Johnson Automatics M1941

„Garand képzelt konkurense”


Tervezés:

A kézi tűzfegyverek fejlesztésének egyik legfontosabb iránya a tűzerő növelése volt. Az évszázadok során számos találmányon keresztül az 1850-es évekre a több percenként egy lövéses középkori sebességet sikerült percenként több lövésre növelni, a füst nélküli lőpor, a fém töltényhüvely és a kohászat fejlődése pedig lehetővé tette a második világháború végéig széles körben használt, tárból tüzelő ismétlőpuskák létrehozását.

Tüzeléskor a csőben gyakorlatilag felrobban a lőport, amely azonban csak részben fordítódik a lövedék kilövésére, Newton III. törvényének értelmében egy ezzel azonos nagyságú és hatásvonalú, de ellentétes irányú erő hat, amelyet a lövő keze, válla, esetleg a fegyver állványa nyel el. A fegyvertervezők rájöttek, hogy ezt az energiát megfelelő mechanizmussal fel lehet használni arra, hogy elvégezzék a zár nyitását, az elhasznált töltényhüvelyt a töltényűrből kihúzzák, majd új töltényt betöltve ismét tűzkésszé tegyék a fegyvert.

Az ezen az elven működő első gépfegyverek az 1880-as években jelentek meg (a korábbi, kézzel üzemeltetett Gatling géppuskák nem terjedtek el). Ezek a korai géppuskák azonban rendkívül nagyméretűek és nehezek voltak: az 50-100 kg-os fegyvert általában egy hasonló tömegű állványra erősítették, gyakran egy nehéz páncéllappal a legénység védelmére, ezért a több katona által kiszolgált géppuskák gyakorlatilag tüzérségi lövegnek számítottak.

Az első modern értelemben vett öntöltő (félautomata) puskának az 19883-ban kifejlesztett osztrák Mannlicher M1885-öst tartják, a katonai öntöltő kézifegyverek azonban csak a második világháború alatt terjedtek el széles körben, aminek technológiai és fiskális okai voltak.

A géppuskák már az első világháború alatt is minden nagyobb haderőben fontos szerepet játszottak, ám ezek jelentős mérete lehetővé tette bonyolult, nehéz, drágán gyártható fegyverek előállítását. A hadseregek ugyan mindig is igyekeztek a katonákat a legmodernebb fegyverekkel felszerelni, amelyekkel előnyre tehetnek szert az ellenséggel szemben, ugyanakkor ennél is fontosabb a környezettől függetlenül megbízható működés és a relatív alacsony ár.

Az első világháború rámutatott a korabeli (manuális) ismétlőpuskák hátrányaira, ezért a háború végére több ország kifejlesztette saját öntöltő puskáját (ezek közül az egyik legismertebb a francia RSC M1917 volt), de annak ellenére, hogy az első világháború után a legtöbb nemzet felismerte az öntöltő puskákban rejlő lehetőségeket, pénzügyi okokból ezek rendszeresítéséről végül lemondtak.

Az 1920-as években újraindultak a fejlesztések, de ezek igen hosszú ideig tartottak. Az Amerikai Egyesült Államok volt az első nagyhatalom, amely - felismerve a bennük rejlő potenciált - úgy döntött, hogy a katonák ismétlőpuskáját öntöltő puskával fogja kiváltani. A hosszú fejlesztési folyamat végén az amerikai állami fegyvergyár (Springfield Armory) Jean Cantius Garand tervét megvalósítva létrehozta az M1 „Garand” ismétlőpuskát, amelyet az amerikai hadsereg 1936 januárjában rendszeresített (egy évtizedes fejlesztés és tesztelés eredményeként).

1935-ben a Springfield Armory-ban (megfigyelőként) az M1-es tesztjein jelen volt Melvin Maynard Johnson Jr., egy tengerészgyalogos is, aki rövid idő alatt megtervezte saját öntöltő puskáját, amelyet 1936-ban a Garand alternatívájaként ajánlotta fel a hadsereg számára.

Johnson (értelemszerűen) úgy gondolta, fegyvere jobb a Garand-nél, de mivel már döntés született a (megfelelőnek ítélt) Garand sorozatgyártásáról (megkapva az M1-es kódnevet), ezt a hadsereg elutasította. Johnson nem adta fel és a fegyvert az M1-es alternatívájaként végül (saját cége által) gyártani kezdte, M1941 néven (feltalálójáról a fegyvert Johnson puskaként ismerték). Az M1941 Johnson jelzés nem egyedi, az öntöltő puska mellett Melvin Johnson könnyűgéppuskája is ezt a nevet viselte, de a feltaláló a puskát Betsy, a könnyűgéppuskát Emma becenévvel illette. A jobboldali, második világháború után készült fotón Melvin Johnson látható, fegyverei társaságában (kezében egy 5,7 mm-esre átalakított M1-es karabély, előtte az M1941-es könnyű géppuskája, jobbján M1941-es puskája).


Konstrukció:

Az M1941 Johnson egyedi fegyver, több tekintetben eltér nemcsak a kortárs M1 Garand-től, de más korabeli öntöltő puskáktól is. Maga a fegyver 1165 mm hosszú (560 mm hosszú csővel) és 4,31 kg-ot nyom, ezáltal 65 mm-rel hosszabb a Garand-nél, ugyanakkor a cső közel 50 mm-rel rövidebb.

Az M1941 Johnson hosszan előrenyúló csöve, perforált hűtőköpenye, egyedi tára és az ezt magában foglaló ”terhes” fa háza révén egyedi formájú öntöltő puskának számít. A puska az amerikai hadsereg által használt 7,62x63 mm-es .30-06 Springfield töltényt tüzeli, de idővel megjelent a katonai 7x57 mm-es Mauser és a polgári 7x84,8 mm-es .270 Winchester töltényeket tüzelő változata is (ezek nem terjedtek el).

E fegyver vetélytársa, az M1 Garand gázdugattyús kialakítású: tüzeléskor a lövedék elindul a csőbe és mielőtt elérné a cső végét, elhalad egy furat mellett, amelyen át a táguló lőporgázok egy része hátratol egy rudat, amely mozgásba hozza a zárat. Az M1941 Johnson ettől eltérő mechanizmusú: rövid csőhátrasiklású fegyver. Tüzeléskor a Johnson puska teljes csöve kb. 1 cm-t hátrasiklik (elvégezve a zár nyitását), majd megáll, míg a zár a vezetősínen tovább siklik hátrafelé, elvégezve az ürítést. Ez a kialakítás értelemszerűen mozgó csövet igényel, viszont nincsen szükség a gázdugattyú szerepét betöltő rúdra és külön csőszakaszra a gáz számára.

A Johnson másik egyedi jellemzője a fegyverbe épített (nem kivehető), ”C” alakú forgótár. A puska jobb oldalról, töltőléccel tölthető, emellett értelemszerűen egyesével is utántölthető. Az M1941-es 10 töltényes tárból tüzel (szemben a Garand 8 töltényével).

A Johnson puska utolsó egyedi megoldása a bajonettje. Ahogy fentebb is olvasható, a Johnson csöve messze túlnyúlik a fa házon (ezért utóbbira nem lehet bajonettet rögzíteni), a hadsereg azonban elvárta a bajonett meglétét. Mivel azonban az M1941-es puska csőhátrasiklásos rendszerű, kulcsfontosságú, hogy semmi ne akadályozza a cső mozgását: a pontosan beállított rendszerre ezért nem lehet teljes értékű bajonettet erősíteni.

Mivel azonban a hadsereg ragaszkodott a (gyakorlatban feleslegesen bizonyuló) hidegfegyverhez, Johnson tüske-típusú bajonettet tervezett: ez jóval kisebb (ezáltal könnyebb), mint egy hagyományos bajonett és gyakorlatilag egyetlen funkciója, hogy kielégíti a hadsereg elvárását (az első példányok nem rendelkeztek bajonettel).


Életút:

Johnson fegyverét többször felkínálta az amerikai haderőnek a Garand helyett és a tervező bízott abban, hogy a még csak korlátozott számban rendelkezésre álló M1-es nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeket (ez történt mások mellett a kortárs szovjet SzVT-38-as félautomata puskával), amely esetben (Johnson reményei szerint) a hadsereg azonnal adoptálhatja a fegyverét.

A valóságban azonban (hibái ellenére) a Garand strapabíró és általánosságban kellően hatékony puska volt, amelyet ezért milliós darabszámban gyártottak, így Johnson hiába reklámozta fegyverét az amerikai hadseregnek és a kormánynak is, azt az Amerikai Egyesült Államok nem vásárolta meg.

A puskát mindössze egyetlen ország rendelte meg: Hollandia, amely a holland kelet-indiai (mai indonéziai) gyarmatán állomásozó haderő számára 30000 db M1941 Johnson-t vásárolt, ellensúlyozva a Nagy Japán Birodalom által jelentett fenyegetést. E megrendelésben az is szerepet játszhatott, hogy a második világháború alatt minden hadviselő ország a saját felduzzasztott létszámú hadserege számára gyártott fegyvereket, így nem volt szabad kapacitásuk, míg ekkor az Amerikai Egyesült Államok még nem lépett be a háborúba és a Johnson puska gyártásra készen állt.

A fegyver előállítása rendben megkezdődött, de minimális számú puska leszállítását követően (ld. bal felső fotó), 1942. január 10-én a japánok (a Csendes-óceáni terjeszkedés részeként) megtámadták a holland gyarmatot, elsöpörve a védőket (a Holland Kelet-Indiai Hadsereg mindössze két hónappal később, 1942. március 8-án kapitulált). Ez komoly problémát jelentett: a Johnson puskák készen álltak a szállításra, de mivel az 1941. december 7-ei, Pearl Harbor-t ért támadást követően az Amerikai Egyesült Államok hadba lépett a Nagy Japán Birodalommal, a fegyvereket nem szállíthatták le az ellenség számára.

Johnson könnyű-géppuskáját szintén csak igen korlátozott számban rendszeresítette az amerikai hadsereg, valamint a tengerészgyalogság. E fegyver (hasonlóan az öntöltő puskához) könnyebb volt a rendszerben álló fegyverként (a BAR könnyűgéppuskánál), ám annál kevésbé volt megbízható. Johnson könnyű-géppuskájának elsődleges használói így amerikai ejtőernyős kommandó-alakulatok voltak, akiknek fontos volt, hogy alacsony tömege miatt a Johnson könnyű-géppuska csövét egyszerűen ki lehetett venni, jelentősen megrövidítve a fegyvert, ami felértékelődött az ejtőernyős ugrásnál.

E katonákhoz, konkrétan a paramarine (ejtőernyős tengerészgyalogos) egységhez (félhivatalos csatornákon keresztül) Johnson öntöltő puskája is eljutott, amelyet a csendes-óceáni hadszíntéren használtak. Ezt egy Illinois államban található szobor is megörökíti: a bronzszobor Robert Hugo Dunlap-et ábrázolja, egy, a legmagasabb amerikai érdeméremmel, a Medal of Honor-ral (becsület érdeméremmel) kitüntetett katonát, kezében Johnson puskával.

Az M1941-es puskát a tengerészgyalogság megfelelőnek tartotta és többször megpróbálta elérni a rendszeresítését, de a hadtáp ezt elutasította, mert ellenezte egy második, a Garand-dal azonos feladatkörű fegyver hadrendbe állítását. Az amerikaiak által használt korlátozott számú M1941-es mellett valamivel több, mint 10000 db Johnson puskát 1944-ben az Amerikai Egyesült Államok az FFL-nek, a francia Szabad Francia Erőknek adott át, akik ezt Európában használták.

A második világháború után, 1946-ban Argentína érdeklődni kezdett a fegyver iránt, amelyből (az M1941-es puska és a könnyűgéppuska elemeit vegyítve) a tervező megalkotta az M1947-es öntöltő karabélyt, de végül ez nem került sorozatgyártásba. Az M1941-est utolsóként a 206-os dandár használta: ez egy amerikai (CIA) irányítású, kubai disszidensekből és amerikai katonákból létrehozott alakulat volt, amely 1961-ben partra szállt Kubában és megkísérelte megdönteni Fidel Castro hatalmát (a kísérlet kudarcot vallott).

A Johnson puskát használói általában kedvelték, bár kevésbé volt robosztus, mint a Garand és a csőhátrasiklásos rendszer miatt a fegyver kevésbé volt pontos, az M1941-es legnagyobb ”hibája” azonban az volt, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem sokkal korábban rendszeresített egy azonos feladatkörű fegyvert, ezért nem kívánt foglalkozni egy hasonló puskával.

Az M1941-es történelmi jelentősége, hogy tervezője, Johnson a második világháború után együttműködött Eugene Morrison Stoner-rel, aki saját fegyveréhez, az AR-15-öshöz felhasználta a Johnson puska 8 reteszelő-szemölcsös zártestét (az AR-15-öst az Amerikai Egyesült Államok M16-os jelzéssel állította szolgálatba).


Műszaki adatok:

Gyártó: Johnson Automatics

Típusnév: M1941 (M1941 Johnson)

Típus: öntöltő puska

Megjelenés éve: 1936

Tervező: Melvin Maynard Johnson Jr.

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 4310 g

Teljes hossz: 1165 mm

Csőhossz: 560 mm

Kialakítás:

Működési elv: rövid csőhátrasiklásos

Tárkapacitás: 10 db

Irányzék: fém irányzék

Lőszer:

Neve: .30-06 Springfield

Mérete: 7,62x63 mm

Tömege: 27 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: ismeretlen lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 760 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2018 | Minden jog fenntartva.