PEGASUS osztály

„Jenki sikló vadász”


Tervezés:

A hajózás gyakorlatilag egyidős az emberiséggel - azt már az ősember is megfigyelte, hogy a vízbe esett faág nem süllyed el és ha egy rönk törzsét kivájja, az így keletkezett bödönhajóval átjuthat a tavakon és folyókon. A korai hajótípusok; a bödönhajó mellett a tutaj, a nád- és, gyékénycsónak valamint a kajak sokat fejlődtek és az évszázadok alatt minden hajózó nép kialakította a rá jellemző hajótípust (ld.: arab dhow, kínai dzsunka, görög triera, stb.).

De bármelyik országban vagy földrészen éltek is a hajósok, egy dolgot mindannyian megtapasztaltak: a víznek a levegőnél nagyobb a közegellenállása (azaz gyorsabban haladtak a szárazföldön, mint a vízben). A vitorlás hajók sebességét főképpen a szél (szélcsendben az evezősök) ereje határozta meg, de mindkettő korlátozott teljesítményű, ezért a közegellenállás lassító hatását igyekeztek minimálisra csökkenteni. Arra már az őskorban rájöttek, hogy ha az összekötözött fákból álló tutaj orrán a farönköket kihegyezik, nő a sebesség, ezért a későbbi hajókat is igyekeztek a lehető leg-áramvonalasabbá tenni.

Az ókorra többé-kevésbé kiforrott hajóforma ezután több évezredig változatlan maradt és komolyabb változást a géphajtás elterjedése sem jelentett. A közegellenállás még ma is a hajók gyorsabb haladásának legnagyobb gátja, bár ma már több olyan megoldás is ismert, amely részben kiküszöböli ezt a problémát.

A legősibb módszer a többtestű (katamarán, trimarán) hajók, amelyre jó példa a Csendes-óceáni szigetvilágban elterjedt vendéghajós csónak (olyan csónak, melyek két oldalára egy-egy faúszót szerelnek). A többtestű hajók kisebb felületen érintkeznek a vízzel, ezért nagyobb sebességre képesek.

Még ennél is gyorsabb haladást tesz lehetővé a főként versenyhajókon és jachtokon alkalmazott siklóhajó-kialakítás. Az ilyen kisméretű hajók erős motorral vannak felszerelve és a jármű testét úgy alakítják ki, hogy nagy sebességnél csak a hajócsavar érjen a vízbe, így csökkentve a közegellenállást. Ezzel a módszerrel nagy (akár 100 km/h-t meghaladó) sebesség érhető el, viszont a módszerből adódóan képtelenek éles kanyarra és gyors haladáskor igen instabilak (ld.: powerboat-versenyek balesetei).

Egy másik, ennél valamivel hatékonyabb megoldás jelentenek az VSV-ek (angol Very Slender Vessel), amelyek - mint a nevük is mutatja - nagyon vékony testtel rendelkező, speciális kialakítású motorcsónakok. Az ilyen modellek leginkább kardra hasonlítanak: hosszú testük orr-részére egy áramlás-terelő lapot szerelnek, így a VSV-k nem a hullámokon haladnak - ehelyett kettészelik a vizet.

E gyors és fordulékony hajókat a parti őrségek előszeretettel használja, de mint a többi fentebb felsorolt hajóknak, ennek is van egy komoly hátránya: csak kisméretű hajókon használhatóak. Méretkorlátaik és amiatt, hogy komolyabb fegyverzet nem szerelhető rájuk, a hadseregekben ezek a hajók többnyire csak kisegítő szerepet töltenek be.

Van azonban egy másik, a laikusok által szárnyashajóként aposztrofált (hivatalosan hordszárnyas) kialakítás, amely nagyobb méretű hajóknál is alkalmazható. Ezek a járművek azért képesek gyorsan haladni, mert a megfelelő sebesség fölött a hajótest kiemelkedik a vízből és a vízbe jármű csak a jármű (jellemzően kettő) hordszárnya ér, ezáltal a közegellenállás minimálisra csökken. Ebbe a kategóriába tartozott jelen cikk tárgya is, a hidegháborús amerikai PEGASUS osztályú hordszárnyas naszád.


Konstrukció:

A PEGASUS osztály egységei a hordszárnyas rakétás gyorsnaszád kategóriába tartoztak - erre utalt számjelzésükben a PHM rövidítés (angol: Patrol Hydrofoil Missile; ~ rakétás hordszárnyas őrnaszád). E kisméretű hadihajók teljes hossza mindössze 44,7 méter-, a hajótest vízkiszorítása álló helyzetben pedig csupán 200 tonna volt, de ez nagy sebességű haladáskor ideiglenesen közel nullára redukálódott (a hordszárnyas kialakítás miatt).

A típus törzsének alakja nem különbözött jelentősen a többi naszádtól, kivéve a szögletes hajófart és a speciális oldalsó áramlás-segítő sávokat (ez utóbbira azért volt szükség, hogy a jármű könnyebben kiemelkedhessen a vízből). A PEGASUS osztályú hajók felépítményének elején a parancsnoki híd kapott helyet, a gömb burkolatú tűzvezető antennát és a radart a hajó középpontján, míg a rúdárbocot mögötte építették be.

A naszád maximális sebessége leérte az 48 csomót, azaz a 89 km/h-t - ezáltal az egyik leggyorsabb hadihajó-típussá vált (ezt már csak a hajó és repülő keresztezéséből született típusok, pl.: a ZUBR osztályú légpárnás harcjármű volt képes felülmúlni).

A PEGASUS 19611 lóerős teljesítményű motorjai kb. 40 csomós üzemi sebesség elérését tették lehetővé, de ez nem folyamatosan használták. Ekkor ugyanis a nagyobb a gázturbina lépett működésbe, amely jelentős üzemanyag-felhasználást jelentett. A turbina két vízsugár-szivattyút működtett (ez a repülőgépeken használt sugárhajtóműhöz hasonló motor-típus, amely nagynyomású vizet áramoltatva hajtja a hajókat).

Nagy sebességnél a naszád teste teljesen kiemelkedett a vízből és csak a kisebb első és nagyobb hátsó hordszárnyak értek a vízbe, melyeket nem teljesen vízszintesen építettek be, hogy ezzel is könnyítsék a hajótest kiemelkedését.

Természetesen a PEGASUS osztályú hajók sem mindig közlekedtek teljes sebességgel, hiszen a kisebb hatótáv mellett ilyenkor csökkent a manőverező-képesség és ez a haladási mód a precíz kikötési manőverekre alkalmatlan. Emiatt a típusba egy pár dízelmotort is beépítettek, melyek két hajócsavart hajtottak - ilyenkor a naszád ”csupán” 12 csomós sebességgel haladhatott. Hagyományos hajtás esetén a hordszárnyakat előre-, illetve hátrafelé fel lehetett emelni, így sekélyebb területeken csökkent a szárnyak megsérülésének esélye.

A PEGASUS osztály egyik különlegességét éppen ezek a szárnyak adták. A hátsó hordszárny azért volt meglepően széles, mert ide építették be az integrált hajócsavart és a vízsugár-hajtómű kiömlő-nyílását. Az osztály erős, ellenséges hajók és repülők elleni fegyverzettel rendelkezett: a taton elhelyezett 2 db négyes Harpoon rakétablokkal a 100 km-nél távolabbi vízi célok is támadhatóak voltak (a naszádnál nagyságrendekkel nagyobb hajók is). Repülőgépek és kisebb hajók elleni védelemként az orr részre telepített 76 mm-es (olasz OTO Melara) légvédelmi löveg szolgált.


Szolgálatban:

Hordszárnyas hajókkal már a második világháború alatt is próbálkoztak: elsőként a számos technikai újdonságot kikísérletező német Harmadik Birodalom kezdett ilyen kutatásokba. Ők azonban a háború vége miatt már nem jutottak el a hordszárnyas hajók bevetéséig, így az a kutatásokat saját országukba szállító győztes nemzetekre maradt.

Másfél évtizeddel később az amerikaiak több ilyen típusú gyorsnaszádot rendszeresítettek (pl.: 1960-as HIGH POINT osztály, 1966-os FLAGSTAFF osztály, stb.), melyek - alacsony darabszámuk ellenére - jó szolgálatot tettek a haditengerészetnek. A PEGASUS osztályt azért hozták létre, mert a Szovjetunió nagy számban kezdett gyártani kisméretű, gyors rakétás naszádokat, melyek támadás után eltűnhettek lassabb üldözőik elől.

A névadó PEGASUS mellett további öt ilyen hajó épült: a HERCULES, a TAURUS, az AQUILA, az ARIES és a GEMINI; jelzésük PHM-1-től PHM-6-ig terjedt. A programot támogatta a nyugati blokk katonai szervezete, a NATO és Marina Militare (olasz haditengerészet) és a Bundesmarine (német haditengerészet) is érdeklődött a iránta. A PEGASUS osztályt eredetileg 30 egységre tervezték, ebből 20 jutott volna az amerikaiaknak.

Ezt végült a haditengerészetet irányító Elmo R. Zumwalt admirális nyugdíjazása akadályozta meg. A négycsillagos tiszt ugyanis a kisebb, olcsóbb hajókat helyezte előtérbe, de 1974-es leszerelése után James L. Holloway III admirális vette át a helyét és ő ismét a nagyobb hajók építését szorgalmazta. Az összes naszád gyártását azonnali hatállyal leállították, akárcsak a terv-fázisban lévőket - ezt a sorsot a PEGASUS osztály csak azért kerülte el, mert a Kongresszus utasítást adott a gyártás folytatására.

A hatfősre karcsúsított osztály utolsó egysége, az ARIES 1982-ben készült el, a PEGASUS viszont már 1977-ben szolgálatba állt. Ekkor ez volt a legmodernebb amerikai naszád, amely kis mérete ellenére meglepően erős fegyverzetet kapott (szolgálatba helyezésének évében kezdték gyártani az akkor csúcsmodernnek számító Harpoon hajó-elhárító rakétát).

Bő egy évtizednyi szolgálat után végül a PEGASUS osztályt is költséghatékonysági okok miatt nyugdíjazták: a Szovjetunió és a keleti blokk széthullásával megszűnt az igény a gyors, de drágán üzemeltethető típusra. Az 1993-as leszerelést csak a PHM-5-ös USS ARIES (jobbra) élte túl, mely ma a Great River folyón horgonyoz, Brunswick magasságában (Michigan állam, Amerikai Egyesült Államok).

Érdemes még megemlíteni, hogy a PEGASUS-sal egy időben a Szovjetunió is épített hasonló hordszárnyas gyorsnaszádokat (MATKA osztály), de ezek teljesítménye némileg amerikai riválisuk alatt maradt. Mára azonban az ilyen hajók kiszorultak a haditengerészetektől, de civil üzemeltetőknél ma is megtalálhatók (a MAHART jelenleg is rendszerben tart ilyen járműveket, pl.: a METEOR osztályú SÓLYOM II-t és III-at).


Műszaki adatok:

Név: PEGASUS osztály

Típus: hordszárnyas rakétás gyorsnaszád

Gyártó: Boeing Marine Systems

Fizikai jellemzők:

Vízkiszorítás: 200 t (álló helyzetben)

Hossz: 44,7 m

Szélesség: 14,5 m

Merülés: 2,7 m (álló helyzetben)

Hajtómű: 1 db 19611 Le-s teljesítményű gázturbinás sugárhajtómű (General Electric LM2500), 2 db, egyenként 800 Le-s teljesítményű dízelmotor (Mercedes-Benz)

Legénység: 21 fő

Fegyverzet:

Elsődleges fegyverzet: 8 db hajó elleni rakéta (RGM-84 „Harpoon” vagy MM38 „Exocet”, a taton)

Kiegészítő fegyverzet: 1 db 76 mm-es légvédelmi löveg (OTO Melara Mk 75, L62, az orr-részen)

Teljesítmények:

Végsebesség: 48 csomó (89 km/h), hajócsavarral 12 csomó (22 km/h)

Hatótávolság: 600 tmf (1111 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.