M65

„Annácska nagy dobása”


Előzmények:

A második világháború közepére az Amerikai Egyesült Államok hadiipara mennyiségben beérte a világ élvonalát, de gyártmányainak minősége elmaradt az angol, a francia, de különösen a német ipar mögött. A háború első szakaszában az amerikaiak nem vettek részt, csak járművet adtak el szövetségeseiknek, ám a Pearl Harbor-i japán támadást követően feladták semlegességüket.

Az amerikaiak számára hatalmas előny jelentett, hogy (szinte egyedüliként) a front távol húzódott az országtól, így gyárainak kapacitását nem csökkentették a bombázások. Az óceán ”védelme” azonban a nehéz szárazföldi harcjárművek terén komoly problémát jelentett, ugyanis ezek szállítását sokáig nem tudták megoldani (ez volt az oka, hogy a második világháború alatt amerikai nehéz harckocsik nem jutottak el a frontra).

A háború után az amerikaiak igyekeztek a lehető legtöbb német tudóst és csúcstechnológiájú fegyvert és harcjárművet begyűjteni, majd ezekből kiindulva hozták létre saját típusaikat. Ez különösen azért volt fontos, mert a világháborúban meggyengült korábbi európai nagyhatalmak helyét az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió vette át, a két szövetséges pedig hamar egymás ellen fordult.

Az amerikaiak felismerték, hogy egy esetleges harmadik világháborúban egy hasonló erejű ellenféllel kell szembenéznie, ezért, akárcsak a Szovjetunió, igyekezett minden téren a lehető legmodernebb, legerősebb harceszközöket kiállítani.

A harckocsik, hadihajók, repülőgépek, helikopterek, tengeralattjárók és egyéb járművek mellett az amerikaiak egy különleges tüzérségi eszközt is készítettek.

Ennek egyik előzménye volt, hogy a világháború alatt több esetben a saját bőrükön tapasztalták a különösen nagy hatótávolságú német vasúti óriáslövegek rombolását, ezért elhatározták egy ehhez hasonló eszköz legyártását.

Ekkoriban az atombombát egyfajta csodafegyvernek tartották, mivel ezzel sikerült megadásra késztetni a japánokat, ezért a löveget egy fissziós (maghasadásos) töltet kilövésére is alkalmassá kívánták tetti.

A löveg megtervezésével és legyártásával a Picatinny Arsenal-t bízták meg - a vállalat az 1950-es évek elején el is készítette az M65-ös löveget, amelyet az Atomic Annie (angol; ~ atom Anna) névre kereszteltek. Ez a név utalás volt a hasonló német K5-ös vasúti lövegre, amelyet a nácik az olasz Anzio városa mellett vetettek be, hogy megállítsák az amerikai partraszállást, emiatt az eszközt a Szövetségesek Anzio Annie néven ismerték.


Konstrukció:

Az amerikaiak haditechnikai színvonala elmaradt az európai nagyhatalmak mögött, ezért az M65-öst a fent említett német Krupp K5-ös vasúti löveg zsákmányolt példánya alapján építették. Mivel az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb átmérőjű szárazföldi lövege is ”csupán” 240 mm-es volt, az Atomic Annie készítői ismét a K5-öshöz fordultak, átvéve annak űrméretét.

Szigorúan véve maga az M65-ös mindössze egy lövegből, a lövéskor keletkező erőket eloszlató rendszerből és az ezeket összetartó, megtámasztó bölcsőből állt (hasonlóan a mozsarakhoz).

Az M65-ös eszköz központi eleme a T131-es löveg volt - maga a fegyver 26 méter hosszú volt, aminek túlnyomó részét a lövegcső tette ki. A korábban használt lövegek csövének hossza ritkán haladta meg űrméretének 30-szorosát és ez a kaliber növekedésével még kisebb volt. Ennek oka, hogy a hosszabb csőhöz több anyagot használtak fel, ezáltal megnőtt a zárványok és egyéb, a felületre ki nem futó anyaghibák megjelenésének esélye, amik csökkentették a cső élettartamát.

A nagy kaliberű fegyvereknél a tüzeléskor fellépő jelentős erőhatások komoly igénybevételt jelentettek, amitől lecsökkent a csövek élettartama és nőtt a tönkremenetel veszélye (ráadásul hosszú cső esetén minimális görbület is nagyban befolyásolta a röppályát és ezáltal a pontosságot).

A rendkívül fejlett német hadiipar azonban képes volt kiküszöbölni ezeket a hátrányokat, ezért a 76,1 űrmérethosszú K5-ös lövegek hatótávolsága rendkívüli volt (ezt elsősorban a hosszú csőnek és az ebből fakadó kedvező ballisztikai pályának köszönhette). Hozzá hasonlóan az M65-ös maximális lőtávolsága is meghaladta a 30 km-t, ezért a fegyverrel a saját csapatok mögül, biztonságos területről is tűz alá vehették az ellenfelet.

A löveg tüzelhetett egy 240 mm-esből felnagyított hagyományos HE (angol; nagy robbanóerejű) lőszerrel, illetve a W9-es és W19-es nukleáris lőszerekkel. A tüzeléskor fellépő óriási erők miatt az M65-öst különösen nagy csillapító és helyretoló-szerkezettel építették, valamint a csövet tartó bölcső is hatalmas méretű volt.

Önmagában az M65-ös löveg mozgásképtelen volt, mivel maga a név csak a löveget és a talprészt jelölte. A nyitott típus nem kapott páncélzatot, mert az csak még tovább növelte volna az eszközt (az üresen is 78000 kg-os fegyver nem kapott kerekeket sem, ezért a szállítása kezdetben komoly problémákat okozott). Általában speciális vasúti kocsin szállították, majd egy előre elkészített lőállásban helyezték el.


Fejlesztések:

Az amerikai M65-ös löveg gyakorlatilag egy második világháborús német K5-ös löveg volt, de jellemzői alulmúlták az alaptípusét. Ennek oka, hogy az amerikaiak mozgékonyabbá kívánták tenni a fegyvert: az M65-ös a maga 78 tonnájával kb. háromszor könnyebb volt a K5-ösnél, de a német löveg lőtávolságának is csak a felére volt képes.

Mivel az M65-ös mozgását még így is behatárolták a vasútvonalak, ami egy esetleges háborúban szinte teljes tétlenségre kényszerítette volna a harcjárművet, ezért 1950-ben megkezdték a típus ”önjárósítását”.

E célból a nyerges vontatók és túlméretes áruk szállítására specializálódott Kenworth Motor Truck Company egy pár speciális teherautót készített. Az elöl elhelyezkedő járművet M-249-esnek nevezték el (teljes neve Heavy Gun-Lifting Front Truck, azaz nehéz löveg-emelő első teherautó)- mint ahogy az a nevéből is látható, e típus inkább egy önjáró targonca volt, mint teherautó.

A jármű hathengeres erőforrása 375 lóerő leadására volt képes. A négy hajtott kerékkel rendelkező M-249 hátsó szekciója egy, a nyerges vontatókon használt forgórészből állt, amely kibírta a löveg rendkívül nagy tömegét.

Hátulra a hasonló feladatú M-250-es teherautót tervezték, amely különböző kinézete és eltérő tömege ellenére azonos célt szolgált. Minden M65-ös mozgatásához egy M-249-es és egy M-250-es járműre volt szükség, ezért a Kenworth 1953-ig 33 db első és ugyanennyi hátsó egységet gyártott le (ez kb. a másfélszerese volt az M65-ösök darabszámának).


Szolgálatban:

A legtöbb elkészült M65-öst fix telepítésű fegyverként használták, jellemzően Európában és Koreában, a kommunisták jelentette fenyegetés ellensúlyozására. Bár a típust presztízsfegyverként használták és többször ünnepélyes keretek között mutatták be új állomáshelyén, ez inkább az ellenség elrettentésére szolgált.

Egy esetleges háborúban a bevetésekhez önjáróvá átalakított M65-ösök a célterületen először megfelelő tüzelési pozíciót kerestek volna - jellemzően egy ritkább fás ligetet (ebben segítségére volt a kétcsuklós alváz és a beépített telefonvonal, így a jármű első és hátsó része folyamatos kapcsolatban volt).

Miután a szállítójárművek letették terhüket, a személyzet azonnal álcázta az Atomic Annie-t, majd a tüzelést követően az eszközt a lehető leggyorsabban újra a speciális trélerekre helyezték és pozíciót váltottak.

Az M65-ös papíron óriási tűzerejét soha nem használták ki, aminek oka részben a konstrukció életképtelensége volt: hibák mind a tűzerő, mind a védelem, mind pedig a mozgékonyság terén jelentkeztek.

Miután a W9-es nukleáris lőszert a még erősebb W19-esre cserélték, a fegyverrendszer veszélyesen közel került a robbanás hatósugarához, ezért előfordulhatott, hogy nem elég távoli célpont esetén a sugárzás a legénységet is megölte volna.

Az előkészített állásokba telepített, hagyományos lőszerrel tüzelő példányokkal is gond volt, mivel hatalmas méretűk és mozgásképtelenségük miatt könnyen az ellenséges tüzérség vagy a légierő elsődleges célpontjaivá válhattak.

Az M65-ös menetből nem tüzelhetett, mivel a keletkező erőhatásokat a forgópontok nem bírták volna ki. Miután a járművek lerakták az Atomic Annie-t, a típus vontatott óriáslöveggé vált és érdemi oldalirányzás híján csupán egyetlen irányba tüzelhetett.

Hiába dolgozott a teljes, hétfős legénység a fegyver elrejtésén, azt szinte bármelyik alacsonyan támadó repülőgép pilótája már távolról észlelte és közeli célpontok elleni védelme nem volt megoldott, ezért hagyományos egységeknek kellett kísérniük.

A felvehető tüzelési pozíciók is behatároltak voltak. A tengelyenként négy kerékkel felszerelt önjáró alvázak ugyan egyenletesen osztották el a löveg hatalmas tömegét, de a széles és igen hosszú harcjármű a hozzá képest szűk betonutakon nehezen boldogult.

A terepen még komolyabb problémák merültek fel, mivel a csuklós szerkezet csak enyhe emelkedőkön haladhatott, máskülönben a fellépő hajlító, nyíró és csavaró-igénybevétel elnyírta volna a csuklót (a csuklóknak ezt a problémáját csak évtizedekkel később sikerült megoldani, ld.: Bandvagn 206).

A fegyver nevéhez mindössze egyetlen jelentősebb esemény kapcsolódik. Az önjáróvá tett Atomic Annie első és egyben legfontosabb kísérletére 1953. május 25-én került sor a Nevada sivatag Frenchman Flat elnevezésű területén. 15 óra 30 perckor (helyi idő szerint 8 óra 30 perckor) egy M65-ös löveg az Upshot-Knothole hadművelet keretében kilőtt egy nukleáris lőszert.

A hadművelet utolsó előtti, 10. nukleáris robbantása, amely a Grable kódnevet kapta, volt a világ első és egyetlen esete, amikor hagyományos, csöves tüzérségi eszköz nukleáris töltettel tüzelt.

Az M65-ös sikeresen célba juttatta az ”atom-lőszert”, amely 19 másodperccel a tüzelés után robbant fel, mintegy 10 km-es távolságban. A detonáció kb. 15 kilotonnás volt, ez közel azonos volt a Hirosimára ledobott atombomba erejével (a robbanás gombafelhőjéről igen látványos fényképet készítettek, amelyen az M65-ös is látszik, ld. balra). Ezután 20 db M65-ös gyártását rendelték el, amelyeket két különböző gyártó készített el.

A fentiekből látható, hogy az M65-öst nem csak jó szándékkal lehetett önjáró lövegnek nevezni, de használható eszköznek is csak alig. Végül a hadvezetés belátta, hogy a lövegeket nem lehet nukleáris lőszerrel kombinálni és az ilyen programokat leállították. Ennek ellenére az M65-ösöket csak tízévnyi szolgálat után, 1963-ban vonták ki végleg a szolgálatból, mivel impozáns megjelenésük még ekkor is kellő elrettentő erővel bírt.

A fentiekből látható, hogy az M65-öst nem csak jó szándékkal lehetett önjáró lövegnek nevezni, de használható eszköznek is csak alig. Végül a hadvezetés belátta, hogy a lövegeket nem lehet nukleáris lőszerrel kombinálni és az ilyen programokat leállították. Ennek ellenére az M65-ösöket csak tízévnyi szolgálat után, 1963-ban vonták ki végleg a szolgálatból, mivel impozáns megjelenésük még ekkor is kellő visszatartó erővel bírt.


Utóélet:

Az M65-ös jól példázta a hidegháború szellemiségét: maga a fegyver egy rendkívül fejlett, óriási méretű és elméletileg rettenetes erejű eszköz volt (különösen az atomtöltettel), de fő feladata a háború megakadályozása, nem pedig megvívása volt.

Az amerikaiak számos kisméretű nukleáris fegyvert készítettek: az atombombák és rakéták mellett hátrasiklás nélküli atom-löveget, sőt, nukleáris robbanóeszközt is. Idővel azonban kiderült, hogy ezek egyszerűen túl veszélyesek és az általuk elérhető eredményeknél jóval nagyobb károkat okozhatnak, ezért a nukleáris robbanófejű, interkontinentális ballisztikus rakétákon kívül mindegyik ilyen eszközt nyugdíjazták. Az M65-ös enélkül inkább a világháborús német Karl Gerät-hez hasonló, rendszerint vasúton közlekedő eszköz volt, nem pedig a szovjet 2Sz7-hez hasonló, ténylegesen önjáró óriáslöveg:


Krupp K5 „Anzio Annie” (vasúti óriáslöveg):

Az M65-ös alapját adó K5-ös löveget a második világháború alatt tervezték és mivel a megalomániás Adolf Hitler is támogatta az ilyen eszközöket, összesen 25 db K5-öst készítettek (ezek kívül több más óriáslöveg is készült).

A K5-ös volt a világ egyik leghatékonyabb vasúti lövege: lövedékei 1120 m/s-os kezdősebességgel hagyták el a közel 22 méteres csövet, ezért lőtávolsága elérte a 64 kilométert.

Születtek tervek a Karl-Gerät-hez és M65-höz hasonló önjáró változat gyártására is (Panzerkampfwagen Tiger Ausf. B alvázon), de ezek nem valósultak meg (a Szövetségesek előretörésekor mindegyik ilyen löveg elpusztult vagy az ellenség kezére jutott).


Műszaki adatok:

Név: M65 „Atomic Annie” (atom Anna)

Típus: nehéz önjáró fegyverrendszer (egy-egy M-249-es, illetve M-250-es járművel)

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 78,00 t (+ az M-249-es 17,19 t, az M-250-es 16,27 t)

Hossz: 26,00 m

Szélesség: 3,12 m

Magasság: 3,20 m

Motor: 2 db, egyenként 375 Le-s (750 Le-s összteljesítménnyel) (Continental AO-895-4, 6 hengeres)

Legénység: 7 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 280 mm-es löveg (T131, a bölcsőben)

Másodlagos fegyverzet: nincs

Páncélzat: nincs

Teljesítmények:

Végsebesség: 45 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: ismeretlen km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.