GAZ RF-8

„Havat szántó repülő”


Előzmények:

Oroszország, majd a belőle megalakult Szovjetunió a világ legnagyobb kiterjedésű országa volt, melynek azonban kétharmadát a jeges Szibéria teszi ki. A végtelen hómezőkön, különösen az Északi-sarkkörhöz közeli tundrán igen zord az éghajlat, a hőmérséklet gyakran süllyed -50°C alá. Ez nem csak az életet nehezíti meg, de a közlekedést is.

A második világháború előtt a japánok, majd a németek ellen harcoló szovjetek igen komoly problémával szembesültek. A hatalmas területeken a robbanómotoros járművek gyakran odafagytak az utakhoz, a kerekes, sőt, néha a lánctalpas járművek pedig elsüllyedtek a több méteres hóban. A kommunistáknak tehát szükségük volt egy olyan járműre, amellyel a legtávolabbi területeket is ellenőrizhették. Ebből a célból a 20. századig jobbára lovakat használtak, ám az ilyen zord viszonyok között az állatok hamar elpusztultak.

A fennálló problémát végül egy új eszközzel hidalták át, melyhez az életet az évszázados orosz hagyományból merítették. Amikor az időjárás lehetővé tette, az orosz nemesek (bojárok) ló vontatta szánokat (trojkát) használtak. A nagyméretű szántalpak miatt a fogat nem süllyedt el és a különleges fogatolási módszernek köszönhetően a jármű nagy sebességgel haladhatott. Ekkoriban már léteztek ugyan sítalpakat használó motorosszánok, ám azok kis sebessége nem tette lehetővé a járőrözést. Az oroszok viszont egy egyedi megoldást választottak: egy áramvonalas, csónakszerű testet sítalpakkal látták el, majd hátulra beszereltek egy repülőgép-motort. Az így létrejött eszköz egy új jármű-kategóriát teremtett: az aeroszánokét.

A világ első aeroszánját valószínűleg a zseniális orosz (később Amerikába emigrált) tervezőmérnök, Igor Ivanovics Szikorszkij (ismertebb nevén Igor Sikorsky) készítette az 1909-10-es években. A Szovjetunió felismerte a speciális eszköz hasznát, ezért szorgalmazta az ilyen típusok építését. Több modellt is használtak, köztük az NKL-26-ost vagy a később a bombázók gyártásában jeleskedő Andrei Tupolev által tervezett ANT sorozat tagjait. Ezek az aeroszánok már megfeleltek a harctéri követelményeknek, ám nem voltak alkalmasak a Szovjetunió háború alatt alkalmazott (és később is megtartott) tömeggyártási szempontjainak. A kommunistáknak olyan járművet szerettek volna, amely a lehető legkevesebb alkatrészből áll, nem tartalmaz bonyolultan előállítható vagy drága alkatrészeket, sőt, a jármű egy részeihez már gyártásban lévő részegységet lehet használni.

Mivel a rendszerben álló típusok nem feleltek meg ezen elvárásoknak, a felkérték az aeroszánok tervezésében legtöbb tapasztalattal bíró mérnököt, M. V. Veszeljovszkijt (ő már 1932 óta készített ilyen típusú járműveket). A tervek egy éven belül elkészültek, de a gyártásra kijelölt Gorkovsky Avtomobilny Zavod (GAZ) autógyár túl bonyolultnak tartotta az eszközt, ezért változtatásokat eszközöltek rajta. A végleges modellt RF-8 típusjellel gyártották, gyári megnevezése viszont GAZ-98 volt.


Konstrukció:

Az RF-8-as sikere borzasztóan egyszerű felépítésében rejlett: a mindössze 2,7 méteres tengelytávú aeroszán mindössze egy kenuszerű törzsből állt, ahol egyszerű falapokból alakították ki a megfelelő formát. A kétszemélyes test nyitott volt, így bár a személyzet ki volt téve az időjárás viszontagságainak, megspórolhatták a tetőt és nem volt szükség oldalüvegre sem.

A járművek fegyverzete egyetlen 7,62 mm-es géppuskából (pontosabban DT golyószóróból) állt, ezért a személyzet kiegészítésként kézigránátokat is vitt magával. A modern harci helikopterekhez (pl.: Eurocopter EC 665-hoz) hasonlóan a fegyverkezelő ült elöl, míg a pilóta a hátsó ülésben foglalt helyet. Mivel az RF-8-as páncélzattal csak az orr-részen rendelkezett, ezért veszély esetén főleg sebességében, mozgékonyágában és abban bízhatott, hogy az ellenség nem fogja tudni követni (ez gyakran igaznak is bizonyult, főleg a járhatatlannak ítélt területeken).

Az aeroszánok mozgatásáért felelős tolóerőt többnyire szabványos repülőgépmotorok szolgáltatták, de ez túl drága megoldás volt. A GAZ-98-as ehelyett a jóval olcsóbb GAZ–M–1-es teherautó-motort használta. A motor kéttollú légcsavar-lapátokat hajtott, melyek a korábban alkalmazott fa helyett fémből készültek. A hajtómű 50 lóerős teljesítménye ugyan nem tűnt soknak, viszont az aeroszán önsúlya a 900 kilogrammot sem érte el, így sítalpain akár 80 km/h-ra is felgyorsulhatott. Azért, hogy az alapvetően nehéz járműveket lassan mozgató motor erejét kihasználhassák, egy reduktort (fordulatszám-csökkentőt) építettek be a motor és a légcsavar közé. A váznál használt faszerkezet ugyan szavatolta a kis össztömeget, viszont nem bírta a rázkódást, ezért a futómű bekötési pontjainál fém vasalatokat építettek be.


Fejlesztések:

Az RF-8-as aeroszán egyszerű, ám hatékony szerkezet volt, ez pedig magában hordozta a továbbfejlesztés lehetőségét. Bár a típus nem volt lassú (különösen a korszak szárazföldi katonai járműveihez képest, s kis teljesítményű motor nem tette lehetővé, hogy az eszköz 80 km/h fölé gyorsuljon.

A szovjet Beszunyikov tervező-testvérpár ezért a harceszköz modernizálása mellett döntött. 1943-ra már jelentősen nőtt a repülőgép-motorok kapacitása, így a régi, kis teljesítményű modellekre már nem volt szükség. Ez volt az oka, hogy az új variánsnál visszatértek a korábban alkalmazott repülőgép-motorokhoz. Az új erőforrás, az M-11-es elődjénél 120%-al nagyobb teljesítményt nyújtott (110 lóerőt), ezáltal a végsebesség is növekedett. Csakhogy az erősebb motor nagyobb tömeget és jóval erősebb vibrációt jelentett, ezért egy külön erre a célra kialakított fém bölcsőbe építették a motort, majd ezt a keretet szerelték be a járműbe.

Az ilyenformán feljavított típus a GAZ-98K típusjelet kapta. Ezen kívül építettek egy parancsnoki aeroszán-verziót is, amely már zárt pilótafülkét kapott, viszont így nem tudták beszerelni a géppuskát, ezért ez a típus fegyvertelen volt.


Szolgálatban:

Az első GAZ-98-asok 1941 decemberére készültek el - a legyártott példányokat azonnal be is vetették. Aeroszánokat főleg járőrözésre használták, de esetenként futárgépként is, sőt, támadó küldetéseket is teljesítettek velük. Mivel mind a gyártás évében, mind egy évvel később sok csapadék hullott, a még járhatatlanabb, infrastruktúrával alig rendelkező távoli területeken az aeroszánok hatalmas előnyt jelentettek.

Gyenge páncélzatuk ellenére az RF-8-asok hatékony harcjárművek voltak, ami ilyen kisméretű katonai járműnél men mindíg egyértelmű (ld. Vespa 150 TAP). Nagy sebességük és a magasan beépített motor ellenére az eszköz nehezen borult fel: ebben szerepe volt az alulra beépített akkumulátornak és az üzemanyag-tartálynak is (mivel így lejjebb került a súlypont). A fát felváltó fém légcsavarok is jó választásnak bizonyultak, mivel fás-bokros területen áthaladva kevésbé sérültek meg.

A típus egyetlen különösen sebezhető pontja a vízhűtő volt, melyet felülre, a motor elé építettek be. A körbeforgatható sínre szerelt fegyver viszont ismét jól használható volt, bár voltak kevésbé sikerült részletek is - az éjszakai bevetésekhez az orr-részre szerelt fényszóró kissé optimista elgondolás volt egy szinte teljesen védtelen járműnél. Emellett a típus még egy érdekességet tartogatott: egy egyszerű megoldással az RF-8-as akkor is el tudott indulni, ha a sítalpak odafagytak a talajhoz. Magukat az aeroszánokat a finnekkel vívott Téli Háború alatt és a második világháború folyamán használtak - bár az aeroszánok jól használhatónak bizonyultak, nem exportálták őket.


Utóélet:

Az aeroszánok különös és egyedi jármű-kategóriát alkottak: elegyítették a repülők, motoros-szánok és gépkocsik előnyös tulajdonságait. A szovjetek nagy hasznát vették a legmostohább terepviszonyok között is könnyedén suhanó eszközöknek, ám a háború befejezése után megszűnt az igény, így az egész koncepció eltűnt a történelem süllyesztőjében:


ASD-400 (nehéz aeroszán):


Az aeroszánok a világháború alatt könnyű, ám gyors és váratlan helyekről felbukkanó katonai járművekként váltak ismerté. A szovjetek több, egyre fejlettebb típust állítottak elő, melyek képességei meghaladták a hatékony, ám kezdetleges RF-8-asokat. Ez a fejlesztési sor az ASD-400-ban csúcsosodott ki. E típus nagyméretű, zárt kabinnal ellátott modell már nem egyszerűen egy sítalpas motor volt - sokkal inkább egy havon is boldoguló csapatszállító.



Műszaki adatok:

Név: GAZ RF-8

Típus: aeroszán

Fizikai jellemzők:

Tömeg: 0,89 t

Hossz: 5,11 m

Szélesség: 2,52 m

Magasság: 2,71 m (vízszintes légcsavar-pozíciónál 1,94 m)

Motor: 50 Le-s (GAZ M-1, négyhengeres benzinüzemű)

Legénység: 2 fő

Támadás és védelem:

Elsődleges fegyverzet: 1 db 7,62 mm-es géppuska (DT, az orr-részben)

Kiegészítő fegyverzet: kézigránátok

Páncélzat: 0-ismeretlen mm

Teljesítmények:

Végsebesség: ismeretlen km/h (úton), 80 km/h (terepen)

Hatótávolság: ismeretlen km (80 literes üzemanyagtartály)


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.