Minebea PM-9

„Már majdnem jó géppisztoly”


Tervezés:

Az első világháború lövészárok-hadviselésének kulcsproblémája volt az utolsó száz méterek kérdése, amikor az árkokon és szögesdrót-mezőkön keresztül rohamozó csapatokat a baráti tüzérség már nem támogathatta, ezért a tüzérségi tűz elől bunkerekbe menekült védekező géppuskások ismét elfoglalták a pozíciójukat. A sosem tapasztalt mértékű veszteségek csökkentésére számos módszert teszteltek, de az egyik legsikeresebbnek a nagy tűzgyorsaságú géppuskák ellen egy másik nagy tűzgyorsaságú fegyver, a könnyűgéppuska, majd a háború végén ennek könnyebb, pisztolylőszert tüzelő változata, a géppisztoly bizonyult.

A világ első modern értelemben vett géppisztolya a német MP-18-as volt, amely gyermekbetegségei ellenére beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de mivel az első világháborút követően megszűnt az igény egy kifejezetten a lövészárok-hadviselésre tervezett fegyver iránt, a géppisztolyok eltűntek a katonaságok fegyvertárából és csak az 1920-as, 30-as években jelentek meg ismét.

Ez igaz volt a Nagy Japán Birodalomra, Ázsia egyetlen független nagyhatalmára is, amely először 1920-ban vásárolt német MP-18-as géppisztolyokat, majd 1927-ben az állami Tokió Arzenálban 1927-ben tervezték az első japán fejlesztésű kísérleti géppisztolyt. Ez a 8 mm-es Nambu lőszert tüzelő, dobtáras prototípus nem vált sikeressé (műszaki problémái miatt a japán hadsereg nem rendszeresítette), a fejlesztését azonban folytatták, ami az 1935-ös 2-es kísérleti géppisztolyt eredményezte, amelyet a legendás japán fegyvertervező, Nambu Kidzsiro tervezett (az 1927-ben általa alapított Nambu Fegyvergyártó Vállalatban).

Ez a prototípus már hagyományos (alsó) dobozárral rendelkezett, de az egyedi alakú fegyvert a japán hadsereg szintén nem ítélte megfelelőnek, ezért miután német MP-34-eseket vásároltak, 1937-ben új követelmény-rendszert írtak ki egy, a német típushoz hasonló, a korábbiaknál egyszerűbb géppisztolyra. Az MP-18-ashoz hasonlóan jellegzetes, baloldali doboztárral szerelt, 1938-as 3-as kísérleti géppisztoly a korábbiaknál kedvezőbb fogadtatásra talált, ezért két előszériában gyártották és tesztelték (3A típus, 3B típus), majd 1940-ben a tapasztalatok alapján kialakított 3C típust a japán hadsereg rendszeresítette, 100-as típus néven (angolszász jelöléssel Type 100), mivel azonban a puskákat és könnyűgéppuskákat a géppisztolynál fontosabbnak tartották, a 100-as típus tényleges előállítását csak 1942-ben kezdték meg.

A részben légideszantosok által használt 100-as típusból 1945-ig kevesebb, mint 10000 példány készült és a japánok a világ többi részén használt tisztán fém, nagy mennyiségben is olcsón gyártható géppisztolyt (pl.: német MP-40, amerikai M3, szovjet PPSz-43) már nem is terveztek. A japán kapitulációt követően az országot az Amerikai Egyesült Államok megszállta, és amikor egy évtizeddel később visszaállították Japán szuverenitását, a megszálló erők átadták legtöbb (elavult) hadfelszerelésüket (köztük M3-as géppisztolyaikat) az újraalakított japán haderőnek.

Az M3-as kiváltására a Nambu Fegyvergyártó Vállalat (Nambu 1949-es halálát követően már Sin Csúó Iparvállalat néven) 1965-ben megtervezte az M65-öst (egyes forrásokban SCK-65-öst), majd a továbbfejlesztett M66-ost (SCK-66-ost). Ezeket a fegyvereket szintén tesztelték, de a hadsereg egyiket sem rendszeresítette és az M3-as lecserélése csak az 1980-as években merült fel ismét.

Ekkor a Nippon (japán) Miniatűr Csapágy Vállalat (angolul Nippon Miniature Bearing Company, röviden Minebea, ma MinebeaMitsumi) megtervezett egy új géppisztolyt, amelyet már ténylegesen is rendszeresítettek: e típus a 9 mm-es géppisztoly, röviden PM-9-es (más néven M9-es) nevet kapta (hasonló neve ellenére a fegyvernek nincsen köze az MGD PM-9-es és Ruger MP9-es géppisztolyokhoz).


Konstrukció:

A PM-9-es az 1950-es évektől elterjedt kisméretű, ”T” alakú géppisztolyok kialakítását követi (ld.: vz. 26); a fegyver tára magában a markolatban található. A 120 mm hosszú, lángrejtős csővel rendelkező, 399 mm hosszú PM-9-es jellegzetes megoldása első markolata. A ”T” kialakításnak több előnye van: a géppisztollyal könnyebb egy kézzel tüzelni (mivel a súlypont a markolathoz közel található), valamint rossz látási viszonyok között is könnyű megtölteni a fegyvert, azonban problémát okoz az első markolat kialakítása (amelyre szükség van a rövid csövű fegyver biztosabb kézben tartására vagy nagyobb távolságú lövések leadására).

Erre a kérdésre több megoldás született: az izraeli Uzi géppisztolyok között hosszú csövet kapott, amelyet egy megnyújtott vízszintes markolat vesz körbe, a PM-63-as vízszintes markolata előrehajtható, míg az Ingram MAC-10-esen egy, a csőre rögzített keskeny bőrcsík funkcionál ideiglenes függőleges első markolatként. A PM-9-es velük szemben rövid, a frontrészen csapott házzal rendelkezik, a fegyver csövét pedig sem vízszintes markolat, sem pedig csőköpeny nem veszi körbe, ehelyett egy, a cső alá nyúló függőleges markolatot építettek be.

Az üresen 2,8 kg-os géppisztoly a világszerte elterjedt 9x19 mm-es Parabellum lőszert tüzeli, a típus egyszerű tömegzáras kialakítású. A fegyver egyes és sorozatlövés leadására alkalmas, automata módban tűzgyorsasága 1100 lövés/perc (a PM-9-es 25 töltényes doboztárból tüzel).

A japán géppisztoly (hasonlóan a csehszlovák Skorpion géppisztolyhoz) felső felhúzó-karral rendelkezik, amely „Y” alakú, ezáltal relatív nagy mérete ellenére nem akadályozza az irányzék használatát. A PM-9-es tűzváltókarja és a tárkioldó billentyűje a fegyver bal oldalán, magán a markolaton található.

A PM-9-es nem állítható fém irányzékot kapott, optikai irányzék felszerelésére nincs lehetőség. A géppisztoly felszerelhető hangtompítóval, viszont érdekessége, hogy a bázismodell nem rendelkezik beépített tusával (a fegyverre fémhuzalból készült, betolható/felhajtható tusa szerelhető).


Életút:

A PM-9-es tagadhatatlanul az izraeli Mini Uzi és Micro Uzi (az Uzi kisebb, 1980-as években létrehozott) változataira hasonlít. Magát a PM-9-est 1990-ben tervezték, de (a japánokra jellemző módon) a fegyver rendszeresítése rendkívül elhúzódott: a típust csak 1999-től használják, a Minebea 9 mm-es pisztoly, más néven SCK (licencben gyártott svájci SIG Sauer P220) pisztoly és 89-es típusú gépkarabély kiegészítéseként.

A géppisztolyt kifejezetten másodvonalbeli csapatoknak szánták: járművezetőknek, tüzérségnek és őrző-védő feladatokra, ahol ugyan szükség van egy maroklőfegyvernél erősebb fegyverre, de azt csak ritkán kell használni, ezért a kisebb méretű, a tevékenységet kevésbé akadályozó kialakítás komoly előnynek számít.

A PM-9-es egyedi megoldásainak több hátrányos következménye van. Mivel a fegyver hagyományos tömegzáras kialakítású, a tűzgyorsaságot elsősorban a helyretoló rugó ereje és magának a zártömbnek a tömege határozza meg. Mivel a tömeg alacsonyan tartása végett utóbbit nem növelhették, a helyretoló rugó pedig nem lehet túlságosan erős (hiszen akkor a fegyvert nem lehetne kézzel felhúzni), a tűzgyorsaság igen magas, ez viszont azt jelenti, hogy a PM-9-es a 25 töltényes tárat sorozatlövő módban kevesebb, mint 1,5 másodperc alatt eltüzeli.

További probléma, hogy a rövid cső, a két egymáshoz közeli markolat, a tusa hiánya és a 9 mm-es Parabellum lőszer miatt a fegyver hatótávolsága mindössze 100 méter, ráadásul a felső felhúzókar miatt a fegyver tetején nem alakíthattak ki Picatinny-sínt, megakadályozva optikai irányzék felszerelését, míg az előrenyúló első markolat lehetetlenné teszi lézeres irányzék vagy taktikai lámpa rögzítését.

Mindezek mellett a fegyver - bár külsőre és képességeit tekintve hasonló a MAC-10-eshez és az Uzi-hoz - azokkal szemben rendkívül drága (eredetileg a géppisztoly például fabetétes markolattal rendelkezett). A magas ár egyik oka, hogy Japán a második világháborút követően nem importált hadfelszerelést, ezért nincs lehetőség a fejlesztési költségek megosztására.

Mindezek nem feltétlenül jelentik azt, hogy a PM-9-es rossz géppisztoly lenne, ugyanakkor a fegyvert minden téren támadták: magas ára, pontatlansága és fejleszthetetlensége miatt is. A típus sikeresen kiváltotta az M3-ast, de sem katonai, sem rendőrségi használatra nem ideális, ezért már a 2000-es években felmerült a nyugdíjazása.

A legvalószínűbb utódnak a német MP5-ös változatát tartották, azonban a PM-9-est ennek ellenére máig hadrendben tartják, azonban a különleges alakulatoktól már visszavonták, ahol helyét a német MP7-es vette át: egy hasonló alakú géppisztoly, amely azonban a PM-9-es összes hiányosságát kijavította (igaz, a kifejezetten golyóálló mellények leküzdésére tervezett, 4,6x30 mm-es lőszere miatt a típus külön lőszert igényel, amelyet egyetlen más japán kézifegyver sem használ.

A PM-9-est soha nem exportálták, egyetlen felhasználói a japán fegyveres testületek (a katonaság és a rendőrség), a fegyverből a Minebea polgári (félautomata) változatot nem kínált, bár az Amerikai Egyesült Államokban a Micro Uzi-ból egy első markolat segítségével létrehoztak egy, a PM-9-eshez hasonló fegyvert.

Japán mindig is igyekezett helyi tervezésű és gyártású fegyverek rendszeresítésére, de a géppisztolyok soha nem tartoztak a prioritások közé és a XXI. században ez a törekvés már csak egyre nagyobb erőfeszítések árán tartható, ezért valószínűleg a PM-9-es lesz az utolsó japán géppisztoly (egyben a 100-as típus után az egyetlen, amelyet sorozatban gyártottak és a hadsereg rendszeresítette).


Műszaki adatok:

Gyártó: Nippon Miniatűr Csapágy Vállalat (Minebea)

Típusnév: 9 mm-es géppisztoly (PM-9)

Típus: géppisztoly (PDW)

Megjelenés éve: 1990

Tervező: ismeretlen

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 2800 g

Teljes hossz: 399 mm

Csőhossz: 120 mm

Kialakítás:

Működési elv: tömegzáras

Tárkapacitás: 25 db

Irányzék: fém irányzék (nem állítható)

Lőszer:

Neve: 9 mm Parabellum

Mérete: 9x19 mm

Lövedék tömege: 7,45 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 1100 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 320 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2019 | Minden jog fenntartva.