Springfield Armory M14

„Egyfeladatos általános rendeltetésű gépfegyver”


Tervezés:

A XX. század kezdetén az Amerikai Egyesült Államok egy gyors ütemben megerősödő, relatív fiatal nemzet volt, amely azonban elszigeteltsége miatt, az indiánok elleni harcokban és az amerikai polgárháború alatt jelentkező igényre reagálva létrehozta saját kézifegyver-iparát. Az első világháború alatt az Amerikai Egyesült Államok az állami Springfield fegyvergyár M1903-as jelű (1903-ban rendszeresített) ismétlőpuskáját, majd az M1917 Enfield ismétlőpuskát használta, de jelentős mennyiségben külföldi megrendelésre is gyártott fegyvereket (többek között az Orosz Birodalom részére).

A kézi lőfegyverek eredete a középkorig nyúlik vissza, de robbanásszerű fejlődésükre az 1800-as évek második felétől került sor. Elsőként megalkották a modern egyesített lőszert, amely a korábbiakkal szemben egymaga tartalmazta a lövedéket, a lőport és a lőpor begyújtásához szükséges csappantyút, ráadásul mindezt egy praktikus, időjárás-álló fém töltényhüvelyben egyesítve. Ez önmagában is jelentősen meggyorsította és leegyszerűsítette a tüzelést, az 1900-as évek elején pedig a hadseregek már olyan puskákat rendszeresítettek, amelyekbe táruknak köszönhetően lövés után néhány mozdulattal újabb töltényt lehetett tölteni.

A korábban is létező, de az első világháborúra tökéletesített ismétlőpuskák (a géppuskákkal együtt) sikeresen kiszorították az utolsó hidegfegyvereket (kardokat, lándzsákat), de hamarosan a tervezők már ennél is tovább léptek és megkezdődtek a kísérletek az öntöltő fegyverek megalkotására, amelyeknél az újratöltést a tüzeléskori erőhatásokkal végzi egy mechanizmus.

Ilyen kutatások számos országban folytak, de a világon elsőként az Amerikai Egyesült Államok állított szolgálatba öntöltő puskát: a hosszú fejlesztés végén a John Pedersen és John Moses Browning között utóbbi javára eldőlt program eredménye lett az M1 „Garand”. Az M1-es 1936-ban állt rendszerbe és fokozatosan felváltotta az M1903-ast, mint az Amerikai Egyesült Államok hadseregének új generációs első számú kézifegyvere. E fegyverből közel 5,5 millió példányt gyártottak és számos változatban készült, amelyeket több tucatnyi ország rendszeresített, de már a második világháború alatt felmerült az igény egy még fejlettebb fegyverre.

Az M1-es alapvetően megfelelt a feladatra, azonban problémát okozott, hogy kizárólag félautomata tüzelési móddal rendelkezett, sorozatlövésre nem volt lehetőség, ráadásul 8 töltényes tára sem volt kellően nagy. Az ezen kívánalmaknak megfelelő gépfegyver kifejlesztése már a második világháború alatt megkezdődött. Az M1-es egyik változata, a T20E2-es például a BAR géppuska 20 töltényes doboztárát használta, de sorozatgyártásba nem került.

A második világháború után a T20-as alapján a Springfield Armory-ban folytatták egy új fegyver fejlesztését, megalkotva többek között a T25-öst, amely a korábbiakkal szemben már az új T65-ös (7,62x49 mm-es) töltényt tüzelte - további fejlesztéseket követően e töltényből alakították ki a 7,62x51 mm-es NATO-szabvány töltényt.

Az 1950-ben megjelent T47-es (átnevezett T25-ös), a szintén M1 Garand alkatrészeket használó T44-es, illetve a T48-as. A T48-as valójában a NATO-tagállamokban a háború után elterjedt belga FN FAL változata volt, de az amerikaiak nem voltak hajlandóak rendszeresíteni a külföldi fegyvert, ezért 1953-ban a T48-ast annak ellenére igyekeztek kizárni a tesztekből, hogy e fegyver több tekintetben is jobbnak bizonyult.

A T47-es kiesésével a Springfield Armory különlegesen átalakított T44-esekkel elcsalta a téli teszteket, hogy a T48-as ne bizonyuljon mindenben jobbnak, de ezt követően tovább folytatódott a fejlesztés és bár az 1956-os újabb tesztekre sikerült a T44-es hibáinak egy részét orvosolni, ekkorra a belgák a vetélytárs T48-ast is feljavították. A gyengébben teljesítő amerikai típust végül többek között kisebb tömegére hivatkozva hozták ki győztesként, megalkotva az M14-es gépkarabélyt (hivatalosa jelöléssel a United States Rifle, 7.62 mm, M14-est).


Konstrukció:

Az M14-es kiválasztásánál többek között azzal is érveltek, hogy e fegyver gyártásánál felhasználhatják az M1-eshez tervezett gépeket - ez nem bizonyult igaznak, de az M14-es elődje kialakítását megtartotta. Az 1940-es évekbeli gépkarabélyok (a német StG44-es és a szovjet Ak-47-es) átmenetet képeztek a géppisztolyok és ismétlőpuskák között és külsőre fatusás géppisztolyoknak tűntek. Velük szemben az M14-es látszólag nem különbözik az ismétlőpuskáktól: a fegyver hossza 1126 mm (ebből 559 mm-t tesz ki a cső) és a cső első kb. 40%-át leszámítva a gépkarabélyt fa burkolat veszi körbe (a ház ”klasszikus” kialakítású, a cső felső burkolatát leszámítva egyetlen elemből áll).

A fegyver a fentebb is említett 7,62x51 mm-es NATO lőszert tüzeli, amelyet úgy alakítottak ki, hogy ballisztikai jellemzői megközelítsék az addig használt amerikai .30-06 Springfield töltényét, ám annál rövidebb (12 mm-rel), ezáltal valamennyivel könnyebb és jobban használható automata fegyverekben.

Az M14-es 4,1 kg-jával alig könnyeb az M1-esnél, de azzal ellentétben tűzváltós, sorozatlövésre is képes. A fegyver gázelvezetéses rendszerű: a cső alatt egy gázdugattyú található, amelyet a tüzelést követően táguló lőporgázok üzemeltetnek. A rendszer egyetlen hosszú rugón keresztül adja át az energiáját, a gázok hatására összenyomott rugó forgózárat működtet; sorozatlövés üzemmódban az M14-es tűzgyorsasága percenként kb. 750 lövés.

A gépkarabély szétszerelése két fő lépésből áll: a kifordított sátorvassal együtt a fejjel lefelé fordított gépkarabélyból kiemelhető az elsütő-szerkezet, ezt követően pedig a tusát le lehet emelni a fegyverről, szétválasztva az M14-es házát a gázdugattyús rendszerről.

Az M14-es kétsoros, 20 töltényt befogadó egyenes tárból tüzel, azonban lehetőség van az M1-eshez hasonlóan (de 8 helyett 5 töltényes) töltőléccel történő újratöltésre is. A tűzváltó kar a fegyver jobb oldalán, az elsütő-billentyű mögött található, használatához a kezelőnek el kell engednie az elsütő-billentyűt (kivéve, ha a lövész balkezes). Az elsütő-billentyű előtt, a sátorvasban biztosítókar található.

A cső elejére lángrejtőt szereltek. A lángrejtő egyben csőszájfékként is funkcionál, de a hivatalos állítással szemben nem kellően hatékony, az M14-es hátrarúgása így is jelentős. Az M14-es az M6-os bajonettet használja, amely különbözik a korábbi M5-ös bajonettől (amelyet az előd M1-es használt) és az M7-es bajonettől (utóbbit az utód M16-os használta), viszont azokhoz hasonlóan egyben túlélőkésként is funkcionál.

Ahogy fentebb is olvasható, az M14-es fatusás, a tusa dió-, majd nyírfából készült, nem állítható és nem is behajtható. A Vietnámi háború alatt kiderült, hogy a faház nedves környezetben rövid idő alatt elrohad, ezért az utolsó sorozatoknál áttértek az üvegszálas házra. Korának megfelelően az M14-est (állítható) fém irányzékkal szerelték fel.


Életút:

Az M14-es gyártása 1959-ben kezdődött meg. A fegyverről cinikusan elmondható, hogy tökéletes lett volna, ha 1945-ben rendszeresítik, azonban több mint egy évtizedes fejlesztése ellenére a kész változat nem jelentett érdemi előrelépést. Az M14-es kétségtelenül hatékonyabb volt, mint az M1-es, azonban több súlyos problémától szenvedett (igaz, ezek nem kizárólag a fegyver szűk értelemben vett hibái voltak). Ezek közé tartozott az erős lőszer, ami miatt sorozatlövéskor az M14-est gyakorlatilag lehetetlen volt kontrollálni. A gépkarabélyt bevetették a Vietnámi háborúban, de a dzsungelben a fa ágyazat gyorsan tönkrement, ráadásul a víztől megduzzadt és deformálódott, pontatlanná téve a fegyvert.

A legnagyobb gondot az jelentette, hogy hibái ellenére az M14-est univerzális fegyvernek szánták: nem kizárólag az M1-es ismétlőpuskát kellett kiváltania, de a rövidített M2-es karabélyt, a BAR könnyű géppuskát és az M3-as géppisztolyt, valamint az M1093-as puskát és a Thompson géppisztolyt is. Ez kétségtelenül rendkívül előremutató elgondolás volt, ami igen komoly mértékben leegyszerűsítette volna a kiképzési és logisztikai feladatokat, azonban az M14-es valójában semelyik feladatra sem volt igazán alkalmas.

Az ismétlőpuskákhoz képest kevésbé volt pontos és bonyolultabb volt náluk, erős hátrarúgásához képest a fegyver túl könnyű volt, géppisztolynak viszont éppen ellenkezőleg: túlságosan nehéz és nagyméretű. A sorozatlövés képessége papíron előrelépésnek tűnt, de az M14-est olyan nehéznek bizonyult automata üzemmódban irányítani, hogy hamarosan már szinte kizárólag félautomata üzemmódban használták.

Meglepő, hogy az M1-es karabély (amely nem volt azonos az M1 Garand-dal) késői változata, az M2-es karabély a második világháború után átmeneti fegyverként hatásosan váltotta ki a puskákat és a géppisztolyokat is, azonban általános rendszeresítését arra hivatkozva utasították el, hogy az általa használt .30 Carbine (7,62x33 mm-es) töltény túlságosan gyenge. Az 1960-as évek elején, az M14-es problémái miatt megkezdték egy új amerikai gépkarabély tervezését, amely az M16-osban öltött testet: egy 5,56 mm-es kaliberű, 3 kg-nál is könnyebb fegyverben, amely a gyakorlatilag az M2-es fejlesztett változatának tekinthető (noha közvetlenül nem kapcsolódtak).

Az M14-es az ismétlőpuskák következő nemzetékét képviselte, de mire rendszerbe állt, az újabb gépkarabélyok már elavulttá tették (hasonló történt a szovjet SzKSz öntöltő karabéllyal és az SzVT-40-essel is). A kompozit házas M16-ost (amely maga is problémákkal küszködött) már az 1960-as évek közepén széles körben rendszeresítették, az M14-es azonban nem tűnt el azonnal, sőt, meglepően hosszú ideig szolgálatban maradt.

E fegyvert néhány évig még használták műszaki egységek, de amikor az első M16-osok megjelentek a harctéren, kiderült, hogy a sűrű aljnövényzetben a könnyű 5,56 mm-es lőszer hamar elveszti az erejét, ezért az M14-es korlátozott mennyiségben továbbra is rendszerben tartották. Az M14-es gépkarabélyt 1970-ben vonták ki a hadrendből, azonban a fegyverből időközben létrehoztak több félautomata mesterlövész változatot, köztük az M21-est, az M25-öst, majd a DRM-et.

Az M14-es mesterlövész-puskaként igen sikeresnek bizonyult, továbbfejlesztett, M39-es jelű változatát 2008-ban rendszeresítették. Mesterlövész szerepkörben az M14-es kiválóan bevált, mivel a nehéz test és az erős töltény hatékony fegyverré tette, ráadásul nem volt szükség a pontatlan sorozatlövésre.

Az M14-esből (M89SR jelzéssel) még bullpup kialakítású variánst is létrehoztak, valamint létezett polgári (félautomata) kivitel is, M14M jelzéssel. Kifejezetten a polgári piacra a fegyvert több cég gyártotta, köztük az Armscorp és a Smith Enterprise, de illegális másolatát a kínai Norico is gyártotta (M14S és M305 jelzéssel - utóbbi alacsony ára miatt Kanadában különösen kedvelt).

Az M14-est és változatait több mint két tucat ország használta, 1,3 millió példányban gyártották és az Amerikai Egyesült Államok hadseregében máig fontos raj-mesterlövész fegyver (hasonló a szovjet SzVD-hez), emellett 2002-től az M14 EBR változatban is rendszeresítették, amely a többi ma használt amerikai típustól eltérően sorozatlövésre is képes (led. balra).

Összegzésként elmondható, hogy az M14-es eredeti szerepkörében bukásra volt ítélve, hosszú fejlesztési ideje ellenére olyan rossznak bizonyult, hogy nagyban hozzájárult az M16-os kifejlesztéséhez, azonban félautomata mesterlövész változatait máig sikerrel használják (számos példány megjárta Irakot és Afganisztánt is).


Műszaki adatok:

Gyártó: Springfield Armory

Típusnév: M14

Típus: gépkarabély

Megjelenés éve: 1959

Tervező: többen, köztük Earle Harvey és Rene Studler

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 4100 g (töltve 5300 g)

Teljes hossz: 1126

Csőhossz: 559 mm

Kialakítás:

Működési elv: gázelvételes, forgózáras

Tárkapacitás: 20 db

Irányzék: fém irányzék

Lőszer:

Neve: 7,62 NATO

Mérete: 7,62x51 mm

Tömege: 25,4 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 750 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 850 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.