Winchester M1 Carbine

„Könnyű alternatíva”


Tervezés:

Az 1800-as évek második felében a kézifegyver-fejlesztés forradalmi változásokon ment keresztül: a füst nélküli lőpor, a fém töltényhüvely és az ezeket felhasználó öntöltő fegyverek más újításokkal (köztük a később az autóipar által is átvett csereszabatos alkatrészekkel) lehetővé tette a katonai logisztika legfontosabb törekvését, az egységesítés kiterjesztését. Ennek részeként a kézifegyverekben használt lőszerek kaliberét igyekeztek kettőre csökkenteni: a maroklőfegyverek által használt pisztolylőszerre (az Amerikai Egyesült Államokban ilyen volt a .45 ACP), valamint a puskák és géppuskák által használt puskalőszerre (ld.: amerikai .30-06 Springfield).

Ez a kettős felosztás az első világháború végéig, sőt, azt követően is megmaradt (az új géppisztolyok pisztolylőszert, a könnyű géppuskák puskalőszert használtak) jelentősen megkönnyítve a csapatok ellátását, de a lőszerek ereje meghatározta az ezt használó fegyverek képességeit és viszonylag hamar felmerült az igény egy átmeneti fegyverre.

Az öntöltő pisztolyok (és az ekkor még széles körben használt revolverek) ugyan sikeresen kiváltották a kardokat és más hidegfegyvereket, a puskák pedig jelentős hatótávolsággal bírtak, de számos feladatkörben szükség volt a pisztolynál nagyobb hatótávolságú fegyverre, a gyakran 1,2 méternél is hosszabb, nehéz puskák azonban akadályozták a katonákat a munkavégzésben. A gyalogság kivételével gyakorlatilag minden specializált feladatkör ide tartozott: a tüzérség, a harcjárművek (harckocsik, páncélautók, teherautók) személyzete, a hajókon szolgáló matrózok, a műszaki egységek, de még az őrséget teljesítő katonák is.

Történtek ugyan kísérletek speciális átmeneti fegyverek rendszeresítésére (a lovassági karabélyok a gyalogsági puskák rövid csövű változatai voltak, míg egyes országok a tüzérek számára hosszú csövű pisztolyokat rendszeresítettek), de amikor az első világháború után bevezették az új, rövid csövű ismétlőpuskákat (amelyek a remények szerint egyszerre szolgáltak gyalogsági és lovassági fegyverként), a hadseregek ezt a kérdést megoldottnak tekintették.

Az Amerikai Egyesült Államok volt a világ első ország, amely - 1936-tól - ismétlőpuskáit öntöltő puskával (az M1 Garand-del) váltotta fel, de a gyalogság már 1938-ban igényelt egy kisebb és könnyebb fegyvert (egy olyan puskát, amely tömege a fele az M1-es öntöltő puskának; gyakorlatilag az M1-es karabély változatát). A döntés elhúzódása miatt csak 1941-ben írtak ki pályázatot egy ilyen fegyverre, amelyet az alsókulcsos ismétlőpuskáiról ismertté vált Winchester Repeating Arms Company nyert meg.

A Winchester vállalat korábban Winchester Model 30 nevű fegyverével elindult a világ első általános rendeltetésű katonai öntöltő puskáját eredményező pályázaton. A Model 30 ugyan alulmaradt a John Cantius Garand által tervezett Garand ismétlőpuskával szemben (amelyet így M1-es jelzéssel rendszeresítettek), de a Winchester vállalat folytatta a fejlesztést, megalkotva az M2-est, amely a remények szerint kiválthatta a Garand-et.

Ez szintén nem történt meg (a teszteken az M2-es is alulmaradt a Garand-del szemben), de az M2-est felhasználva a Winchester vállalat tervezői rövid idő alatt létrehozták annak kicsinyített változatát, amely megnyerte a könnyű öntöltő puska pályázatot, ezért ezt már rendszeresítették, M1 Carbine néven (teljes nevén Carbine, Caliber .30, M1).

A nem sokkal korábban bevezetett amerikai nevezék-rendszer különlegessége, hogy a korábbi, évjárat-alapú jelöléssel (ld.: M1903 puska, M1911 pisztoly) szemben egyszerű emelkedő sorrendet használt, de a fegyvereket típusonként is megkülönböztette: ezért kapta a Thompson géppisztoly az M1-es jelzést úgy, hogy vele párhuzamosan a Garand ismétlőpuskát is M1-esként jelölték. Az M1 Carbine látszólag pontosan az volt, amit a neve mutatott (az M1 Garand ismétlőpuska karabély változata), valójában azonban a két fegyver mindössze egyetlen közös alkatrésszel rendelkezett, nemcsak dimenzióik, de működésük és lőszerük is eltért; a fegyver egyszerűen az új rendszer első karabélya volt.


Konstrukció:

Az M1-es öntöltő karabély több fegyver megoldásait egyesítve hozták létre, de a kész típus mindegyiküktől (köztük a Garand puskától) különbözik. Az M1 Carbine tervezésekor a legfontosabb elvárás az alacsony üres tömeg volt: a 4,31 kg-os Garand-hoz képest a Winchester M2-es puska 4,3 kg-ot nyom, az erősen könnyített prototípus 3,4 kg-ot, az M1 Carbine viszont mindössze 2,4 kg-ot (a hadsereg eredetileg még ennél is könnyebb, akár 2 kg-os fegyvert várt el). A 460 mm hosszú csővel együtt összesen 900 mm hosszú öntöltő karabély korában kiemelkedően alacsonynak számító tömegét részben alacsony tömegű házával és tömeg-csökkentő megoldásokkal (köztük a faborítás nélküli puskacsővel), részben az egyedi lőszerrel érték el.

Az M1 Carbine az ehhez a fegyverhez fejlesztett .30 Carbine (7,62x33 mm-es) töltényt tüzeli. A .30-ast a .32 Winchester Self-Loading töltényből alakították ki, de azzal szemben perem nélküli (amíg a kortárs német 7,92x33mm Kurz egy puskatöltény rövidített változata, a .30 Carbine gyakorlatilag egy nyújtott pisztolytöltény). A .30 Carbine egy korai köztes lőszer, amely erősebb a pisztolytöltényeknél, ugyanakkor ereje lényegesen elmarad a rendszeresített .30-06 Springfield puskatöltény erejétől: az M1 Carbine hivatalos hatásos lőtávolsága 300 yard, azaz 274 méter, szemben az M1 Garand 500 yardos hatásos és 1000 yard feletti tényleges lőtávjával.

Az M1 Carbine gázelvételes (rövid hátrasiklású), forgó zárfejes reteszelésű puska (a rendszer lelkét adó dugattyú a cső alá, az első markolatba került beépítésre). E működési mechanizmus hátrányos tulajdonsága, hogy harctéri körülmények között nem tisztítható, ezért (a második világháborús puskák között egyedülálló módon) nem használhattak hozzá korrozív csappantyús lőszert, mert az (tisztítás híján) rövid idő alatt eltömíthette a rendszert.

A fegyverhez eredetileg 15 töltényes, egyenes tárat rendszeresítettek, az M2-es változatot (ld. lentebb) viszont már új, 30 töltényes tárral szerelték, amelyet később már mindkét modellhez használtak (a 30 töltényes tár egyedi megoldása, hogy felső szekciója egyenes, középen megtört). A 30 töltényes tár nagyobb tömege miatt módosították a tárakasztót, kettőről háromra növelve a rögzítési pontok számát. Az automata változat (szintén ld. „Életút” bekezdés) tűzgyorsasága percenként 750 lövés.

Az M1 Carbine-t kétféle fém irányzékkal szerelték. Az első változat ”L” alakú, kétállású irányzékot kapott (150, illetve 300 yardra; 137 és 274 méterre kalibrálva), míg később négyállású csúszkát használtak (utóbbi 100, 200, 250 és 300 yard; 91, 183, 229 és 274 méter között állítható). A fegyver eredeti változatára optikai irányzék vagy bajonett nem szerelhető, 1945-től viszont már bajonett rögzítési ponttal gyártották a karabélyt. Az M1 Carbine nem az M1 Garand szabványos bajonettjét, hanem saját M4-es kés-bajonettet (és utódait) használta (ennek alapját az M3-as harci kés adta, amelyet a karabély eredeti változatához, bajonett helyett rendszeresítettek).

Az M1 Carbine-ra felszerelhető az M8-as, csőre húzható gránátvető (amely speciális, M6-os vaktölténnyel használható), de ez erősen igénybe veszi a fegyver házát, miközben a 22 mm-es gránát pusztító ereje korlátozott, ezért csak ritkán alkalmazták.


Életút:

A fegyvert három fő sorozatban gyártották. Az eredeti M1 modellből kialakítottak egy-egy behajtható fémhuzal-tusás, illetve előrehajtható fémlemez-tusás ejtőernyős-puskát (M1A1 és M1A3), mielőtt 1945 elején megkezdték volna az M2-es előállítását. Az M2-es gyakorlatilag egy tűzváltókaros M1-es, amely egyaránt képes egyes- és sorozatlövés leadására (eredetileg az M1 Carbine-t eleve sorozatlövésre képes fegyverként fejlesztették, de a gyártás minél gyorsabb megindítása miatt ezt az elvárást menet közben törölték). Az M2-es csak minimális mértékben különbözik az M1-estől, utóbbi átépítő készlettel M2-es szintre hozható fel.

A karabélyból emellett léteznek további változatok, de ezek a már említett alap, ejtőernyős, illetve tűzváltókaros modellek variánsai: az M1A2 az M1-es felújított változata (a későbbi hátsó irányzékkal), hasonlóképpen az M2A2-es az M2-es felújított változata, míg az M3-as az M2-es aktív infravörös irányzékkal szerelt példányait jelölte (ehhez azért az M2-est választották, mert a rendszerben álló fegyverek közül ennek volt a legalacsonyabb a tömege). A jobboldali fotón egy M3-as látható (az ausztrál katona hátán kapott helyet a rendszert működtető akkumulátor).

Az M1 Carbine-t eredetileg kizárólag másodlagos fegyvernek szánták: olyan katonákat kívántak felszerelni velük, akiknek szükségük volt egy puskára, de relatív ritkán kellett azt ténylegesen használniuk, ezért a fegyver alacsony tömege és kis mérete előbbre való volt a használhatóságánál. Ez a kör fokozatosan bővült, később már különleges alakulatok és ejtőernyősök is használták és végül frontvonalbeli csapatokat is felszereltek vele. Ennek eredményeként az M1 Carbine és változatai váltak a második világháború alatt a legnagyobb számban gyártott amerikai fegyverré (a háború alatt 6,1 millió példányban gyártották, ebből 0,6 millió volt automata tűzre képes M2-es) - a fegyvert a Winchester mellett további 10 vállalat gyártotta (a baloldali fotó a Normandiai partraszállás során készült).

Az M1 Carbine modernkori megítélése felemás. A második világháború alatt hamar kiderült, hogy a drasztikus tömegcsökkentés eredményeképpen a fegyver az M1 Garand-nél kevésbé tartós: különösen vékony tára bizonyult sérülékenynek, amely a folyamos használat alatt rövid idő alatt elkopott, ezért rendszeresen cserélni kellett, emellett a típus érzékeny volt a bejutó szennyeződésekre.

A katonák által kért, tűzváltókaros M2-es kontrollálása az alacsony tömeg miatt automata módban jelentős gyakorlatot igényelt, miközben az ezzel felszerelt másodvonalbeli csapatok általában minimális gyakorlattal rendelkeztek (emellett a nagyobb kapacitású tár 30 tölténnyel gyakran töltési problémákhoz vezetett, ezért sok katona néhány tölténnyel kevesebbet töltött, vagy előnyben részesítette a 15 töltényes tárat).

Mindezek ellenére az M1 Carbine igen kedvelt fegyvernek számított: a nemcsak az M1 Garand és M1 Thompson, de még az M3-as és M50 Reising géppisztolyoknál is alacsonyabb tömeget és a géppisztolyoknál erősebb lőszert az ejtőernyős egységek éppúgy becsülték, mint a Csendes-óceáni térség dzsungeleiben harcoló katonák. A fegyver hatásos gyakorlati lőtávolsága 150 méter volt és 200 méteren túl a jelentős energiavesztés miatt a pontosság drasztikusan lecsökkent, de a harcok többsége 100 méteren belül zajlott.

A második világháború végén, különösen Európában azonban az M1 Carbine hiányosságai is megmutatkoztak, különösen az erős ellenállást tanúsító német egységek ellen. A problémák ellenére a fegyvert a második világháborút követően is használták, kiváltva az amerikai géppisztolyok többségét és még az M14-es gépkarabély rendszeresítését követően is használták.

Az M1 Carbine-t (és az M2-est) ennek köszönhetően nemcsak a Koreai háborúban, de még a Vietnámi háborúban is használták (már csak korlátozott sikerrel), emellett jelentős számban adták át a dél-koreai és dél-vietnámi haderőknek. A fegyver zsákmányolt példányait a második világháború alatt a németek használták, a háborút követően az amerikaiak több szövetséges ország számára értékesítették (többek között Franciaországnak, Izraelnek és Olaszországnak), Japán pedig saját használatra gyártotta. Idővel a karabély rendkívül széles körben elterjedt: összesen több mint 50 ország rendszeresítette. A második világháború után M1 Carbine-ból több tucat vállalat gyártott (részben eltérő kaliberű) polgári változatokat, de ezek minősége és megbízhatósága túlnyomórészt elmarad a második világháborús példányokétól.

Végezetül érdemes megjegyezni, hogy az M4-es gépkarabély az M1 Carbine legmagasabb számú változatát (M3) követi, de egyáltalán nem kapcsolódik hozzá (a fegyver az M16-os karabély változata). Az M2-es több tekintetben hasonló a kortárs német StG 44-eshez, a világ első sorozatgyártású gépkarabélyához, valójában azonban az M2-es karabélyok közelebb állnak a modern ún. PDW kategóriához, mert a .30 Carbine lőszer és maga a fegyver is a géppisztolyok és gépkarabélyok közé esik (e kategóriát az 1991-es belga P90-es géppisztolytól számítják, ide sorolható mások mellett a német MP-7-es és az orosz PP-2000-es is).


Műszaki adatok:

Gyártó: Winchester

Típusnév: M1 Carbine

Típus: öntöltő karabély

Megjelenés éve: 1941

Tervező(k): tervezőgárga (több mint 5 fő)

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 2400 g

Teljes hossz: 900 mm

Csőhossz: 460 mm

Kialakítás:

Működési elv: gázelvételes, forgó zárfejes reteszelésű

Tárkapacitás: 15 db

Irányzék: kétállású (137, illetve 274 m-re állítható) fém irányzék

Lőszer:

Neve: .30 Carbine

Mérete: 7,62x33 mm

Lövedék tömege: 7 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: ~ 50 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 607 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.