SIG SG 510

„Többfunkciós svájci bicskarabély”


Tervezés:

A hegyláncok által határolt svájci medence védelmében évszázadok óta léteztek gazdag, elsősorban kereskedelemmel foglalkozó városállamok, amelyek a középkorban fokozatosan vívták ki függetlenségüket. A gyakori háborúskodás miatt az XIV-XVi. században a svájci katonák a világ legjobbjai közé tartoztak, ezért különböző birodalmak szolgálatában gyakran zsoldosokként harcoltak.

Az 1500-as években a terület a római katolikusok kapzsisága és pompája elleni vallási mozgalom, a reformáció központjává vált, amely további konfliktusokat eredményezett, ezért az egységes Svájc csak egy évszázaddal később jött létre (a független Svájcot más országok csak a Harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai békében ismerték el).

Svájc A XVIII. század végén átmenetileg elvesztette szuverenitását, amikor a francia forradalmi haderő 1798-ban elfoglalta az országot és a Helvét Köztársaság nevű francia bábállam az ezt követő Napóleoni háborúk alatt is francia kézen maradt. Svájc függetlenségét 1815-ben állították vissza, amelyet követően az ország további háborúban nem vett részt, ehelyett törekedett semlegessége megőrzésére, amelyet egy ütőképes haderő fenntartásával szavatolt.

A korábbi évszázadokban Svájcban is kis, független műhelyek által gyártott lőfegyvereket használtak, mielőtt 1851-ben rendszeresítették a Feldstutzer 1851-t, az első, a svájci állam által központilag kiválasztott és megrendelt, egyetlen gyárban épített puskát (a korábbi Infanteriegewehr Modell 1842-t csak egyes kantonok használták). A Feldstutzer 1851 még elöltöltő kialakítású volt és fekete füstű lőport tüzelt, de korában kicsinek számító, 10,5 mm-es kaliberű lőszert tüzelt. Az alacsony számban (kb. 6400 példányban) gyártott Feldstutzer 1851-t 1867-ben átalakították hátultöltő fegyverré, de két évvel később egy teljesen új puskával váltották ki.

A Vetterli puska megjelenésekor a világ legmodernebb katonai kézifegyverének számított: továbbra is fekete füstű lőport tüzelt, azonban nemcsak hátultöltő volt, de az amerikai Winchester puskák cső alatti tára révén 12 lőszeres kapacitással rendelkezett, ezáltal az első újratöltésig rendkívül nagy tűzgyorsasággal bírt. A sorozatgyártásba kerülő Repetiergewehr Vetterli, Model 1869/71-et a svájciak folyamatosan fejlesztették, míg a gyártást a Schweizerische Industrie Gesellschaft (német; Svájci Iparvállalat, röviden SIG), valamint a Berni fegyvergyárak végezték.


Az ismétlőpuskák gyors fejlődése következtében a Vetterli puskák viszonylag gyorsan elavultak, ezért 1893-ban Svájcban rendszeresítették az osztrák Mannlicher Model 1893 karabély változatát, mielőtt 1889-ben hadrendbe állítottak egy új svájci tervezésű és gyártású lőfegyvert, a Schmidt-Rubin ismétlőpuskát. Az elterjedtebb forgó-tolózáras kialakítással szemben egyenes húzású zárral gyártott Schmidt-Rubin puskákat 1911-ig modernizálták és mivel Svájc nem lépett be az első világháborúba, jelentős veszteségek hiányában e fegyverek a háború alatt, majd azt követően is hadrendben tartották.

A nyugati nagyhatalmak fejlesztéseit követve Svájcban az 1930-as években megalkották a Schmidt-Rubin puskák utolsó iterációját, a K31-est, amely azonban továbbra is egy töltőléccel tölthető, 6 töltényes tárból tüzelő manuális ismétlőpuska volt. A K31-es puskát az 1933-ban rendszeresítették, de mivel Svájc a második világháború alatt is sikeresen megőrizte semlegességét, e fegyver leváltására sem volt prioritás, ezért az nem csak 1945-ig, de egészen az 1950-es évek végéig hadrendben maradt.

A magyar származású Király Pál két helyi mérnökkel együtt már az 1930-as évek elején megalkotta a SIG KEG öntöltő puskát, de e programot hamarosan leállították. A második világháború alatt, 1942-ben, majd közvetlenül a második világháború után, 1946-ban a fejlesztést újraindították N42, majd SK46 (N46) jelzéssel, de ezen fegyvereket sem a svájci, sem más haderők nem rendszeresítették.

A Svájc által még az 1950-es években is használt K31-es ismétlőpuskák ekkorra teljes mértékben elavultak a második világháborúban megjelenő félautomata öntöltő puskák és a sorozatlövésre képes gépkarabélyok miatt, ezért az 1950-es évek elején Svájcban megkezdték egy saját gépkarabély fejlesztését. A SIG AK53-as nem jutott túl a prototípus-fázison és a következő, SIG AM55-ös sem került gyártásba, de utóbbi fegyver alapján a SIG fegyvergyár megalkotta az SIG SG 510-es modellt.


Konstrukció:

A SIG SG 510-es külsőre hasonló a kortárs belga FN FAL gépkarabélyhoz, működését tekintve pedig a spanyol CETME és a későbbi német G3-as modellekhez, azonban nem ezekre épül, hanem a bevezetőben említett SIG AM55-ös gépkarabélyra. A jellegzetes, a csővel egy vonalba épített tusával, kisméretű első markolattal és perforált alumínium csőköpennyel gyártott SG 510-es teljes hossza 1100 mm, amely ugyanúgy hosszabb kortársainál, mint a fegyver 609 mm-es csőhossza, valamint 5,7 kg-os tömege.

Az 1950-es évek nyugati gépkarabélyai szinte kizárólag a 7,62 mm-es NATO lőszert tüzelik, Svájc azonban független országként nem volt tagja a NATO katonai szervezetnek, ezért ehelyett a fegyver a svájci 7,5x55 mm-es GP11-es lőszert használja. Ez a lőszer hasonló erejű a 7,62 mm-es NATO lőszerhez, de annál jóval korábban, 1889-ben rendszeresítették (a Schmidt-Rubin ismétlőpuska lőszereként) és utolsó, G11-es változata is 1911-ben jelent meg.

A SG 510-es típust megelőző AK53-as gépkarabélyon a fegyvert tervező Rudolf Amsler egyedi megoldást alkalmazott. E típust fix (a fegyver házával egybeépített) zárral gyártották és tüzelést követően a fegyvercső mozgott (előrefelé), de ez a megoldás a rendkívül alacsony, mindössze 300 lövés/perc tűzgyorsaságát leszámítva érdemi előnnyel nem járt, ezért a következő, AM55-ös prototípuson Amsler áttért a görgős késleltetésre, amelyet az SG 510-esen is felhasznált. Ez utóbbi rendszerben görgőpár késlelteti a zár nyitását, amíg a tüzeléskor keletkező lőporgázok nyomása a biztonságos szint alá nem süllyed, ezért nincs szükség gázdugattyúra.

Az SG 510-es gépkarabély egyes- és sorozatlövés leadására egyaránt alkalmas, de amíg az ezt megelőző AM55-ös a két világháború közötti svájci Furrer M25-ös könnyűgéppuska 30 lőszert tartalmazó tárát használta, addig az SG 510-es a fegyverhez tervezett, 24 lőszeres tárból tüzel, amellyel a gépkarabély tűzgyorsasága percenként 600 lövés.

A gépfegyverre szurony rögzíthető és svájci puskagránát lövésére is alkalmas. A SIG SG 510-est állítható fém irányzékkal gyártották, de lehetőség van optikai irányzék felszerelésére is, mert a típust kezdetektől raj-mesterlövész fegyvernek is szánták (a fegyver hosszú csöve és masszív kialakítása növeli a pontosságot). A fém irányzék különlegessége, hogy az osztások nem azonos távolságot jelölnek. Az SG 510-es irányzéka 100-640 méter között állítható, amelyen belül 100-200 méter között 50 méterenként, 200-300 méter között 33 méterenként, 300-640 méter között pedig 20 méterenként.


Életút:

A SIG SG 510-es gépkarabélyt a svájci hadsereg 1957-ben rendszeresítette, Sturmgewehr 57 (német; 1957-es mintájú gépkarabély, röviden Stgw. 57) jelzéssel, de az ország többnyelvűsége miatt a fegyver ismert a francia Fusil d’Assaut 1957 és az olasz Fucile d’Assalto 1957 jelzéssel is (mindkét utóbbi elnevezés rövidítése F. ass. 57).

A fegyvert Svájcban univerzális fegyverként kívánták használni, amely nemcsak a korábbi ismétlőpuskákat, de a mesterlövész-puskákat, könnyűgéppuskákat és géppisztolyokat is kiváltja, azonban a Sturmgewehr 57 erre nem volt maradéktalanul képes.

Az SG 510-es gépkarabélyokból a bázismodell mellett több export-változatot is kifejlesztettek, amelyek közös jellemzője, hogy mind 7,62x51 mm-es NATO lőszert tüzel. Az SG 510-1 az alapváltozat NATO-lőszerre átalakított megfelelője, az SG 510-2 ennek könnyített-, az SG 510-4 pedig rövidített és könnyített változata. A katonai változatok mellett a gépkarabélyból gyártottak félautomata, sorozatlövésre képtelen változatot SG 510-7 jelzéssel; kifejezetten az amerikai polgári piacra, valamint PE-Stgw. 57 néven a svájci piacra.

A fegyverből emellett kifejlesztettek egy, a szovjet AK gépkarabélyok által is használt, 7,62x39 mm-es lőszert tüzelő változatot a finn, valamint egy, az elavult amerikai 7,63x63 mm-es (.30-06 Springfield) lőszert tüzelő modellt a mexikói hadsereg számára, de ezek az SG 510-3 és 510-5 jelű modellek nem kerültek sorozatgyártásba.

A fegyver jelentős tömege miatt az SG 510-esből kifejlesztették az SG 510-6 modellt, amely egy SG-510-4-es méretű, de 7,5 mm-es svájci lőszer tüzelő variánst takart, de ezt a svájci hadsereg nem rendszeresítette. Az SG 510-es gépkarabélyt Svájc mellett Bolívia, Chile, Monaco, Ukrajna és Zaire vásárolta meg. Svájc a hidegháború alatt is megőrizte semlegességét, azonban a fegyvert bevetették az 1973-as chilei katonai puccs alatt.

Az SG 510-es masszív és megbízható, de rendkívül nehéz és nagyméretű gépkarabély volt, ezért a svájci állam megrendelésére a SIG vállalat már az 1970-es évek végén megkezdte egy új gépkarabély kifejlesztését, amely azonban több mint egy évtizeden át húzódott, ezért az SG 510-es utódja, az SG 550-es gépkarabély csak 1990-ben jelent meg.

E fegyver nem kapcsolódik az SG 510-eshez; alapját az export-piacokra gyártott SG 540-es adja - az SG 550-es gázdugattyút használ és a 7,5 mm-es svájci lőszer helyett 5,56 mm-es NATO lőszert tüzel. Az SG 540-est és SG 550-est 2010-ben egy újabb fegyver, az amerikai AR-10-esen alapuló SIG Sauer SIG516-os váltotta fel, azonban mindössze 8 évnyi gyártát követően, 2018-ban a SIG516-os gyártását leállították.


Műszaki adatok:

Gyártó: SIG

Típusnév: SG 510

Típus: gépkarabély

Tervező: Rudolf Amsler

Megjelenés éve: 1957

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 5700 g

Teljes hossz: 1100 mm

Csőhossz: 609 mm

Kialakítás:

Működési elv: görgős késleltetésű tömezáras

Tárkapacitás: 24 db

Irányzék: fém, 100-640 méterre állítható

Lőszer:

Neve: 7,5 Swiss

Mérete: 7,5x55 mm

Tömege: 8,4 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 450-600 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 750 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2021 | Minden jog fenntartva.