Tulai Fegyvergyár SzKSz

„A legfejlettebb elavult karabély”


Tervezés:

Az 1800-as évekre már erősen hanyatló Orosz Birodalom haderejét (részben éppen a cárság helyzete miatt) elavult felszereléssel látták el, ami a csatahajóktól a kézifegyverekig mindenre igaz volt. Az oroszok többek között lemaradtak az új kézifegyver-típusok adaptálása tekintetében is: sokáig ragaszkodtak az egylövetű, nagy kaliberű, fekete füstű lőporos Berdan II puskához, amiben az ország fejletlensége mellett szerepet játszott, hogy az orosz haderő feltétlenül helyben fejlesztett és gyártott fegyvereket kívánt rendszeresíteni.

A Berdan puskák kiváltására végül egy bizottságot állítottak fel, amely a (kisebb-nagyobb mértékben külföldi tervezetekből merítő) orosz modelleket tesztelte: a cél eredetileg csak az egylövetű Berdan átalakítása volt tártöltésű fegyverré, azzal a kitétellel, hogy amennyiben ez nem megoldható, egy teljesen új fegyvert fognak rendszeresíteni. Miután a teszteken a csőtárassá átszerkesztett Berdan felrobbant, az oroszok ennek fejlesztését beszüntették és a hosszú teszt-sorozat végén a Moszin-Nagant ismétlőpuskát tették meg a birodalom új alapvető kézifegyverévé.

A Szergej Moszin által tervezett, Léon Nagant tárát használó új puska orosz viszonylatban előrelépést jelentett, de nemzetközi összehasonlításban rendkívül gyengén teljesített: azért, hogy az eleve nem a legsikeresebb tervezésű fegyver előállítása a kevésbé precíz orosz iparnak ne okozzon problémát, a puska toleranciahatárai kiemelkedően nagyok, emiatt a fegyver relatív pontatlan, miközben meglepő módon a legkisebb szennyeződéstől is elakadhat.

Hibái ellenére a Moszin-Nagant ismétlőpuska 1891-es rendszeresítésétől kezdve rendkívül nagy mennyiségben készült (a teljes gyártási szám a 30 milliót is meghaladta) és fél évszázadon át aktív katonai szolgálatban állt, bár meglepő módon a teljes méretű puskából (a dragonyos modellt leszámítva) hosszú ideig nem alakítottak ki rövidített karabély változatot (ahogy tette azt minden más nemzet).

Természetesen a Moszin-Nagant rendkívül hosszú szolgálati ideje nem jelenti azt, hogy az oroszok ne kísérleteztek volna újabb fegyverekkel. Ezek közé tartozott az 1913-as Fedorov Avtomat, egy félautomata és teljesen automata tűzre egyaránt képes könnyű géppuska, de ez rendkívül bonyolult kialakítása miatt csak minimális (bő egy étvized alatt 3200) példányban készül.

Az első világháború után a Szovjetunióvá átkeresztelt Orosz Birodalomban is megkezdődött az öntöltő (félautomata) puskák fejlesztése: ennek részeként a TT pisztolyairól ismert Fjodor Vasziljevics Tokarev (a Moszin-Nagant ismétlőpuskából kiindulva) alkotta meg saját kísérleti fegyverét, amelyet (az amerikai Garand öntöltő puskához hasonlóan) rendkívül elhúzódó tervezés végén, 1938-ban egy szovjet döntőbizottság a legjobb elérhető fegyvernek tartva választotta ki és kezdte gyártani, SzVT-38 jelzéssel. E fegyvernek számos hiányosságára derült fény, ezért két évvel később áttértek a tökéletesített SzVT-40-es modellre, de a típus soha nem vált igazán sikeressé.

1936-ban egy másik katonai teszten azonban Tokarev alulmaradt, helyette Szergej Gavrilovics Szimonov fegyvertervező prototípusát rendszeresítették, ASzV-36 jelzéssel. Utóbbi a Fedorov Avtomat-hoz hasonló, automata tűzre is képes fegyver volt, de szintén e fegyverhez hasonlóan túlzottan bonyolult felépítése és alacsony megbízhatósága halálra ítélte. 1943-ban azonban a Szovjetunió a még ekkor is kizárólagosan használt peremes 7,62x54 mm Moszin-Nagant lőszer mellett (nemzetközi példára) rendszeresített egy kisebb erejű, 7,62x39 mm-es, perem nélküli lőszert.

Szimonov az új lőszert alapul véve rövid idő alatt megalkotott egy új öntöltő fegyvert, amelyet (miután jobbnak bizonyult többek között Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov tervénél) a Szovjetunió még 1945-ben rendszeresítette, mint a Szamozarjadnij Karabin szisztemi Szimonova, 1945 (orosz; 1945-ös Szimonov rendszerű öntöltő karabély), röviden SzKSz jelzéssel.


Konstrukció:

Az SzKSz megjelenése ellenére nem egy rövidített ASzV-36-os, működését tekintve közelebb áll az SzVT-40-eshez, bár annak ellenére, hogy mindkét fegyver üres tömege 3,85-86 kg, az SzKSz karabélyként 206 mm-rel rövidebb (1020 mm hosszú) és ennek megfelelően (521 mm-es) csőhossza is elmarad az SzVT-40-es (625 mm hosszú) csőhosszától.

A jellegzetes alakú SzKSz korszakváltást jelentett a szovjet kézifegyverek között: a korábbi öntöltő puskák mindegyike az 1891-ben, a Moszin-Nagant puska részeként rendszeresített 7,62x54 mm R töltényt használta (kivéve a Fedorov Avtomatot), azonban ennek peremes kialakítása megnehezítette az automatikus újratöltést és messze túl erős volt.

A szovjetek is felismerték, hogy amíg a teljes méretű puskatöltények még 1000-2000 méteren is halálosak lehetnek, már 300-500 méteres távolságon is (optikai irányzék hiányában) egy magát minimálisan álcázó célpontot (ellenséges katonát) gyakorlatilag lehetetlen azonosítani, illetve eltalálni és (részben emiatt) az összecsapások szinte kizárólag 100-300 méteres távolságon zajlottak (és zajlanak máig).

Az újabb, 7,62x39 mm-es töltény perem híján kiküszöbölte előde hátrányos tulajdonságát és kisebb távolságon még hatékonyabbnak is bizonyult, mivel hasonló ballisztikai jellemzők mellett (kisebb energiája miatt) hajlamosabb volt a célpontban instabillá válva komoly roncsoló hatást kifejteni, míg az erősebb puskalőszer sok esetben kevésbé veszélyes módon egyszerűn áthaladt az ellenséges katonákon.

Az SzKSz a korábbi SzVT-40-eshez hasonlóan gázelvételes rendszerű, de közvetett reteszelésű: az elsütő billentyű meghúzását követően a csövön előrefelé kiáramló lőporgázok egy része a cső feletti gázkamrába áramlik, ahol egy gázdugattyút hoz mozgásba és utóbbi végzi el a zár elfordítását, majd hátratolását.

Az SzKSz 10 töltényes doboztárból tölt, de a tár a fegyver része, nem kivehető, ugyanakkor a tár mögötti tárakasztóval előrefelé lenyitható. A fegyver 10 töltényes, íves töltőlécet használ, emellett egyesével is tölthető. A töltények az orr felé elkeskenyedő kialakítása miatt a tár oldalról háromszögletűnek látszik, révén a tár első része belesimul a puska fa házába, amelyből csak a nagyobb átmérőjű hátsó rész áll ki.

A fegyver fém irányzékkal rendelkezik, amely 100 és 1000 méter között állítható, 100 méteres osztásokkal, valamint az irányzék lehajtva és teljesen hátsó helyzetben tolva 300 méterre kalibrált fix irányzékként funkcionál. Az SzKSz eredeti (katonai) változata nem levehető, behajtható bajonettet kapott (a polgári változatokon értelemszerűen nincsen bajonett).


Életút:

Az SzKSz a legfejlettebb szovjet öntöltő karabély volt, képességei több tekintetben az amerikai Garand öntöltő puskáét is felülmúlták: ennek megfelelően a fegyvert a Szovjetunió azonnal a hadsereg új alapvető kézifegyverévé tette, feladata az elavult Moszin-Nagant puskák mellett az SzVT-40-es öntöltő puska kiváltása is volt. Egyes spekulációk szerint 1944-45-ös előszériás SzKSz-eket használhattak a második világháborúban, ám ezt semmilyen tárgyi bizonyíték, dokumentáció nem erősíti meg - a sorozatgyártás csak jóval később, 1949-ben indult be.

Az SzKSz kiváló második világháborús öntöltő puskává válhatott volna, de amikorra az 1940-es évek végére beindult a nagy volumenű előállítása, értelemszerűen a világháború már véget ért, emiatt lecsökkent az új fegyver iránti érdeklődés, a komolyabb problémát azonban az AK-47-es gépkarabély jelentette. Utóbbi ugyan rövidebb csöve miatt pontatlanabb volt, de egyben könnyebb és rövidebb is, miközben ugyanazt a lőszert tüzelte és képes volt a teljesen automata tűzre is, azaz az SzKSz gyakorlatilag már elterjedése előtt elavultnak számított.

A szovjet ipar számára azonban (ahogy az SzKSz), az AK-47 gyártásának beindítása is nehézségeket okozott (a Kalasnyikov valóban nagy sorozatban csak 1956-tól készült), ezért átmeneti fegyverként folytatták az SzKSz előállítását. Az öntöltő karabély első vonalbeli szolgálata a Szovjetunióban emiatt rövidnek bizonyult, de tartalék fegyverként (gyakran őrző-védő feladatokra) egészen az 1990-es évekig használták.

Az SzKSz-t a Szovjetunióban a Tulai fegyvergyár gyártotta (1949-től 1958-ig), illetve 1953-54-ben kisebb mennyiségben az Izsevszki fegyvergyár is készítette, de emellett saját igényeik kielégítésére több keleti blokkbeli ország is megkezdte az előállítását: Albánia, Jugoszlávia, Kelet-Németország, Románia, Észak-Korea és Vietnám.

Az SzKSz legnagyobb külföldi gyártója Kína volt, amely 56-os típus jelzéssel kezdte meg előállítását és később több fejlesztett változatot is kialakított belőle (többek között az AK-47-es tárát befogadni képes variánsokat). Ennek megfelelően az SzKSz a hidegháború számos konfliktusában megjelent (ezek közül a legismertebb a Vietnámi háború volt), nagyrészt kisebb intenzitású ázsiai háborúkban (a Vietnám és Kína közötti háborúban mindkét oldalon).

Az SzKSz megbízható és általánosságban megfelelő fegyvernek számított, azonban a gépkarabélyok széleskörű elterjedésével meghaladottá vált. A típus a hidegháborút követően kedvelt rekreációs- és vadászpuskává vált, mivel a karabély rendkívül olcsón beszerezhető volt, akárcsak a hozzá tartozó lőszer, miközben az SzKSz egy teljes értékű, pontos öntöltő puska, ráadásul karabélyként legtöbb kortársánál rövidebb és könnyebb. Érdemes még megemlíteni, hogy az SzKSz-t több országban máig díszelgő fegyverként használják: ide tartozik többek között Oroszország és Magyarország is.


Műszaki adatok:

Gyártó: Tulai Fegyvergyár

Típusnév: Szamozarjadnij Karabin szisztemi Szimonova, 1945 (SzKSz)

Típus: öntöltő karabély

Megjelenés éve: 1945

Tervező: Szergej Gavrilovics Szimonov

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 3860 g

Teljes hossz: 1020 mm

Csőhossz: 521 mm

Kialakítás:

Működési elv: gázelvételes, forgó gázdugattyús

Tárkapacitás: 10 db

Irányzék: fém irányzék (100-1000 méter között állítható, 100 m-es osztásokkal)

Lőszer:

Neve: M43

Mérete: 7,62x39 mm

Tömege: 16,3 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 35-40 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 718 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.