2Sz7

„A bazsarózsa tövise”


Előzmények:

Az 1900-as évek elején elterjedő robbanómotorok alapjaiban változtatták meg a harcok lefolyását. Ahogyan a vízen és a levegőben, úgy a szárazföldön is korábban sosem látott mértékben nőtt a mozgékonyság. A korai páncélgépkocsik mellett megjelentek az ellátmányt hordozó teherautók, majd az első világháborúban a harckocsik. A gépesítés a békekötés után sem állt meg, sőt, a két világháború között mértéke tovább nőtt (ld.: Mark VI-oshoz hasonló gyors és olcsó könnyű harckocsik).

A második világháború túlnyomó része már egy, a maihoz hasonló, modern háború volt, ahol az erős és gyors harckocsik mellett a gyalogság mind nagyobb százaléka is géphajtású járműveken utazott. Volt azonban még egy szárazföldi haderőnem, amelynek nagy része még 1940-ben is fakerekű és lóvontatású volt - a tüzérség, ezen belül is a nehéztüzérség.

A második világháború kezdeti időszakában még nem volt olyan erős az igény az önjáró lövegekre, bár mozgékonyság hiányában a visszavonuló fél gyakran hátrahagyta lövegeit és a gyors előrenyomulás miatt a németek is inkább zuhanóbombázóikra támaszkodtak, de ez a helyzet gyorsan változott.

A legerősebb lövegek gyorsabb helyszínre szállításának egyik első kísérlete a németekhez köthető: ők az elavult Panzerkampfwagen II könnyű harckocsi alvázára helyezték a 150 mm-es sIG 33-as löveget.

Az eredmény egy lassú és jóformán védtelen harcjármű lett viszonylag alacsony költséggel és hatalmas tűzerővel. Idővel a kiszolgált harcjárművek alvázain egyre hatékonyabb és erősebb önjáró lövegeket építettek, így e modellek együtt mozoghattak a frontvonallal, ami hatalmas segítséget jelentett (azért is, mert ekkorra már a Szövetségesek uralták a légterek nagy részét).

Az amerikaiak és a szovjetek is felismerték az önjáró lövegekben rejlő lehetőségeket, ezért az 1940-es évek közepétől számos típust terveztek és gyártottak, ám ezek egy lényeges részletben különböztek a németek hasonló járműveitől: ezek élvonalbeli típusokra épültek.

Ilyen szovjet önjáró löveg volt például a 2Sz1 „Gvozgyika”, amely a PT-76-os továbbfejlesztett alvázából és a 122 mm-es 2A18 löveg házasításából született. Tűzerőben fölötte helyezkedett el a 2Sz5 „Giacint-Sz”, amely már a 152 mm-es (2A36) vontatott löveget hordozta, ezáltal rombolási képessége is felülmúlta a Gvozgyiká-ét.

A legnagyobb kaliberű szovjet önjáró löveg 1975-ben azonban már a 2Sz4 „Tyulpan” volt, de ennek a 30 tonnás harcjárműnek a fegyvere valójában inkább egy mozsár volt, ami komoly hátrányt jelentett, mivel hatótávolságát nem lehetett 20000 méternél tovább növelni.

Csakhogy a hadvezetés egy olyan harcjárművet is szeretett volna, amelynek nem csak a tűzereje, de a hatótávolsága is jelentős: a leendő önjáró lövegnek képesnek kellett lennie akár 25000 méterre található célok támadására is.

Ehhez már 1967-ben megkezdődtek a kutatások, amelyek célja egy, a feltételeknek megfelelő fegyver kifejlesztése volt. A hatótávolságot főleg a korábbiaknál lényegesen hosszabb csővel és a 152 mm-es helyett 203 mm-es átmérőjű löveg alkalmazásával kívánták elérni.

A fegyvert egy hordozójárműre szerelték, amely 1975-ben készült el, ezért az amerikaiak M-1975-nek nevezték, de mivel a Tyulpan is ekkor készült el (szintén M-1975 néven), jobban elterjedt a 2Sz7-es GRAU kódja (ez az 1938-tól alkalmazott egységes szovjet rendszer vot a tüzérségi eszközök jelölésére).

Az elődökhöz hasonlóan ezt az önjáró löveget is egy virágról nevezték el (ld.: elődök - jácint, tulipán): a 2Sz7 beceneve „Pion”, azaz bazsarózsa lett.


Konstrukció:

A Pion egy hatalmas önjáró löveg volt - bár e kategória csúcstartójának, a Karl Gerät-nek a méreteit meg sem közelítette, paraméterei a JSz-3-mal egy kategóriába estek (annak ellenére, hogy a T-80-as harckocsi nyújtott vázára épült).

E harcjárműnél - a harckocsikkal szemben - az egyes elemek elkülönültek egymástól: a főfegyver az alváz végére, míg a hajtómű és a pilótafülke az elejére került.

A meglepően hosszú váz nem volt véletlen: a hatalmas löveg a jármű hátsó szekciójánál csatlakozott a törzshöz, ezáltal elkerülhették a borulást és a harcjármű sem vált szükségtelenül hosszúvá (hasonló okokból ”tolatott” a második világháborús angol Archer páncélvadász).

A 2Sz7 tűzerejét a 2A44 nevű, 203 mm-es löveg adta. Ez volt az egyik legnagyobb kaliberű szovjet fegyver, amelyet önjáró lövegbe helyeztek (a kommunisták egy, az angolszász mértékegységgel 8 hüvelykesnek nevezett löveget már a második világháborúban is használták, de a két fegyver gyakorlatilag csak kaliberében volt azonos).

A Pion lövegét különösen hosszú csővel szerelték fel, ezáltal hatótávolsága is jóval meghaladta a többi korabeli önjáró lövegét. Ebben komoly szerep jutott a jelentős csőemelkedésnek (maximum 60 fok), mivel ezáltal a személyzet ideális ballisztikai pályát tervezhetett a lövedéknek. A 2Sz7 így képes volt akár 37500 méterre lévő célpontokat támadására is, ami kb. másfélszerese volt a legtöbb korabeli önjáró löveg teljesítményének.

A hatalmas löveg miatt a páncélzatot minimálisra tervezték - annak vastagsága mindössze 10 mm volt. Bár ez a harckocsikkal összehasonlítva rendkívül kevésnek számított, a Pion rendszerint jóval a frontvonal mögül tüzelt, ezért kevésbé volt kitéve egy közvetlen találatnak.

A védelemmel való spórolás részben kényszer eredménye volt: a vastagabb páncélzat még tovább növelte volna a 46 tonnás harcjármű tömegét, rontva a mozgékonyságát. A 2Sz7 így sem volt túl gyors jármű, végsebessége műúton sem haladta meg az 50 km/h-t, terepen pedig jóval lassabb volt.

Ezt részben a váz okozta: a 10,5 méter hosszú platform egyszerűen túl hosszú volt - ez a probléma a meredek emelkedőkön és a változatos talajviszonyok között hatványozottan jelentkezett.

A Pion meghajtásáról egy V12-es turbódízel motor gondoskodott, amely 750 lóerő leadására volt képes - ez ugyan némiképp meghaladta a legtöbb korabeli harckocsi teljesítményét, de a 2Sz7 tömege is nagyobb volt náluk (ld.: szovjet T-54, T-72, amerikai M60, stb.).

Mivel azonban a típus hosszú vázához a szovjet T-72-es és T-80-as fő csata-harckocsik számos alkatrészét felhasználták, valamelyest csökkent a tervezési időt, a gyártási költség és egyszerűsödött a karbantartás.

A test egy oldalanként hétgörgős, hat visszafutó-görgős futóművön nyugodott. A típus szokatlanul nagyszámú, hét tagból álló személyzetet kapott, akik a jármű testének különböző pontjain foglaltak helyet.

A működtetéshez összesen 14 személyre volt szükség, ezért hét katona a kiszolgáló járműveken utazott. A típus nem volt úszóképes, de NBC (angol; nukleáris, biológiai, vegyi) védelemmel, éjjellátóval és tűzoltó berendezéssel ellátták.


Fejlesztések:

A 2Sz7 volt a szovjet ipar (és egyben a világ) egyik legfejlettebb önjáró lövege: a Pion-t képességei jóval az akkor használt harcjárművek föl emelték.

További előnyt jelentett, hogy jelentős tűzereje és az ebből fakadó igen komoly tömege ellenére képes volt nagy távolságok megtételére, ellentétben a legtöbb óriás-kaliberű önjáró löveggel és nem is volt szignifikánsan lassabb, mint a hadsereg többi járműve.

Bár képességei valóban kivételes előnyhöz juttatták a Pion-t rendszeresítő államokat, vékony páncélzata és nagyméretű teste kiváló célpontot nyújtott, ezért nem alkalmazták a frontokhoz közel (azért sem, mert a 2Sz7-et semmilyen kiegészítő fegyverzettel, még egy géppuskával sem szerelték fel).

A bázismodell rendkívüli teljesítménye ellenére a szovjetek igyekeztek tovább javítani a 2Sz7-en. Mivel a főfegyver elérte teljesítőképességének határait, a hatótávolság növelését már nem a csőhossz növelésében látták.

Ehelyett a 2Sz7-hez RAP (rakéta póthajtású) lőszert rendszeresítettek, ezáltal maximális lőtávolsága 47500 méterre nőtt. Ez az adat is jól jelezte a Pion erejét: a legtöbb mai önjáró löveg hatótávolsága RAP lőszer használatával is kisebb, mint a 2Sz7-é, hagyományos lőszerrel.

Az önjáró löveg tűzerejét még tovább fokozták, amikor a HE-FRAG (angol; nagy robbanóerejű, repesz-) lőszer mellett egy 203 mm-es nukleáris robbanófejű töltényt is rendszeresítettek. Bár egy ilyen támadás után a szennyezett területen a Pion elméletileg áthaladhatott volna (NBC védelme miatt), képtelen lett volna tüzelni, mivel ehhez a legénységnek ki kellett volna szállnia a harcjárműből.

Ezt végül elvetették és az önjáró löveget hagyományos megoldásokkal modernizálták. A külsőre az előddel azonos 2Sz7M „Mialka” fejlettebb tűzvezető rendszer kapott, ezáltal megnőtt a fegyver pontossága. A tűzgyorsaságot a korábbi 1,5 lövés/perc-ről 2,5 lövés/perc-re növelték és amíg az alapverzió 4 lőszer hordozott, a Mialka már nyolcat (ez a feljavított verzió 1983-ban jelent meg).


Szolgálatban:

A 2Sz7 1976-ban állt szolgálatba a szovjet hadseregben. Ennek az önjáró lövegnek nem elsősorban a területtámadás volt a feladata, hanem a fronttól elméletben elegendően nagy távolságra épített (ezért biztonságosnak tűnő) kiemelt célpontok, pl.: parancsnoki állások elpusztítása.

Amikor ez a nehéz önjáró löveg megérkezett a tüzelési pozícióba, először kialakította a tüzeléshez szükséges feltételeket. A megfelelő, nem túl laza talajon kieresztette a hátsó tolólapot - ezzel egyrészt elegyengette az adott terepszakaszt, másrészt egy kis domb létrehozásával stabil alapot nyújtott a lövéshez.

A legénység egy része kiszámította a célpont eltalálásához szükséges koordinátákat és egyéb paramétereket, amíg a többi katona a harcjármű hátsó részén betöltötte a lőszert.

Tüzeléskor hatalmas (1400 mm-nyi hátrasiklást lehetővé tevő) hidraulikus fékek nyelték el a keletkező energiákat (ez még így is veszélyt jelentett, ezért egy beépített sziréna előre figyelmeztetett a lövésre). A hosszú lánctalp is segített eloszlatni a lövéskor a talajra ható erőket, míg a tolólap és az ellensúlyként is funkcionáló pilótafülke megakadályozta a felborulást.

A fél-automatikus löveg óránként maximum 40 lövést adhatott le, de mivel a 2Sz7 csupán 4 lőszert szállított, ezért szükséges volt a folyamatos lőszer-utánpótlás megoldása. A járműnek mindig a célpont felé kellett fordulnia, mivel a fegyvert vízszintesen maximum 30 fokban fordíthatták el. Az alvázat így is nagyon megviselte a nehéz löveg hordozása, ezért feltétezhetően nagyobb tüzelési szög esetén a lövés ereje letépte volna a löveget a harcjárműről.

A hatalmas löveg és a relatív mozgékony test egyik előnye a gyors helyváltoztatás képessége volt. Maximális lőtávolság esetén a Pion 2 lövést is leadhatott, majd elhagyhatta a tüzelési pozícióját még azelőtt, hogy az első lőszer becsapódott volna.

A Pion-t a szovjet, majd orosz hadsereg mellett szolgálatba állította Azerbajdzsán, Belorusszia, Csehszlovákia, Grúzia, Lengyelország, Szlovákia, Ukrajna és Üzbegisztán - az összes ilyen típusú harcjárművek száma kb. 1000 db volt. Mára a legtöbb országban kivonták a szolgálatból (Lengyelországban például 2006-ban), de egyes nemzetek még mindig rendszerben tartják, mint tüzérségük legerősebb tagját.


Utóélet:

A 2Sz7 volt valószínűleg minden idők legerősebb (csöves) önjáró lövege és egyben az első olyan nehéz önjáró löveg, melynek mozgékonysága nem volt kritikán aluli. A Pion-hoz a szovjetek felhasználták több évtizedes önjáró-löveg gyártásuk minden tapasztalatát és a továbbfejlesztett változat (tűzvezető rendszere révén) tovább javította a típus amúgy is kitűnő hatásadatain.

De hiába volt igen fejlett a Pion, a fejlődés meghaladottá tette. Nagy távolságokra ma már szinte kizárólag irányított rakétákat használnak, amelyek mind hatótávolságban, mind pontosságban messze felülmúlják az önjáró lövegeket. Az viszont, hogy a világ több pontján a mai napig rendszerben tartják, jelzi, hogy a Pion nyújtotta előnyökre (pl.: a rakétákhoz képest minimális költséggel távoli célpontok támadása) még mindig van igény:


BTM-4 „Trench Digger” (nehéz utászjármű):

Az árokásásra átalakított BTM-4-es egy különösen hosszú műszaki harcjármű. A 2Sz7 lövegének eltávolításával hozták létre, valamint az előd lapos pilótafülkéjét egy szintén páncélozott, szögletes kabinra cserélték. E típus kifejezetten fölmozgatáshoz készült, ezért hátulra egy különös, forgó kanalas automata ásó-berendezést szereltek fel.


Műszaki adatok:

Név: 2Sz7 „Pion” (bazsarózsa)

Típus: nehéz önjáró löveg

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 46,50 t

Hossz: 12,20 m

Szélesség: 3,38 m

Magasság: 3,00 m

Motor: 750 Le-s (V-46-1, 12 hengeres, turbófeltöltéses, dízelüzemű)

Legénység: 7 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 203 mm-es löveg (2A44, az alvázon)

Másodlagos fegyverzet: nincs

Páncélzat: 0-10 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 50 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen)

Hatótávolság: 650 km


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.