világháború végére azonban az angolok rendkívül rossz anyagi helyzetbe kerültek, miközben több ország, köztük az Amerikai Egyesült Államok és a Nagy Japán Birodalom hatalmas méretű haderőt épített ki, ezért a második világháború kezdetére megszűnt a britek nyomasztó túlereje. A németek ugyan felszíni hadihajóik tekintetében többszörös hátrányban voltak a britekkel szemben, azonban tengeralattjáróik veszélyt jelentettek az angolok túléléséhez kulcsfontosságú konvojokra, ráadásul később az angolok elleni háborúba bekapcsolódtak az olaszok és a japánok is.

1940-ben az európai kontinens nagy részét elfoglalták a németek, az Egyesült Királyság pedig a túléléséért küzdött, ezért a brit Nemzetközösség (az angol gyarmatok) magukra maradtak. A gyarmatok a britek oldalán beléptek a háborúba és nagy létszámú hadseregeket állítottak fel, de a válságos helyzetben nem számíthattak brit segítségre, ezért kénytelenek voltak helyben előállítani fegyvereik és harcjárműveik egy részét.

Ezen programok keretében hozták létre volt többek között az ausztrál Sentinel és a kanadai Ram harckocsikat, illetve a gyártásba nem került új-zélandi Bob Semple páncélost is. A kevésbé fejlett brit gyarmatok képtelenek voltak harckocsik gyártására, ezért Dél-Afrikában megépítették a Marmon-Herrington páncélautót.

Az angolok legnagyobb ázsiai gyarmata, Brit India (a mai India, Pakisztán, Banglades és Mianmar) számára a háború szintén komoly problémát jelentett, mert bár képes volt nagy létszámú haderő felállítására, azokat brit import hiányában képtelen volt ellátni a szükséges harcjárművekkel.

Ebben a helyzetben a kormányzóság is helyi (indiai) gyártás mellett döntött, de Brit India gyenge gépipara miatt eleve egy páncélautót terveztek. A harcjárművet egyszerűen Armoured Carrier, Wheeled, Indian Pattern (angol; páncélozott hordozójármű, gumikerekes, Indiai típus, röviden ACV-IP; sic!) jelzéssel látták el, de általában ACV Indian Pattern-nek nevezték. A páncélautó indiai beceneve Tatanagar volt, amely a Tata és a hindi város szavak összeolvasztásából született, utalva arra, hogy a típust részben az indiai Tata Vas- és Acélművek gyártotta.


Konstrukció:

Az ACV-IP neve ellenére nem csapatszállító, hanem felderítő páncélautó volt, amelyet úgy terveztek, hogy a lehető legegyszerűbben gyártható legyen, ezért előállítása még a rendkívül fejletlen indiai iparnak se okozzon gondot. Mivel egy teljesen új harcjármű kifejlesztése messze meghaladta a helyi lehetőségeket, ehelyett a típust egy már létező teherautó vázára építették (ez az 1930-as évek elejéig gyakori megoldás volt, később viszont kiszorították őket az eleve páncélautónak tervezett típusok).

A csapott frontjáról könnyen felismerhető ACV-IP nem rendelkezett bonyolult toronnyal és mivel Ázsiában nem álltak rendelkezésre az európai (pl.: Bofors, Madsen, Oerlikon) gépágyúk és lövegek, ezek helyett az elterjedt brit Boys páncéltörő puskát használták: egy .55 (13,9 mm) kaliberű ismétlőfegyvert, amelyet eredetileg gyalogsági fegyvernek gyártottak (a fegyvert az Indiában használt jobboldali vezetőállás melletti, kisebb felhajtható ajtón keresztül használhatták).

A löveg mellett a páncélautó 1 db 7,7 mm-es Bren könnyűgéppuskát hordozott, amelyet a felépítmény fölé telepítettek egy csuklós állványra, ezáltal egyaránt alkalmas volt földi és alacsonyan repülő légi célok ellen.

Az ACV-IP páncélzatát homogén acéllemezekből alakították ki, amelyeket aztán szegecseléssel rögzítettek a járműtesthez: ez a megoldás a második világháború kitörésekor már elavultnak számított, de a szegecselés lényegesen egyszerűbb volt, mint a hegesztés. Az indiai típus páncélzata nagyméretű elemekből állt, amely egységesen 8 mm vastagok voltak, kivéve a 14 mm vastag homlokpáncélt. A páncélautó nem, rendelkezett tetőpáncélzattal, de magát a páncélzatot minden oldalon erősen megöntötték, növelve a lepattanó találatok esélyét.

A magas frontrésszel szemben a típus hátsó szekciója ellapult, mert a páncélautó fordított kialakítással rendelkezett: a bázisjármű egy orrmotoros teherautó volt, az ACV-IP-nél viszont a motor került a jármű farába (kivéve az első változatot). Az ACV-IP-t egy 8 hengeres amerikai Ford benzinmotor hajtotta. A polgári eredetű hajtómű mindössze 95 lóerős teljesítményt produkált, de mivel a nyitott, vékony páncélzatú ACV-IP alig 2,6 tonnát nyomott, a páncélautó műúton így is 80 km/h-ig gyorsulhatott


Fejlesztések:

Az ACV-IP önálló fejlesztés volt, de a név nem egyetlen típust, hanem több, egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő harcjárművet takart, mert a páncélutókat az éppel elérhető teherautó vázára építették. Az első változat (ACV-IP Mk I) egy Ford Model 1940 teherautóra épült és a későbbiekkel szemben a jármű motorját még előre építették be. Mivel a polgári teherautó nem rendelkezett összekerék-meghajtással, a Marmon-Herrington összekerék-meghajtású átalakító-készletét használták (e vállalat az 1930-as évek elejétől kínált ilyen készletet Ford teherautókhoz és terepjárókhoz).

Az ezt követő ACV-IP Mk II már egy Ford CO11QRF alvázra épült, amely eleve négykerék-meghajtású volt, de összességében az egyetlen érdemi változtatást a hajtómű áthelyezése jelentette a jármű farába, valamint egy (helyi fejlesztésű) összekerék-kormányzási rendszer. A Mark II modellből három alváltozatot is létrehoztak: a Mk IIA páncélteste kismértékben különbözött a többi variánstól, a Mk IIB vastagabb páncélzatot kapott, míg a Ford C191QRF vázra épített Mk IIC rendelkezett tetőpáncélzattal és egy kisméretű, egyemberes toronnyal (benne a 7,7 mm-es Bren géppuskával).

Az ACV-IP Mk III a Mk IIC módosított változata volt, amelynél ismét megváltoztatták a páncéltest alakját, míg a ACV-IP Mk IV az újabb Ford C291QR alvázat használta, de ennél a modellnél visszatértek a nyitott, torony nélküli kialakításra. A baloldali fotón egy Mk I-es, a jobboldalon egy Mk IV-es Tatanagar látható.


Szolgálatban:

Az ACV-IP páncélzatát az East Indian Railway és a Tata Iron & Steel gyártotta, a végszerelést a szintén a Tata csoporthoz tartozó Tata Locomotives végezte (a teherautó-alvázakat Kanadából importálták). A páncélautó gyártását 1940-ben kezdték meg és 1944-ig folytatták: ez idő alatt jelentős számú, összesen 4655 példányt építettek (ezek túlnyomó része ACV-IP Mk II típusú volt).

Az India Pattern páncélautó nemzetközi összehasonlításban már megjelenésekor elavultnak tűnt elégtelen fegyverzettel és vékony páncélzatával, ennek ellenére a harctéren elfogadható teljesítményt nyújtott. Ebben előnyt jelentett számára, hogy a járművet a gyarmatokon használták, ahol lényegesen kevesebb harcjármű, illetve páncéltörő fegyver állt rendelkezésre és a típus páncélzata ellenállt a kézifegyverek (szemből a nehézgéppuskák) tüzének, a felül nyitott kialakítás pedig jó körkilátást biztosított.

A harcjármű főfegyvere, a Boys páncéltörő puska ugyan nem volt alkalmas harckocsik páncélzatának átütésére, páncélozatlan és kisebb távolságból könnyen páncélozott célok ellen azonban igen, ezért a fegyvert több brit harcjárműben használták (pl.: Humber Light Reconnaissance Car, Morris CS9 és Standard Beaverette páncélautók, Universal Carrier lánctalpas csapatszállító).

Az ACV-IP emellett megfelelő mozgékonysággal rendelkezett, alacsony tömege miatt laza talajon kevésbé volt hajlamos beásni magát és egyszerűsége biztosította a megbízható működést, valamint a könnyű javítást. Az egyetlen problémát a jármű farába épített erőforrás jelentette, mert a forró égövi területen nem jutott elegendő levegő a motortérbe, amely ezért hajlamos volt túlmelegedni.

Az elkészült páncélautókat a brit Nemzetközösség szétosztotta tagjai között: a járművet elősorban az indiai alakulatok használták, de Új-Zéland is alkalmazta. A páncélautó elsődleges célja felderítés volt, de gyakran alkalmazták járőrként, tüzérségi megfigyelőként, illetve egyes esetekben (jobb híján) önjáró légvédelmi lövegként.

A típust a háború közepén Észak-Afrikában és a Közel-Keleten (Afganisztánban és Szíriában) is bevetették. A háború második felében az ACV-IP-ket bevetették Indiában, Brit Malaya (a mai Malajzia és Szingapúr) és Mianmar területén, sőt, az indiai egységek Európában (elsősorban Olaszország területén) is.

A második világháborút követően a túlélő példányokat Indiában tovább használták az ország 1947-es függetlenné válásáig, az utolsó példányokat azonban az új-zélandi királyi tüzér-alakulatok használták a Koreai háborúban (ekkor már kizárólag tüzérségi megfigyelő/tűzhelyesbítő harcjárműként). A második világháborút követően Indiában nem folytatták harcjárművek fejlesztését; csak a hidegháborút követően indult be az érdemi fejlesztés különböző szovjet és nyugati eredetű típusok bázisán.


Utóélet:

Az ACV-IP már megjelenésekor elavult, korlátozott képességű típus volt, ugyanakkor elég egyszerű ahhoz, hogy a gyártó ország csekély ipari lehetőségei ellenére képes volt nagy sorozatban gyártani és a harctéren elfogadható teljesítményt nyújtott:


Humber Scout Car(felderítő páncélautó):

A Humber az ACV-IP-től független típus volt, gyakorlatilag annak brit megfelelője. A külsőre is hasonló, torony nélküli (de felül is zárt) páncélautó egy vagy két darab Bren géppuskát hordozott, maximális páncélvastagsága nem haladta meg a 14 mm-et és egy 87 lóerős motor mozgatta, ugyanakkor gyors és egyszerű típus volt, amelyből 1942-45 között több mint 4000 példányt gyártottak.


Morris Light Reconnaissance Car(felderítő páncélautó):

A Morris szintén egy, a Humber-hez és ACV-IP-hez hasonló modell volt, amely ugyancsak egy Boys páncéltörő puskát és egy Bren géppuskát hordozott, 8-14 mm vastagságú, felül nyitott páncélzattal és egy 72 lóerős lóerős benzinmotorral rendelkezett, amely viszonylag magas végsebességet biztosított számára (1940-44 között összesen 2200 ilyen harcjármű készült).


Műszaki adatok:

Név: Armoured Carrier, Wheeled, Indian Pattern (ACV-IP)

Típus: felderítő páncélautó

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 2,6 t

Hossz: 4,72 m

Szélesség: 2,26 m

Magasság: 1,98 m

Motor: 95 LE-s (Ford, 8 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 4 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 13,9 mm-es páncéltörő puska (Boys, a test elején)

Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,7 mm-es géppuska (Bren, a test fölött)

Páncélzat: 8-14 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 80 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 360 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.