GMC DUKW

„Kacsautó-kacsónak”


Előzmények:

Amikor a XIX. század végén megjelentek az első megbízható robbanómotorok, elindították a kötetlen szárazföldi közlekedés forradalmát. Addig a géphajtás a gőzgépekre korlátozódott: ezek ugyan megfeleltek a hajók és mozdonyok erőforrásaként, de nagy méretük és rossz teljesítmény/tömeg arányuk miatt a gőzhajtású autók képességei igen korlátozottak voltak.

A gőzzel szemben a benzinmotorok kis méret mellett is megfelelő teljesítményre voltak képesek, lehetővé téve különböző járművek létrehozását. Ezek közül a legismertebbek és legsikeresebbek a gépjárművek voltak, de emellett számos további típus is született: az olaszok például élen jártak a benzinmotoros (katonai) motorcsónakok fejlesztésében, de mellettük születtek robbanómotoros motorkerékpárok és kötöttpályás járművek is.

A robbanómotorok lehetőséget adtak addig elképzelhetetlen típusok meghajtására is: ilyen volt a levegőnél nehezebb légi jármű (repülőgép), valamint a motorcsónak és gépjármű keresztezéseként is felfogható kétéltű típusok. Utóbbiak kezdetben kerekekkel ellátott kis hajókat vagy vízhatlanná tett, a lebegéshez pontonokkal felszerelt terepjárókat takartak és speciális polgári feladatokat láttak el (pl.: Kanadában a fafeldolgozásban használták őket), amelyek iránt azonban (ahogy a repülőgépek iránt is) több ország haditengerészete élénken érdeklődött, mivel ezek biztosíthatták a gyors áthaladást a tavakon és folyókon.

Ezek a korai kísérletek nem eredményeztek sorozatgyártású harcjárműveket, a kutatások azonban az első világháború alatt és azt követően is folytatódtak. Az 1930-as évekre megjelentek az első nagyobb sorozatban gyártott típusok (köztük a szovjet T-37A kétéltű könnyű harckocsi), széleskörű elterjedésük azonban a második világháborúra tehető.

Az Amerikai Egyesült Államok tengerészgyalogsága különösen érdeklődött a kétéltű harcjárművek iránt, mert tisztában volt azzal, hogy legfontosabb riválisuk, a Nagy Japán Birodalom elleni esetleges háborúban jelentős szerepet fognak kapni a csendes-óceáni szigeteki harcok, és az erősen védett szigetek elleni partraszállások támogatásában minden segítségre szükség lesz.

Amikor 1939-ben Európában kitört a második világháború, az Amerikai Egyesült Államok semleges maradt, de ipara számos jól fizető katonai megrendelést elvállalt és a harcok egyben ébresztőként hatottak az addig a költségvetési megszorítások által sújtott fegyveres erők számára is.

Az amerikaiak megkezdték több kétéltű harcjármű fejlesztését: ezek közül a három legismertebb a Ford GPW (közkeletű nevén jeep, magyaros átírással dzsip) katonai terepjáró úszóképes változata - a Ford GPA „Seep”; a Landing Vehicle, Tracked lánctalpas csapatszálló első modellje (LVT-1) és a kettő között elhelyezkedő DUKW volt.

Utóbbi harcjármű neve szintén betűszót takart - ezek jelentése; 1942-ben tervezett (D), többcélú (U), összkerék-meghajtású (K), kettős hátsó tengelyű (W) harcjármű. A típust a katonák Duck-nak (angol; kacsának) becézték.


Konstrukció:

A DUKW egy könnyű kétéltű teher- és személyszállító jármű volt: gyakorlatilag átmenet egy teherautó és egy motorcsónak között. Azért, hogy csökkentsék a fejlesztési időt és a gyártási költségeket, a jármű alapját a GMC CCKW „Jimmy” (későbbi becenevén Deuce) háromtengelyes, 2,5 tonnás kapacitású katonai teherautó alkotta (a CCKW betűszó jelentése: 1941-ben tervezett, hagyományos fülkés, összkerék-meghajtású, kettős hátsó tengelyű).

A DUKW az 1941-től gyártott gyalogsági M3-as féllánctalpas harcjármű kétéltű megfelelője volt: a jármű egy, a frontrészbe épített motorral rendelkezett, mögötte nyitott fülkével, a hátsó részen egy ugyancsak nyitott raktérrel. Szintén az M3-ashoz hasonló módod a DUKW alapváltozata fegyvertelen volt, de a járművek negyedére egy körbeforgatható gyűrűt építettek, amelyre egy 12,7 mm-es nehézgéppuskát lehetett rögzíteni (emellett a szállított katonák a saját kézifegyvereiket is használhatták).

Amíg a már említett lánctalpas LVT-1 a támadás első hullámát tette partra, addig a DUKW-t másodlagos feladatokra (elsősorban utánpótlás szállítására) tervezték a korábban partra tett katonák számára, ezért ez a típus nem kapott páncélzatot (leszámítva a jármű 1,6 mm, illetve 3,2 mm vastag acélból készült, keresztirányú bordákkal megerősített testét), ami ugyan csökkentette a védelmet, ugyanakkor növelte a terhelhetőséget és csökkentette a jármű tömegét.

A 9,45 méter hosszú DUKW üres tömege így is 5,9 tonna volt (szemben a bázisául szolgáló CCKW 4,0 tonnás és az LT-1 16,5 tonnás tömegével), ennek ellenére megtartották a teherautón is használt GMC 270-es hathengeres motort (ezáltal egyszerűsödött a jármű gyártása és üzemeltetése, emellett egy másik erőforrásra történő áttervezés hosszabb időt vett volna igénybe és az új, 1941-től gyártott erőforrást elegendőnek tartották).

A soros, 6 hengeres hajtómű 91,5 lóerős teljesítményt biztosított, amellyel a háromtengelyes DUKW épített úton 80 km/h-s, vízben 10 km/h-s sebességgel haladhatott. A DUKW sekély, hajókhoz hasonló testében (a bázisjárműhöz hasonlóan) 2,5 tonnányi felszerelést vagy egy tucatnyi teljes fegyverzetű katonát szállíthatott.

Vízben a típust a középvonalba beépített egyetlen hajócsavar hajtotta, amelyet védett helyzete miatt a partraszálláskor nem kellett behúzni. A nagyobb hullámok ellen a jármű frontrészére egy felhajtható hullámterelő lapot szereltek.

Megjelenésekor a típus ritka megoldása volt egy nagy teljesítményű (maximum 1135 liter/perc) átfolyású fenékszivattyú, amely egy-két kisebb lyuk (pl.: egy kézifegyver találata) esetén is képes volt a felszínen tartani a járművet. A fenékszivattyú már fűtéssel is rendelkezett: ez megakadályozta, hogy télen a víz megfagyjon, eltömítve a szivattyút.

Szintén újdonságnak számított a járműből állítható keréknyomás: ezáltal épített úton maximálisra növelhették a keréknyomást, amitől csökkent a jármű gördülési ellenállása (csökkentve a fogyasztást), míg a nedves, puha parti talajon az alacsony guminyomás jobb tapadást biztosított és csökkentette az elsüllyedés veszélyét.


Fejlesztések:

A DUKW a CCKW átalakításával született és annak lehető legtöbb elemét (motorját, váltóját, futóművét) megtartotta, amelyet egy új testtel párosítottak. Magából a DUKW-ből nem készült érdemben módosított, sorozatgyártású változat, bár az elkészült példányok között voltak kisebb eltérések (többek között a már említett géppuskaállvány, illetve annak hiánya).

A kétéltű típusból terveztek egy hordszárnyas prototípust, de ez bonyolultabb kialakítása és magas szárnyai miatt nem volt praktikus, ezért nem terjedt el. Az alapmodell előállítása 1945-ig tartott, de a második világháború után (1948-ban) az Egyesült Államok Parti Őrsége (US Coastal Guard) igényére elkészült még egy módosított sorozat. Ezek felhasználták a háborús üzemeltetés alatt szerzett tapasztalatokat, az egyetlen érdemi eltérést azonban az jelentette, hogy a parti őrség DUKW-inak teste nem acélból, hanem alumíniumból készült (ez alacsonyabb tömeget eredményezett, ugyanakkor a korrozív tengervíz az 1970-es évekre használhatatlanná tette őket.

Emellett 1956-57-ben megtervezték a DUKW nagyobb, erősebb változatát; az XM147 DUKW-t (becenevén Super Duck-ot), amely rendkívül hasonló volt a DUKW-hoz, de a GMC M135-ös háromtengelyes teherautóra épült és egy 145 lóerős motor hajtotta, ez azonban ugyanúgy nem kapcsolódott közvetlenül a DUKW-hoz, ahogy az azonos kialakítású, de még nagyobb, négytengeres XM158 „Drake” sem.


Szolgálatban:

A DUKW-t a GMC gépjárműgyártóval együttműködő Sparkman & Stephens jachtépítő vállalat tervezte. Megjelenésekor az Amerikai Egyesült Államok még nem állt háborúban, ezért a hadsereg elutasította a prototípust, de miután a parti őrség zátonyra futott hajójának legénységét erős viharban a közelben tartózkodó prototípus segítségével kimentették, később pedig a járművel átkeltek a La Manche csatornán, azt mégis megrendelték.

A DUKW-t utánpótlás szállítására szánták, ezért nem volt olyan nagy méretű vagy erős, mint az első vonalba szánt járművek, ennek ellenére felbecsülhetetlen segítséget nyújtott. Sikerét három tényezőnek köszönhette. A jármű elfogadható szárazföldi jellemzőkkel és kapacitással rendelkezett, emellett meglepően jó tengerálló képességgel bírt. A siker harmadik oka egyszerűségében rejlett: a DUKW a több mint fél millió példányszámban gyártott CCKW kipróbált, hatalmas mennyiségben rendelkezésre álló részegységeiből építkezett és maga is megbízható, egyszerűen gyártható járműnek bizonyult.

1943-tól a második világháború végéig összesen 21147 db DUKW-t építettek, aminek köszönhetően a típust széles körben használták. Az Amerikai Egyesült Államok mellett a kétéltű harcjármű (a Lend-Lease program keretében) eljutott az Egyesült Királyságba, a Szovjetunióba és Ausztráliába. A DUKW-kat használták az európai partraszállásoknál (a Normandiai és Szicíliai partraszállásoknál), valamint a Csendes-óceáni szigetek elfoglalásakor. A típus mindenhol kitűnt a vízben és szárazföldön egyaránt megfelelő mozgékonyságával és a környezettől függetlenül ideális part menti teljesítményével (a meleg és hideg égöv, a sziklás és a homokos talaj sem okozott számára problémát). A baloldali fotón egy 2 db DUKW-ből épített ideiglenes tutaj látható, amelyek egy Lockheed P-38 „Lightning” repülőgépet szállítanak.

Széles körű használata miatt a típus jelentős veszteségeket szenvedett, különösen amikor az első vonalban használták: az ellenséges tűz ellen nem egy esetben a DUKW-kat úszó ütegként használták (a szállított löveggel viszonozták a part menti tüzet), erre azonban csak korlátozottan volt alkalmas, mert a könnyű szerkezetes jármű testét a tüzeléskori erőhatások a végletekig próbára tették.

A DUKW-k elsüllyedésének egyik fő oka a túlterhelés volt: a típus a második világháború végéig, sőt, azt követően a Koreai háborúban is hadrendben maradt, de már a háború alatt felmerült az igény hasonló, de nagyobb kapacitású járművek iránt. Ez mások mellett a már említett Super Duck és Drake, valamint a kéttengelyes, 60 tonna vagy akár 200 (a gyakorlatban 120) főt szállítani képes BARC (későbbi nevén LARC-LX), valamint a 15 tonnás LARC-XV és a kísérleti, hordszárnyas LVH-X2 létrehozásához vezetett.

A DUKW sikerét látva más országok már a második világháború alatt megépítették saját hasonló járműveiket: ilyen volt a japán Szu-Ki, valamint a négytengelyes brit Terrapin (a németek szintén gyártottak egy hasonló képességű, de lényegesen nehezebb, lánctalpas modellt, a Landwasserschlepper-t, ennek fejlesztését azonban már 1935-ben megkezdték, igaz, csak 1942-ben rendszeresítették).

A kisebb, elavultnak ítélt DUKW-t az Amerikai Egyesült Államok a háború után katonai segély formájában több országnak értékesítette, emellett a Szovjetunió a második világháború alatt átvett példányok alapján kidolgozta helyi másolatát, a BAV-t (más néven ZiSz-485-öt), amely a Lihacsov Autógyár (ZiL) modelljeire épült.

A DUKW-kat mára teljes mértékben kiszorították modern utódai, azonban több DUKW-t polgári vállalkozások megvásároltak és ezeket modernizálva egzotikus turistabuszokként hasznosítják.


Utóélet:

A DUKW megalkotta a könnyű, gumikerekes teherszállító harcjárművek iránti igényt, amely utódai máig hadrendben állnak az Amerikai Egyesült Államokban és a világ számos más országában:


LARC-V (kétéltű teherautó):

A DUKW közvetlen utódja az amerikai LARC-V, amely ugyan közvetlenül nem kapcsolódik a második világháborús harcjárműhöz, de azzal azonos feladatot lát el. A DUKW tapasztalatait hasznosító, kifejezetten erre a célra fejlesztett LARC-V kéttengelyes, üres tömege 8,6 tonna, meghajtásáról egy 8 hengeres, 300 lóerős Cummins dízelmotor gondoskodik.

A külföldi és polgári üzemeltetők mellett az Amerikai Egyesült Államok máig hadrendben tartja az 1965-ben rendszeresített, közel 1000 példányban épített LARC-V-t, ezért a típushoz kidolgoztak egy modernizációs programot, amely egy nagyobb teljesítményű, 375 lóerős motor beépítése mellett modernizált elektronikai és hidraulikus rendszereket takar.


Műszaki adatok:

Név: GMC DUKW „Duck” (kacsa)

Típus: deszantos féllánctalpas vontató

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 5,90 t

Hossz: 9,45 m

Szélesség: 2,44 m

Magasság: 2,16 m (felhúzott ponyvával 2,69 m)

Motor: 91,5 LE-s (GMC Model 270, „soros” hengerelrendezésű, 6 hengeres, benzinüzemű)

Legénység: 2 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: nincs

Kiegészítő fegyverzet: nincs

Páncélzat: 0 mm

Teljesítmények:

Végsebesség: 80 km/h (úton), ismeretlen km/h (terepen), 10 km/h (vízben)

Hatótávolság: 640 km (vízben 93 km)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.