Royal Small Arms Factory Martini-Henry

„Brit gyarmati tűzerő”


Tervezés:

A kézi tűzfegyver-fejlesztés a középkorban kezdődött és az első évszázadokban rendkívül lassan haladt: a nagyobb technológiai lépések között jellemzően több mint egy évszázad telt el (a XIII. századtól használt kézi ágyúkat a XV. században váltották ki a kanócos muskéták, amelyeket - a korlátozottan elterjedt keréklakat után - a XVII. századtól a kovás lakatos puskák szorítottak ki). Még a fénykorában a világ legnagyobb gyarmatbirodalmával rendelkező Brit Birodalom is több mint 100 évig használta ugyanazt a lőfegyvert (az egylövetű, sima csövű, elöltöltő Brown Bess muskétát; 1722-től 1838-ig).

Az 1800-as évek második felétől azonban a technológiai fejlődés jelentős változásokat hozott. Mások mellett az addig egyeduralkodó sok kis műhelyt fokozatosan nagy gyárak váltották ki (az Egyesült Királyságban az 1816-ban alapított Royal Small Arms Factory; Királyi Kézifegyver gyár), amelyek hatalmas tömegben állították elő a csereszabatos alkatrészekből álló fegyvereket. Kismértékben maguk a fegyverek is fejlődtek: a kovás puskákat a hasonló, de egyszerűbb és megbízhatóbb gyutacsos gyújtású fegyverek váltották ki (a Brown Bess utolsó példányait szintén gyutacsossá alakították át).

A következő lépést az 1853-as mintájú Enfield puska jelentette (ezt már a Királyi Kézifegyver gyár építette, nevét a gyárnak helyet adó londoni Enfield kerületről kapta). Az 1853-as puska már huzagolt csövű volt, az addig használt .75 (19,05 mm-es) puskagolyó helyett kisebb, .577 (14,66 mm-es) lövedéket tüzelt és már eleve gyutacsos elsütőszerkezettel tervezték.

A P53-asként is jelölt Enfield puska minden téren felülmúlta a korábbi Brown Bess muskétát, ennek ellenére kevesebb, mint fél évszázadon át (1853-89 között) használták. Maga a fegyver gyakorlatilag egy tökéletesített muskéta volt, de miközben nem jelentett komolyabb előrelépést sem tűzerő, sem tűzgyorsaság, sem más téren, használata több problémához vezetett. Az Enfield puska egyik előnye a kisebb átmérőjű lövedék volt, amely azonban a huzagolt csőnek és a szűkebb tolerancia-határoknak köszönhetően elődjéhez hasonló romboló-erővel rendelkezett. Mivel azonban a lövedék mindössze egy ezred-hüvelykkel (0,0254 mm-rel) volt kisebb a cső belső átmérőjénél, amikor néhány lövést követően a fekete füstű lőporból visszamarad égéstermékek lerakódtak a fegyverben, töltésnél a lövedék könnyen elakadt (mivel a lövedéket a cső teljes hosszán végig kellett tolni).

Az első töltés további problémája volt, hogy a töltési idő a korábbi muskétákhoz képest egyáltalán nem csökkent, miközben a poroszok már egy teljesen új, hátultöltő kézifegyvert használtak - az 1841-es Dreyse gyutűs puskát - 1866-ban pedig megjelent a tárból töltő amerikai Winchester ismétlőpuska, amely korában elképesztően magas tűzerővel rendelkezett.

A hatalmas brit hadsereg rendkívül konzervatív szervezetként egyik megoldást sem használta, ugyanakkor felismerte a hátultöltő fegyverek előnyét, ezért 1866-ban megkezdték a Snider-Enfield puska rendszeresítését, amely gyakorlatilag hátultöltővé átalakított az Enfield puskákat takartak. Mivel ettől a fegyver nemcsak lényegesen gyorsabban töltött (az addigi percenként 3 célzott lövés 10 lövés/percre nőtt), de a puska pontosabbá is vált, ezért az angolok néhány évvel később megkezdték egy új, eleve hátultöltőnek szánt kézifegyver tervezését: ez lett a Martini-Henry puska.

A fegyver nevét a későbbiekhez hasonlóan a két fő elem tervezőjéről kapta: a hátultöltő rendszert megalkotó svájci Friedrich von Martini-ról és a cső hugazolást tervező, skót származású amerikai Alexander Henry-ről.


Konstrukció:

A Martini-Henry puska külsőre és működését tekintve is eltér a korábbi muskétáktól: a fegyver fém házának oldala egyetlen függőleges lap, amelyről eltűnt a kovás és gyutacsos puskákra jellemző kakas. A puska 1245 mm-es hosszával (amelyből 844 mm-t tett ki a cső) ugyan nem rövidebb az azt megelőző fegyvereknél, ugyanakkor 3,83 kg-os tömegével jóval könnyebb (a Brown Bess 4,8 kg-ot, míg a későbbi Enfield 4,3 kg-ot nyom).

A Brown Bess és elődei hagyományos muskéták: gömb alakú, tömör puskagolyót tüzelnek. Később megjelent a kedvezőbb ballisztikai jellemzőkkel rendelkező Minié-típusú lövedék, amely a modern lövedékekhez hasonlóan már nem gömb, hanem henger alakú, csúcsos orral, de maga a papír töltényhüvely ebben az esetben is csak szállításra szolgál; a töltés a korábbiakhoz hasonlóan elölről történik.

A Snider-Enfield átalakítás kezdetben szintén papír töltényhüvelyt használt, de hamarosan áttértek a modern rézhüvely alkalmazására. A Martini-Henry a Snider-Enfield-hez hasonlóan .577 (14,66 mm) átmérőjű lövedéket tüzel, azonban saját .577/450 lőszere a .577-es lőszer egy alváltozata, amelyet az eredetileg hengeres lőszer megnyújtásával (váll kialakításával) hoztak létre (emiatt a két lőszer azonos kalibere ellenére nem csereszabatos - utóbbi lövedékének átmérője csak .455, azaz 11,6 mm). A lőszer nevében a 450 a lövedék grain-ben mért tömegére utal (~ 29 gramm), de hamarosan 4 különböző lőszer-típust alakítottak ki, amelyek 410-480 grain (27-31 gramm) tömegű lövedéket tartalmaznak. A lövedék összes altípusa nagyméretű peremmel rendelkezik, amely megkönnyíti a töltés, ugyanakkor megnehezíti a megbízható tár-kialakítást, ez azonban nem jelent problémát, mivel a fegyvert egylövetűnek tervezték.

A .577/450 mellett a fegyverből később más kaliberű változatokat is kialakítottak: .577/450 Boxer-Henry, .303 British, 11,43x55R Ottoman, stb. (a speciális egylövetű kialakítás miatt a fegyver módosított csővel és zártesttel jóformán bármilyen kaliberre átalakítható).

A Martini-Henry puska lelkét hátultöltő kialakítása alkotja, amely az amerikai Peabody-rendszerű puskák fejlesztett változata. Az elöltöltő puskák gyakorlatilag egy egyik végén zárt hengerből állnak (hasonlóan az ágyúkhoz): tüzeléskor a fegyverben a lőpor robbanásszerűen ég, de mivel a puskacső ellenáll az erőhatásoknak, az energia a cső nyitott vége felé koncentrálódik, maga előtt tolva a lövedéket. A hátultöltő puskák azonos módon működnek, azonban a töltés során a csőfart kinyitják (hogy betölthessék az új lőszert), ezért ebben az esetben olyan zárat kell kialakítani, amely néhány mozdulattal nyitható, ugyanakkor tökéletes zárást biztosít (tüzeléskor a fegyver nem robban fel és a lőporgázok nem szöknek el a zártest és a csőfar közötti résen).

A Martini-Henry ehhez egy nagyméretű, lebillenő zártestet használ. Tüzelést követően a lövésznek előre kell húznia a fegyver alatti kart, amely lebillenti a zártömböt és kiveti az elhasznált töltényhüvelyt - ezt követően új töltényt kell tolnia a csőfarba, majd a kart hátra húzva a zár a csőfar mögé emelkedik, ismét tűzkésszé téve a fegyvert (az Enfield-ből átalakított Snider-Enfield puskák felfelé kiforduló zártömböt használnak).

E fegyver és a Peabody-rendszerű puskák közötti legfontosabb különbség, hogy a Martini-Henry puskáknál a rugó magában a zártestben található, ezért a fegyver házából nem áll ki egy sérülékeny kakas. Azért, hogy a lövész ennek hiányában is megállapíthassa, hogy a fegyvere felhúzott (tűzkész) állapotban van-e, a puska jobb oldalára egy jelzőkart szereltek.

A Martini-Henry tűzgyorsasága kb. 10-20%-kal magasabb a Snider-Enfield puskáénál (percenként kb. 12 lövés), azonban érdemes megjegyezni, hogy egy 1870-es teszten a Martini-Henry puskával 2,5 perc alatt több mint 30%-kal több lövést tudtak leadni (emellett a találatok száma kétszer magasabb volt). A fegyver hatásos lőtávolsága kb. 350-400 méter, maximális hatótávolsága 1,7 km.

A fegyverhez a korábbi Enfield puskák átalakított (később kifejezetten ehhez a fegyverhez gyártott) köpűs (tőrhöz hasonló) szuronyt rendszeresítettek, míg az altisztek puskáit kardszuronnyal gyártották.


Életút:

Nagyobb tűzgyorsasága ellenére az 1866-os Snider-Enfield nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és a britek mindössze egyetlen jelentősebb háborúban, az 1868-as abesszíniai büntető hadjárat alatt használták a jelentős létszámhátrányban harcoló etióp csapatok ellen, 1871-ben pedig megjelent a leváltására szánt Martini-Henry puska.

A Martini-Henry ugyan nem jelentett nagyobb technológiai ugrást az átalakított Snider-Enfield-hez képest, azonban töltése gyorsabb és egyszerűbb volt, ami éles helyzetben komoly előnyt biztosított: egylövetű puska létére a fegyverrel már egyetlen lövész is viszonylag komoly tűzerővel rendelkezett, azonban a brit doktrína az elsődleges felhasználást továbbra is a tiszti vezényszóra végrehajtott sortüzek sorozatában látta.

A Martini-Henry puska rövid idő alatt komoly hírnevet szerzett az afrikai harcokban. Az 1800-as évek második felében az európai nagyhatalmak egymással versenyezve kolonizálták a még független területeket, ahol azonban a technológiai fölényük tudatában jelentős létszám-hátrányban harcoló európaiakra (köztük a britekre) a helyi törzsek több alkalommal súlyos vereségeket mértek (tömeg-támadásaikkal elsöpörték a lassan töltő expedíciós erőket).

A Martini-Henry ebben a feladatkörben kiválóan megfelelt: teljesítménye közel azonos volt más kortárs katonai puskákkal, ugyanakkor azoknál kb. 1/3-dal nagyobb tömegű lövedéket tüzelt, ezért általában egyetlen találat is leterített egy törzsi harcost (ezt jól mutatta az 1879-es Angol-zulu háborúban aratott győzelmek sora).

A Martini-Henry egyszerű, mégis hatékony fegyver volt, azonban kezdetben problémát jelentett a túlságosan vékony falú lőszer, amely hajlamos volt szétnyílni vagy a csőfarba szorulni, ezért néhány tucat lövést követően a fegyver működtetése (a felgyűlt szennyezőanyagok miatt) rendkívül nehézzé vált.

Vastagabb töltényhüvellyel részben sikerült orvosolni a problémát, de nyilvánvalóvá vált, hogy a fekete füstű lőpor használatával nem hozhatók létre megbízható, nagy tűzgyorsaságú fegyverek. A Martini-Henry puska fejlesztése folytatódott (a puskából Martini-Henry Mk. I-Mk. IV jelzéssel több kismértékben módosított változatot hoztak létre, 1877-ben pedig bevezettek egy rövidített, lovassági és tüzérségi modellt is), de ennek ellenére a britek megkezdték egy még újabb (hátultöltő, de tárral is rendelkező) hadipuska kifejlesztését.

Utóbbi program vezetett az 1888-as Lee-Metford puskához, a Martini-Henry előállítását pedig egyetlen évvel később beszüntették, de ezt már 1895-ben kiváltotta a még modernebb Lee-Enfield ismétlőpuska, amelynek füst nélküli lőport tartalmazó tölténye nemcsak lényegesen erősebb volt, de a használatával megszűntek a töltési problémák.

Az egylövetű Martini-Henry puskák a századfordulót követően fokozatosan kiszorultak az anyaország haderejének fegyvertárából, a gyarmatokon azonban a fegyvert még hosszú ideig használták. Összesen közel egymillió Martini-Henry puskát gyártottak, amelyeket Afrikában, Ázsiában és a Közel-Keleten is széles körben használtak és egyes példányait még az első világháborúban is bevetették.

A puskát egyes területeken (tartalékosok fegyvereként) még az első világháborút követően is használták, mert működőképes állapotban tartása egyszerűbb és olcsóbb volt a későbbi ismétlőpuskáknál. Mivel a fegyver nem egy adott lőszer köré épült (eltérő kaliberűvé alakításához csupán a csövet és a zártestet kellett kicserélni), a fegyverből több specializált változatot is létrehoztak.

Az első világháború alatt kísérleteztek a német léghajók elleni gyújtólövedékkel (ebben előnyt jelentett a Martini-Henry nagy térfogatú tölténye). A hagyományos hadipuskák mellett e fegyvert felhasználva hozták létre a Greener sörétes puskát, amely saját (14,5 kaliberű) lőszert tüzelt és kifejezetten rendőrségi feladatokra használták (abból kiindulva, hogy az egyedi lőszer miatt a fegyvert kisebb eséllyel lopták el). Szintén az átalakított fegyverek közé tartozott a Greener szigonypuska (nagytestű halak ellen, a felszínről használva).

A két világháború között a Martini-Henry végleg elavulttá vált (annak ellenére, hogy egyes példányait átalakították a brit .303-as füst nélküli lőszerre; ez volt a Martini-Enfield), azonban az Afganisztán és Pakisztán határán található Haibár-hágón (angolul Khyber Pass) a fegyvert számos kis műhely kezdte másolni. A Khyber Pass Copy (angol; haibár-hágói másolat) angol nyelvterületen máig a kézzel készített, illegális lőfegyver-másolatok szinonimája (ezek minősége rendkívül változatos és sok példány csak bizonyos megoldásokat, pl.: a Martini-Henry rendszert használja). Részben a másolatoknak köszönhetően Afganisztánban még a hidegháború alatti a szovjet, majd az amerikaiak 2001-től tartó megszállása alatt is koboztak el Martini-Henry puskákat és utánzataikat. A jobboldali fotón egy Martini-Henry rendszerű Khyber Pass pisztoly látható.


Műszaki adatok:

Gyártó: Royal Small Arms Factory (Enfield)

Típusnév: Martini-Henry

Típus: puska

Tervező: Friedrich von Martini-Alexander Henry

Megjelenés éve: 1871

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 3830 g

Teljes hossz: 1245 mm

Csőhossz: 844 mm

Kialakítás:

Működési elv: egylövetű, billenőzáras

Tárkapacitás: 0 db (nincs tár)

Irányzék: fém

Lőszer:

Neve: .577/450

Mérete: 11,6 mm

Tömege: 31 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: ~ 12 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 410 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.