SEEHUND osztály

„Harapós zsebfóka”


Tervezés:

A felszíni hajózás gyakorlatilag egyidős az emberiséggel, de a víz alá merülés sokáig ugyanolyan vágyálom volt, mint a repülés. Igaz, hogy már a XX. század előtt is léteztek víz alatti járművek (ld.: a Turtle 1777-ben, a Nautilus 1800-ban), de hatékony alkalmazásukra csak az első világháború alatt került sor (mivel ekkorra sikerült megoldani a műszaki problémákat).

Az első világháborús tengeralattjárók minőségi ugrást jelentettek a korábbi típusokhoz képest: a gőzhajtást nagyobb teljesítményű benzinüzemű motorokra cserélték, a fegyverzet pedig szint kizárólag torpedókból állt.

A tengeralattjárók a német haditengerészetben jutottak a legfontosabb szerephez: fő feladatuk az volt, hogy ellensúlyozták az angol hadihajók nyomasztó túlsúlyát. Bár az elkészült 376 tengeralattjáró hatalmas veszteségeket okozott az Egyesült Királyságnak, végül ez sem bizonyult elegendőnek a győzelemhez. A Versailles-i békeszerződés többek között kimondta, hogy Németország a továbbiakban nem építhet tengeralattjárót, de e haderőnem megmutatta, hogy megfelelő kisebb típusokkal a legnagyobb hadihajók is legyőzhetőek.

A két háború között a tengeralattjárók építése lelassult, de nem állt meg és a nácik hatalomra kerülésével ismét megkezdődött Németország újrafegyverzése. Alig 30 évvel később a náci Németország ismét hasonló helyzetbe került: felszíni flottája nem volt kellő hatékonyságú (és mivel az Egyesült Királyság még mindig nagyságrendekkel több hajóval rendelkezett), ismét tengeralattjárókat épített.

Bár az Adolf Hitler vezette Harmadik birodalom elsősorban a harckocsikra és a légierőre (Luftwaffe) fókuszált, a haditengerészetnél (Kriegsmarine) és ezen belül a tengeralattjárókon számos újítást vezettek be. Ezek közül a legfontosabb a kettős hajótest volt - a külső tartályok elhagyásával és az áramvonalas formával az új típusok a korábbiak sebességének mintegy háromszorosával is haladhattak, ráadásul hatótávolságuk is jelentősen nőtt. Számos további változtatást eszközöltek (például a torpedókat alkalmassá tették a Foxer zavaró-berendezések kikerülésére), de ennek ára volt.

Bármilyen hatékonnyá is váltak a német tengeralattjárók, például a XXIII-as típus vagy az 57 fős XXIA, építésük egyre nagyobb mennyiségű értékes nyersanyagot és tőkét igényelt, ezért még ebből a haderőnemből sem állt rendelkezésre elegendő mennyiség. Emiatt egyre nagyobb igény mutatkozott olyan tengeralattjárókra, melyeket sokkal olcsóbban és gyorsabban lehet gyártani és esetleges elvesztésük nem jelentett akkora problémát.

A célnak megfelelő mini-tengeralattjárók kutatására Németországban jelentős összegeket költöttek, de nem ők voltak az első nemzet, amely ilyen járműveket használt. Az Egyesült Királyág és Olaszország mellett Japán is épített ilyen harceszközöket, ráadásul Japán több alkalommal (például az 1941-es Pearl Harbor-i támadásban) be is vetette őket (bármiféle eredmény nélkül).

A nácik is hasonló helyzetbe kerültek, de volt egy nagy különbség a német és japán felfogás között. Igaz, hogy a mini-tengeralattjárók gyakorlatilag ember vezette torpedók voltak (hasonlóan a Bachem Ba 349-eshez vagy a V1-es rakétából átalakított Fieseler Fi 103R-ez), az öngyilkos japán gépekkel (pl.: Jokoszuka MXY7) ellentétben (elméletben) nem ölték meg pilótájukat.

Ennek azonban némileg ellentmondott, hogy a korai német mini-tengeralattjárók nem rendelkeztek kilőhető torpedóval, sebességük túl alacsony volt, ráadásul lemerülni sem tudtak (mivel az üvegbúra alatt ülő katona levegőellátása nem volt megoldott). A jobb oldali fotón egy német MARDER mini-tengeralattjáró látható (az alsó részen egy torpedóval).

A folyamatos fejlesztésnek köszönhetően ezeket a problémákat a háború végére megoldották: a német mini tengeralattjárók utolsó, legnagyobb képviselője a XXVII-es típus - más néven SEEHUND (német; fóka) osztály - volt, amely képességeiben messze túlszárnyalta elődjeit. Ennek egyik oka az volt, hogy e tengeralattjáró alapját nem német, hanem két elfogott angol mini-tengeralattjáró (az X6 és az X7) alkotta.


Konstrukció:

Annak ellenére, hogy e harcjármű a mini-tengeralattjárók kategóriájába tartozott, valójában inkább átmenet volt a búvárhajónak vagy monitornak számító korábbi típusok és a ”valódi” tengeralattjárók között. Ez már az alakjából is látszott: míg a korábbi modellek (például a HECHT vagy a MARDER osztály) egy üléssel ellátott torpedóhoz hasonlítottak, a SEEHUND-ok alakja a nagyobb tengeralattjárókét idézte.


Természetesen méreteiben meg sem közelítette azokat: hossza mindössze 12 méter volt, legénysége pedig csupán két főből állt. Ennek ellenére a SEEHUND osztály rendelkezett az akkori hatékony tengeralattjárók minden fontosabb ismertetőjegyével: elnyújtott, áramvonalas testet kapott, ellátták periszkóppal és kormányrendszerének hála akár 45 méterre is lemerülhetett a víz alá.

Hajtóműve is hasonló volt teljes méretű társaihoz: a mintegy 16 tonnás jármű mozgatásáról egy 60 lóerős dízel- és egy 25 lóerős elektromos motor gondoskodott. Ezzel a tengeralattjáró a felszínen 8, a víz alatt maximum 6 csomó sebességet érhetett el, ami igen kevésnek számított.

Ezzel szemben előnyt jelentett, hogy bár méreteiből adódóan hatótávolsága erősen korlátozott volt, kiegészítő üzemanyaga-tartályokkal akár 800 km-t is megtehetett. Ezt a képességét azonban ritkán használták ki, mert a felszínen is mindössze 15 km/h-s sebességgel haladó járművön eltöltött több mint két nap borzasztóan megterhelte a szűkös belső térben nyomorgó legénységet.

A SEEHUND osztályú tengeralattjárók fő feladata - nagyobb méretű társaihoz hasonlóan - az ellenséges hajók elsüllyesztése volt. Képességeit tekintve az osztály tagjai az első világháborús tengeralattjárókhoz hasonlítottak: sebességük alacsony, a víz alatt mindössze 6 csomós volt, korlátozott ideig maradhattak a víz alatt és mindössze két torpedót vihettek magukkal. Emiatt a XXVII-es típus főbb vadászterületét a folyók torkolatai és a part menti sekélyebb területek képezték, áldozataik pedig a lassabb, kevésbé fordulékony szállítóhajók közül kerültek ki.


Szolgálatban:



A SEEHUND osztály a német mini-tengeralattjáró program legfejlettebb tagja volt: az első modell, a HECHT osztály (német; csuka) gyakorlatilag torpedónak számított (leoldható robbanófejjel), hasonlóan a kissé fejlettebb NEGER (néger)-hez. A MOLCH (szalamandra) és a MARDER (nyest) már valódi újítást jelentettek: képesek voltak lemerülni, ráadásul a MARDER osztályú mini-tengeralattjárók már nem egy, hanem két torpedót vihettek magukkal.

vAz első valódi mini-tengeralattjáró a HAI (cápa) osztály lett: ez a prototípus már 20 csomós sebességre is felgyorsulhatott. A HAI lett az alapja a legsikeresebb német mini-tengeralattjárónak, a 3 tonna vízkiszorítású BIBER-nek (hódnak).


Amikor 1944-ben megjelent a SEEHUND, a maga 15 tonnás vízkiszorításával (kategóriájában) hatalmas és erős osztálynak tűnt. Ellentétben a szárazföldi tankettekkel (pl.: L3/33, TKS), a mini-tengeralattjárók elvben komoly veszélyt jelentettek, mert ugyanazokat a torpedókat használták, mint teljes méretű társaik.

A XXVII-esek további előnye volt, hogy kis méretük és alacsony sebességük miatt a Szövetségesek szonárjai számára gyakorlatilag láthatatlanok voltak, így elvben nem túl drága, de halálos fegyverré váltak.

E harcjármű véglegesített, gyártásba került változata a Type XXVIIB5 volt, más néven Type 127. A gyártás 1944-ben indult meg és SEEHUND osztályú mini-tengeralattjárók a háború végig folyamatosan készültek. A nácik a rájuk jellemző hihetetlen mennyiséget rendeltek: a tervek szerint 1000 SEEHUND-ot kellett volna összeszerelni. Szintén német sajátosság volt, hogy ennek mindössze a negyede, 235 db készült el és csak minden második jármű került a csapatokhoz (jelölésük az U-5501-től az U-6442-ig terjedt).

Elődeihez hasonlóan a SEEHUND-ot is bevetették például a Schelde torkolatánál, de legeredményesebbek a La Manche csatornán végrehajtott támadások voltak. Bár elsüllyesztettek 8 hajót (összesen 17301 regiszter-tonnát) és további hármat megrongáltak, a támadásokban 35 SEEHUND osztályú mini-tengeralattjáró veszett oda (nagy részük a rossz időjárás miatt elsüllyedt). A háború végén a győztesek több ilyen, XXVII-es típusú harcjárművet zsákmányoltak és Franciaország csak 1953-ban nyugdíjazta az utolsó.

Ennek (és a részsikerek) ellenére megállapítható, hogy a német mini-tengeralattjárók sorsa sok más német szárazföldi járműéhez hasonlóan alakult: számos újítást alkalmaztak rajtuk, az első tesztek sikerrel kecsegtettek, de a program végül kudarcba fulladt és feleslegesen sok erőforrást pazarolt el az amúgy is szűkös készletekből.



Műszaki adatok:

Név: SEEHUND osztály

Típus: mini tengeralattjáró

Gyártó: Friedrich Krupp Germaniawerft

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 16 t (lemerülve)

Hossz: 12 m

Szélesség: 4,5 m

Merülés: képes teljesen a víz alá merülni

Hajtómű: 1 db 60 Le-s teljesítményű dízelmotor (Büssing), 1 db 25 lóerős elektromos motor (AEG)

Legénység: 2 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 2 db 533 mm-es torpedó (G7e, a test oldalaihoz erősítve)

Kiegészítő fegyverzet: nincs

Teljesítmények:

Végsebesség: 8 csomó (14,8 km/h), a víz alatt 6 csomó (11 km/h

Hatótávolság: 329 tmf (500 km), kiegészítő üzemanyag-tartályokkal 432 tmf (800 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.