Sturmpanzer VI

„Sturmtiger”


Előzmények:

A második világháború kezdetén a német hadsereg korábban sosem látott ütemben foglalta el ellenségeit. Sikereik titka a három, egymásból következő összetevő volt: a jól képzett és motivált katonák, a fejlett eszközök és a Blitzkrieg (német; villámháború) taktika alkalmazása.

Ez utóbbi lényege a gyors előrenyomulásban rejlett: a páncélos erők a gépesített gyalogsággal együtt áttörték a vonalakat, bekerítették az ellenséges alakulatokat, majd elsöpörték az ellenálló gócpontokat.

Ennek a zuhanó-bombázókkal is támogatott támadás-formának az egyik legfontosabb eleme az állandó mozgásban rejlett - a harckocsik nem álltak le egy-egy megerősített pont elfoglalásért - ezt a mögöttük haladó lassú tüzérségre bízták.

Erre a célra kiválóan megfeleltek a nagy kaliberű lövegek és mozsarak, viszont a soktonnás fegyverek mozgatása igencsak nehézkes volt (ráadásul több tüzérségi eszköz még fakerekű volt, emiatt ezeket nem is lehetett gépjárművel - nagy sebességgel - vontatni).

Akárcsak az első világháború alatt, a haditechnika ezúttal is hihetetlen ütemben fejlődött - a kis tűzerejű harckocsik helyett ezért a németek megalkottak egy új típusú harcjárművet: a páncélvadászt.

Ezek a kezdetben nyitott, nagy tűzerejű típusok a korábbi páncélosok vázára szerelt erős lövegből álltak, így a nácik tovább nyomulhattak előre. A páncélvadász harckocsik gyártása még a háború után is zajlott, de már a második világháború előtt felmerült az igény egy másfajta járműre is, amely a gyalogsággal együtt mozogva kiiktatja az ellenséges géppuskafészkeket és bunkereket.

A háború korai szakaszában ezt a feladatot a Panzerkamfwagen III harckocsira épített Sturmgeschütz III rohamlöveg korai változatára osztották, melyeket egy-egy rövid csövű 75 mm-es löveggel szereltek fel. A röviden StuG III-ként aposztrofált harcjárművet később újrafegyverezték (Ausführung F), ezáltal gyakorlatilag egy páncélvadászt hoztak létre.

Mivel a gyalogságnak egyre nagyobb szüksége volt a rohamlövegekre, a németek pótlására több ilyen harcjárművet is létrehoztak.

Az egyik első a Sturmpanzer I, azaz rohampáncélos I volt (beceneve: Bison I), melynél a Panzerkampfwagen I harckocsi tornyát eltávolították és páncéllapok mögé elhelyezték a rendkívül hatékony a 15 cm schweres Infanteriegeschütz 33 nevű tábori löveget (e típus érdekessége, hogy a löveget egy az egyben - a lövegtalppal és a kerekekkel - rögzítették a harcjárműre).

A Sturmpanzer I megjelenésekor a világ legerősebb önjáró lövege volt, de mindössze 38 db készült belőle és a tapasztalatok rámutattak arra, hogy a nehéz lövegek tömegével és visszarúgásával az elavult alvázak nehezen boldogulnak. Ugyanakkor a típussal elért sikerek arra sarkalták a német hadvezetést, hogy fejlettebb, de hasonló elrendezésű harcjárműveket állítsanak csatarendbe (ld.: „Fejlesztések” bekezdés).

Az utolsó ilyen rohamlöveg a Sturmpanzer VI „Sturmtiger” (német; vihar-/roham-tigris) volt: a ”sturm” előtag ekkoriban a rövidcsövű önjáró lövegeket jelezte, a „panzer VI” pedig utalás az alapot adó Panzerkpamfwagen VI „Tiger” harckocsira. A Sturmtiger-t más beceneveken is ismerték, pl.: Sturmmörser Tiger (német; ~ tigris rohammozsár) vagy Panzersturmmörser (német; ~ páncélozott rohammozsár).


Konstrukció:

A Sturmtiger a legendás német Tiger nehéz harckocsira épült, de mivel az új fegyver nem fért bele az eredeti toronyba, a tervezők teljesen átalakították a felépítményt. Nem csak magát a tornyot kellett eltávolítani, de az övvonalig mindent - többek között azért, hogy a lehető legkevesebb páncélt (értékes fémet) használják, valamint az új típust gyorsan és egyszerűen gyárthassák, a doboz-formát preferálták.

Ebben helyezték el a 380 mm-es löveget, amely L/5,4-es csőhosszal bírt, azaz a löveg telje hossza az átmérő 5,4-szerese (2,052 méter) volt (ez a szám a legtöbb korabeli harckocsinál 30-50 körül mozgott).

Az eredetileg a haditengerészet számára készített löveg tengeralattjárók ellen készült, ezért a rövid cső nem jelentett hátrányt (a szárazföldön be sem szerelhettek volna nagyobb lövegeket). Ezzel közel 1,5 méter hosszú, 350 kg körüli (345-, illetve 351 kg-os) lövedékeket lehetett kilőni repesz-romboló vagy kumulatív töltettel. A mozsarak egyik legnagyobb hátránya a magas röppályából és az alacsony kezdősebességből adódó kis hatótávolság, de ez a Strumpanzer VI-nál nem jelentett problémát.

Ennek oka a speciális lőszer volt - a típus nem hagyományos, hanem rakéta póthajtású (röviden RAP) lőszert tüzelt, így a 100 kg-ot meghaladó töltetet 6 km-nyire is eljuttathatta. A tüzelés után beindított rakéta-hajtás mérsékelte a lövéskor keletkező, hátraható erőket, de az még így is elég komoly volt, ezért a löveget egy különleges kiegészítővel látták el.

Ennek lényege, hogy a keletkező kb. 35 kN-nyi erőt nem a test vette át: a keletkező gázok egy részét a cső körüli furatokban vezették el. Ez a precíz eljárás hatékony volt, de a túlságosan nagy kaliber miatt a lövések még így is nagyon megviselték a löveget (hasonlóan a későbbi amerikai M551-eshez), még úgy is, hogy a Sturmtiger mindössze 14 lőszert hordozott, tűzgyorsasága pedig rendkívül alacsony volt.

A gigantikus löveg mellett e harcjármű rendkívül vastag páncélzatot is kapott: még a legvékonyabb tetőpáncél vastagsága is elérte a 40 mm-t - több harckocsinak a legvastagabb pontján nem volt ilyen erős védelme. A passzív védelem a harcjármű orrán csúcsosodott ki: mivel a 100 mm-es nikkel-acél páncélt megdöntötték, a Sturmtiger szemből szinte elpusztíthatatlan volt.

De ez csak a felépítményt ért találatokra voltak igazak: akárcsak az ”alap” Tiger (és a háború szinte összes nehéz-harckocsija) a mozgékonysága a Sturmtiger-nek is igen alacsony volt. A változatás nélkül átemelt 700 lóerős hajtómű már a Tiger 56 tonnás tömegével is nehezen boldogult, de az átalakítás hatására a Sturmpanzer VI összesen már 65 tonnát nyomott, ami még nehézkesebbé tette a helyváltoztatást.

A Tiger-ek jellegzetes, egymást részben fedő futóműve (amelyhez hasonlót sok háború végi típuson, pl.: a Panzerkampfwagen V-ön is használtak), képes volt ugyan mozgatni ezt a monstrumot, de ennek ára volt.

A gyártó adatai szerint a végsebesség úton 40 km/h, terepen 24 km/h volt, de ezt csak hosszú egyenes, egyenletes szakaszon lehetett elérni és az erősebb terep könnyen elnyírta a tengelyeket. A fogyasztással is gondok voltak: az 540 literes üzemanyagtartály űrtartalma nagynak tűnhet, de a Strumtiger terepen kb. 600 litert fogyasztott 100 km-en.

Ráadásul e páncélost egy híd sem bírta el és gázlófelszereléssel sem látták el (az úszóképesség elérésére pedig semmi esély nem volt), de ez nem jelentett komoly problémát (a behatárolt alkalmazás és az alacsony darabszám miatt).


Fejlesztések:

A Strumpanzer VI már maga egy fejlesztés volt és nem csak mint a Tiger nehéz-harckocsi egy speciális változata, de a rohamlövegek között is. A Bison I ugyanis esetlenségével együtt is hatékony harceszköz volt, különösen az épületek elleni harcban, de alkalmazásakor három súlyos hiányosságára is fény derült. A legkisebb gondot az igen csekély mozgékonyság jelentette, de ennek jelentősége a háború második felében erősen lecsökkent, ezért erre a Sturmtiger esetében sem fordítottak komolyabb figyelmet.

Sokkal nagyobb probléma volt a tüzeléskor keletkező elképesztően nagy visszarúgó erő - ezt a sIG 33-asnál úgy oldották meg (hasonlóan a legtöbb ilyen fegyverhez), hogy lövés után egyszerűen hagyták hátragurulni a löveget.

Mivel erre egy harcjárműben nem volt hely (a későbbi, kerék nélküli verziókban pedig eleve nem volt lehetőség a kerék-hátrasiklás alkalmazására), teljesen új megoldást kellett keresni (ez lett a fentebb említett, speciálisan perforált lövegcső).

A Bison I a hosszú hátrasiklási út ellenére minden lövés után veszélyesen hátrabillent, de ennél is nagyobb problémát okozott a védelem szinte teljes hiánya. Hiába szereltek fel előre és oldalra egy-egy fémlapot, a teljes személyzettel végezhetett egy hátulról érkező gyalogos katona vagy egy, a járműbe zuhanó kézigránát. Ezen problémákon nem lehetett a Bison I-en orvosolni, mivel a Panzerkampfwagen I alvázát már nem lehetett jobban megterhelni, de a 150 mm-es sIG 33 löveg nyújtotta tűzerőre egyre nagyobb szükség volt.

A megoldás a Sturmpanzer IV-lett (amerikai becenevén „Brummbär”, azaz morgó medve) - ez a rohammozsár már a Panzerkampwagen IV harckocsi vázát használta (közben több próbálkozás történt, pl. a StuG III-ra épülő StuH 42 és a StuIG 33). A németek által „Stupa”-ként aposztrofált rohamlöveg már jóval hatékonyabb volt elődeinél, amit a fejlesztett részleteknek köszönhetett.

E típus relatív vastag, döntött páncélzatot kapott, a küzdőtér teljesen zárt volt, az erős alváz pedig elbírta a nehéz löveget. Gyakorlatilag a Sturmtiger is hasonló, de minden méretében jóval nagyobb rohamlöveg volt, így - elméletben - tökéletes választás volt a gyalogság támogatására.


Szolgálatban:

A Strumtiger-be eredetileg egy 210 mm-es mozsarat terveztek, de végül (kényszerből) egy jóval nagyobb kaliberű fegyver mellett döntöttek. Mivel az ”alap” Tiger harckocsik sem álltak rendelkezésre elegendő számban, az új rohamlöveget korábban kilőtt, de megmentett PzKpFw VI alvázakra építették (mivel a javíthatatlanul megrongálódott, esetlegesen elpusztult torony így nem jelentett akadályt).

A két német harckocsigyártó-óriásvállalat, az Alkett és a Henschel által készített Strumtuger-ek darabszáma így a 20-at sem érte el (egyes források szerint 12-t), emiatt a századonként eredetileg tervezett 12 páncélost 4 db-ra csökkentették.

A három századnyi elkészült Sturmpanzer VI az 1944-es varsói-lázadás leverésében vett részt (igaz, ekkor még csak egy, az 1000. Pz.Stu.Mr.Kp alakulat létezett). Ez volt az egyetlen olyan harc, amelyben a Strumtiger-eket épületek és bunkerek ellen vetettek be (mivel a lengyelek nem rendelkeztek páncélosokkal, esélyük sem volt a típus elpusztítására).

Bár a meglepően rövid lövegcső a harckocsik elleni- és a távolsági harcban hátrányt jelentett, a mozgásképtelen ellenségnél lényegtelen volt (sőt, a magas röppálya előnyt is jelentett, ha fedezékből vagy házak fölött kellett tüzelni) - a baloldali képen egy Sturmtiger látható a maximális, 85 fokig emelt csővel.

A mozsárral felszerelt rohamlövegek elsősorban a bunkerek elleni harcokban tűntek ki és ez igaz volt a Sturmpanzer VI-ra is. A betonbunker ugyanis egy páncélos számára szinte leküzdhetetlen ellenfél volt, ennek oka pedig a lőszerekben keresendő.

A nagy kezdősebességű, lapos röppályájú páncéltörő lövedékek legerősebbjei akár 100 mm-es függőleges páncéllapokon is áthatoltak, így minden ellenséges harckocsit megsemmisíthettek. Csakhogy a bunkerek falvastagsága nemritkán a két méter is meghaladta, ezért a lövedékek néhány centi után egyszerűen megálltak a falban. A háború végén használt (100 mm alatti) kumulatív lőszerekkel sem lehetett jobb eredmény elérni - a kumulatív sugár ugyanis gyakran szétforgácsolódott a falon vagy csupán tűhegynyi lyukat fúrt a betonba. Ezzel szemben a Strumtiger óriási lövege (Raketen Hohladungsgranate 4592 típusú) kumulatív töltettel 2,5 méternyi vasbetont is átütött, ezáltal egyetlen lövéssel elpusztíthatott szinte minden számba jöhető ellenséges állást.

A felkelés vérbe fojtása után a Sturmpanzer-eket is a Vaterland (német; atyaföld, ~ haza), azaz a Németországot védő osztagokhoz rendeltek, páncélvadász szerepkörben, csakhogy erre a feladatra a Sturmpanzer VI-osok egyáltalán nem voltak alkalmasak.

A hatalmas test miatt nem tudtak elrejtőzni (hasonlóan a szintén óriási Elefant páncélvadászhoz), kis mozgékonyságuk pedig a menekülésben gátolta őket. A legnagyobb gondok viszont a löveggel voltak: bár a komoly hatótávolsághoz hihetetlen tűzerő társult, a „Konstrukció” bekezdésben vázolt mechanizmus olyan nagyméretű torkolattüzet eredményezett, ami eleve lehetetlenné tette a jármű rejtését.

Hiába volt elölről szinte legyőzhetetlen a Sturmtiger, az amerikai M18 „Hellcat”-hez hasonló gyors páncélosok könnyen megkerülték, lelőtték a lánctalpát, innentől pedig a típus szinte harcképtelenné vált (mivel toronnyal nem rendelkezett és a löveget oldalra maximum 20 fokban lehetett elforgatni). A háború menetét ez a páncélos sem tudta befolyásolni, mindezek ellenére a Strumtiger félelmetes ellenfélnek bizonyult: egy alkalommal kilőtt három amerikai M4 „Sherman” közepes harckocsit, méghozzá egyetlen lövéssel!


Utóélet:

A Szövetségesek már a Tiger-t is (mozgékonyságát jócskán túlbecsülve) a legyőzhetetlen német harckocsiként aposztrofálták és ennek egy még tovább erősített változata volt a Sturmtiger. Csakhogy a gigászi löveg egyben olyan komoly problémákat okozott, amit sohasem sikerült orvosolni, ez pedig halálra ítélte a típust. A kisszámú elkészült Sturmpanzer VI-os emiatt leginkább a szovjet KV-2-höz volt hasonló, bár annál hatékonyabbnak bizonyult:


Panzerjäger Tiger Ausf. B „Jagdtiger” (páncélvadász):

Ez a vadásztigris becenevű harcjármű szintén a Tiger (pontosabban a Tiger II) alvázát használta, de a Sturmtiger-hez hasonló, doboz alakú felépítményében egy 128 mm-es (L/55-ös PaK 44) löveget hordozott. Ezzel ugyan képes volt a második világháború során használt összes harckocsi-típus kilövésére, de a 100 alatti darabszámban készült páncélvadász ugyanazokkal a gyengeségekkel küzdött, mind a többi Tiger-variáns. Emiatt hiába végzett komplett Szövetséges harckocsi-alakulatokkal, a legtöbb Jagdtiger előbb-utóbb meghibásodott vagy egy vadászbombázó áldozatává vált.


Műszaki adatok:

Név: Sturmpanzer VI „Sturmtiger” (rohamtigris)

Típus: nehéz önjáró mozsár

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 65,00 t

Hossz: 6,31 m

Szélesség: 3,73 m

Magasság: 2,85 m

Motor: 700 Le-s (Maybach HL 230 P 45, 12 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 5 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 380 mm-es mozsár (RW 61, a test elején, a középvonaltól kissé jobbra eltolva)

Másodlagos fegyverzet: 1 db 7,92 mm-es géppuska (MG 34, az orrban)

Páncélzat: 40-100 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 40 km/h (úton), 24 km/h (terepen)

Hatótávolság: 120 km (terepen 85 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.