Izmas SZVD

„Mesterlövészpuskát mindenkinek!”


Tervezés:

Amikor az első kézi tűzfegyverek elterjedtek a csatatéren, képesek voltak átütni a legvastagabb páncélzatot is, de minimális effektív lőtávolságuk és pontatlanságuk miatt szinte csak közvetlen közelről használhatták őket. A hadseregek ezért a puskák képességei szerint alakították ki az alkalmazott taktikát, ami az évszázadok alatt számos alkalommal változott, de annak alapvetése az 1800-as évek végéig megmaradt.

A harcok megvívásának legfontosabb eleme az első világháborúig a sortűz volt: a katonák (az idők során egyre keskenyebb) vonalban felállva, vezényszóra, egyszerre sütötték el fegyverüket. E sortüzeknek egyrészt jelentős megállító-erejük volt, és ami még fontosabb, lélektani hatásuk felülmúlta az egyeslövéseket, másrészt a puskák kiforratlanságából és a huzagolás hiányából eredő pontatlanság kevésbé jelentett problémát, mivel a számos egyszerre kilőtt golyó közül néhány lövedéke nagy eséllyel eltalált egy-egy támadót.

A jelentős létszámú alakulatok sortüze mellett már viszonylag korán megjelentek a magas minőségű, nagyobb távolságon is elfogadhatóan pontos fegyverek: ezeket többek között vadászok használták, hiszen a legtöbb vadásznak spórolnia kellett a drága lőporral. Az 1700-as évek végétől a reguláris csapatok mellett elterjedt a puskákat használó gerilla-harcászat, amelyben az ellenfélnél lényegesen kisebb létszámú egységek meglepetésszerű támadásokkal, nagy távolságról, leshelyről tüzeltek, sok esetben kifejezetten a sortüzet vezénylő tisztet vagy más értékes célpontokra. A rikító vörös egyenruhás brit alakulatok például több esetben súlyos veszteségeket szenvedtek a lényegesen kisebb létszámú, a környezetbe olvadó ruházatot viselő, a rejtőzködéshez kiválóan értő amerikaiaktól, vagy az afrikai búroktól.

A tömeghadseregek mellett az 1850-es évektől megjelentek a mesterlövészek, akik kifejezetten nagy távolságú lövéseket adtak le a kiemelt célpontokra (tisztekre, géppuska-kezelőkre, tüzérekre, esetleg pihenőjüket töltő katonákra), a tényleges veszteségnél nagyságrendileg nagyobb pszichológiai hatást elérve (mivel a katonák folyamatosan attól rettegtek, hogy az álcázott ellenség agyonlövi őket).

A mesterlövészek az 1900-as évek óta gyakorlatilag minden háborúban megjelentek és bizonyították hatékonyságukat, a világháborúk azonban rámutattak egy, a mesterlövészekkel kapcsolatos kérdésekre: a mesterlövészek kiválóan megfelelnek értékes célpontok kilövésére, ugyanakkor kiképzésük drága és hosszú, valamint speciális felszerelést igényelnek. Ez abban az esetben nem jelent gondot, ha az adott ország hadserege egy nála nagyságrenddel gyengébb, kevésbé szervezett és felszerelt ellenféllel áll szemben (pl.: az amerikaiak Irak, illetve Afganisztán megszállásakor), de mi a teendő egy világméretű konfliktus esetén?

Az első- és a második világháború alatt is használtak mesterlövészeket, de ekkor egyszerre elképesztően nagyszámú potenciális célpont mozgott a harctéren, arra pedig egyik államnak sem volt kapacitása, hogy ezek ellen kellő számú mesterlövészt képezzenek ki és vessenek be. A szovjetek ezért (a japánokhoz hasonlóan) a mesterlövészek kérdését más irányból közelítették meg: nem tűztek ki magas követelményeket és kiképzés helyett, illetve a mellett eleve jól lövő vadászokat és katonákat válogattak ki mesterlövésznek, akik relatív olcsó felszerelést kaptak.

E mesterlövészek hatékonysága így elmaradt más országoktól, ugyanakkor a szovjetek óriási létszámú mesterlövészt alkalmaztak; csak a második világháború alatt több mint 400000 fő kapott mesterlövész-kiképzést és átlagosan minden szakasz rendelkezett legalább egy mesterlövésszel, akik komoly veszteségeket okoztak a németeknek, nem is beszélve a pszichológiai demoralizáló képességükről.

A Szovjetunióban a második világháború után is ragaszkodtak saját mesterlövész-felfogásukhoz, amihez egy különleges mesterlövész-puskát terveztek: ez volt a Sznajperszkaja Vintovka Dragunova, magyarul Dragunov mesterlövész puska (a fegyvert SZVD-ként rövidítik, közkeletű beceneve Dragunov volt, amelyet tervezője, Jevgenyij Fjodorovics Dragunov után kapott).


Konstrukció:

A Dragunov egy egyedi fegyver, amely nem hasonlított korának egyetlen mesterlövész-puskájára sem. A hagyományos mesterlövész-puskák a mai napig a céllövő-, illetve vadászpuskák jellegzetességeit hordozzák: általában fa ágyazattal rendelkeznek, nehezek, jelentős nagyítású, de szűk látószögű céltávcsővel és teljesen manuális, forgó-tolózáras mechanizmussal vannak felszerelve. Ezen jellemzők rendkívül lecsökkentik a tűzgyorsaságot és nehézzé teszik a fegyver mozgatását, ugyanakkor stabilabb, kiszámítható röppályát és kiemelkedően magas pontosságot szavatolnak (emellett egyéb előnyeik is vannak, például a tüzelést követően az optikai irányzék szálkeresztje csak kismértékben mozdul el).

A szovjetek azonban ennek gyakorlatilag ellentmondó elvárásokat szabtak Dragunov fegyverével szemben: legyen könnyű, könnyen gyártható és félautomata, öntöltő rendszert használjon. Az SZVD hossza 1225 mm (ebből 620 mm-t tesz ki a cső), a fegyver üres tömege (optikai irányzék nélkül) 4,3 kg, azaz nem sokkal nehezebb, mint a többi katona gépkarabélya (az SZVD külsőre több részletében hasonlít a szovjet AK-47-es gépkarabélyra, de a párhuzam pusztán optikai).

A Dragunov csövének érdekessége, hogy a kis átmérőjű cső 620 mm-éből csak egy 547 mm-es szakaszon (nem pedig a cső teljes hosszában) huzagolt: az 1960-as évekig gyártott példányokban a huzagolás 320 mm-en tesz meg egy teljes fordulatot, később ezt 240 mm-re csökkentették - ezáltal a fegyver pontossága ugyan csökkent, de lehetővé vált új töltények (köztük páncéltörő gyújtólőszer) használata.

A Dragunov mesterlövész-puska a 7,62x54 mm R lőszert használja: ez a szabványos 7,62x39 mm-es lőszernél erősebb, eredetileg az 1891-es Moszin-Nagant-karabélyhoz tervezték, amely mesterlövész-puskaként a második világháború után is szolgált. Ez a lőszer a hidegháború alatt már elavultnak számított, de jelentős készletek álltak belőle rendelkezésre. E töltény mellett az SZVD alkalmas a nagyobb teljesítményű, acélmagvas, acélköpenyes 7N1-es és (1999-től) a 7,62 mm-es 7N14-es töltények tüzelésére is.

Az SZVD egyik különlegessége öntöltő kialakítása. A mesterlövészek kivételével a második világháború után minden katonát öntöltő (egyes, majd sorozatlövésre is alkalmas) gépkarabéllyal szereltek fel, a mesterlövészek viszont máig ragaszkodnak a forgó-tolózáras fegyverekhez, mivel az öntöltő fegyverek működése (mozgó zártömb, hüvelykivetés) csökkentik a pontosságot.

A Dragunov mesterlövész puska forgózáras reteszelésű, gázelvételes (rövid gázdugattyú-hátrasiklásos). A puska csak egyeslövés leadására alkalmas és rendelkezik egy kétállású, manuális gázregulátorral (a cső felett). Ez alapesetben kis mennyiségű lőporgázt kienged, de másodlagos állásban teljesen lezárható: ez egyrészt segít a csőben felhalmozódott égéstermék eltávolításában, valamint növeli a megbízhatóságot extrém körülmények között (kiemelkedően nagy hidegben, illetve hegyi, oxigénszegény környezetben).

Az SZVD ugyan teljes értékű puskalőszerrel tüzel, ezért a fegyverrel elért találat 1000 méteres távolságból is halálos, de a Dragunov-ot jelentős szórása miatt 600 méternél nagyobb távolságon már nem érdemes használni és rendőrségi feladatokra csak korlátozottan alkalmas. 600 méteren a fegyver szórása valamivel 2 szögperc alatti, ami lényegesen elmarad a mesterlövész-fegyverektől elvárt 1 (egyes esetekben 0,5) szögperc szórásképtől. Az SZVD öntöltő kialakítása negatívan befolyásolja a találat esélyét, mivel a nagy tömegű mozgó zár csökkenti a pontosságot, ami a távolság növekedésével egyre nagyobb mértékben befolyásolja a röppályát. Emiatt a Dragunov-val fejlövést maximum 150 méterről lehet leadni, álló célpontot 400 méterről lehet eltalálni (jobb ballisztikai tulajdonságú lőszerrel ezek az értékek kitolhatók). Az öntöltő rendszer előnye a nagyobb tűzgyorsaság, emiatt a fegyverhez a megszokott 5-tel szemben 10 töltényes tárat rendszeresítettek.

A Dragunov egyik jellegzetessége különleges tusája: a mesterlövész-puska pisztolymarkolatos tusája fából készült, de a tömeg-csökkentés miatt a belső rést kivágták (erre arctámasz került). A fegyver anakronisztikus megoldása, hogy mesterlövész-puska létére (az AKM-en is alkalmazott) szurony erősíthető fel rá (ez természetesen nem azt jelenti, hogy az SZVD-t közelharcra tervezték volna.

A fegyveren 1200 méterig állítható fém irányzék található, de ez csak végső esetben használandó: a célzásra alapvetően a különleges, PSZO-1-es optikai irányzék szolgál. Ez egy 4-szeres nagyítású, (passzív infravörös szűrővel ellátott) távcső, amely egy kisméretű, 3 V-os akkumulátorral megvilágítható. Az évtizedek folyamán a fegyverhez számos további optikai irányzékot is terveztek.


Életút:

Jevgenyij Dragunov 1958-ban kezdte meg a fegyver tervezését, amelyet rendszeresítési éve után SZVD-63-asként is ismernek. A Dragunov-ot a keleti blokk országaiban, így Magyarországban is mesterlövész-puskának nevezik, nyugaton viszont több forrás is távcsöves puskaként kategorizálja. Elsősorban nyugati körökben az SZVD-t gyakran lebecsülték, mivel a legtöbb mesterlövész-puskával (például a végül nem rendszeresített német Walther WA2000-ressel) összehasonlítva a Dragunov rendkívül pontatlannak számít, ám ennek oka nem a fegyver hibás tervezése, hanem az eltérő szemlélet.

A nyugati mesterlövészpuskák esetében az „egy lövés egy találat” elve érvényesül: az általában kétfős, önállóan tevékenykedő mesterlövész-páros akár napokig várhat, hogy rejtett állásából egy-két lövést leadhasson az adott kiemelt célpontra. A nyugati és a keleti (szovjet) mesterlövészeket gyakran egységesen a ”sniper” (mesterlövész) jelzővel illetik, ám ez félrevezető, mert a fent említett jellemzők csak a ”sharpshooter” (mesterlövész) katonákra érvényesek - a kommunista blokk tőlük eltérően ”designated marksman”-eket (raj-mesterlövészeket) alkalmazott.

Ők ugyan kaptak bizonyos fokú kiképzést, de alapvetően ”csak” kiemelkedően jól lövő katonák voltak, akárcsak második világháborús elődeik. Az SZVD-vel felszerelt raj-mesterlövészek együtt mozogtak a szakasszal, feladatkörük pedig átmenetet képezett a páncéltörő fegyverrel és a géppuskával felszerelt katonák között. A raj-mesterlövészek ”hagyományos” mesterlövészként közepes távolságról kilőhettek megjelölt célpontokat, de a fegyver félautomata kialakítása miatt egymás után több célzott lövést is leadhattak, ezért egy-egy elhibázott lövés kevésbé jelentett problémát.

A raj-mesterlövészek emellett blokkolhatták a hozzáférést egy adott területhez és (a géppuskákhoz hasonlóan) előrenyomulás és visszavonulás közben is hatásosan támogathatták a szakaszt, vagy zaklathatták az ellenséget. Érdemes megjegyezni, hogy a hidegháború végén, az 1990-es évek elején a legtöbb nyugati országban a rajszintű mesterlövészeket teljesen felszámolták. Az afganisztáni harcok azonban rámutattak a raj-mesterlövészek fontosságára, ezért több nagyhatalom (köztük az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság) is újra bevezette ezek használatát.

A Dragunov-okat hatalmas számban rendszeresítették; nem csak a Szovjetunióban, de a Varsói Szerződés államaiban (köztük Magyarországon is) - minden szakaszra jutott legalább egy SZVD, az egyik legnagyobb számban rendszeresített mesterlövész-puskává téve a típust. fegyver ennek megfelelően az elmúlt több mint fél évszázad majdnem minden háborújában megjelent: kezdetben a szovjetekkel szimpatizáló hadseregeknél, majd a Szovjetunió összeomlását követően (a feleslegessé vált készletek értékesítése révén) a különböző lázadó- és terrorista csoportok fegyvertárában is.

A Dragunov masszív fegyver, az Kalasnyikov-okhoz hasonlóan legendásan megbízható, még rendkívüli körülmények között is használható. Relatív pontatlansága mellett egyetlen jelentős hibája, hogy a PSZO-1-es irányzék képességei ma már korlátozottnak számítanak, és a szálkeresztet tartalmazó tárgylemez a tüzelés hatására elmozdulhat. Az SZVD eltér a többi mesterlövész-puskától, de alapvetően sikeres konstrukció, amely alacsony ára ellenére gyakran komoly segítséget jelentett az alakulatoknak.

E fegyver máig számos ország fegyvertárában megtalálható és az SZVD bázismodellből több variánst is létrehoztak: az SZVDSZ például a mesterlövész-puska behajtható válltámaszos, légideszantos variánsa, az SZVU a bullpup-rendszerű, sorozatlövés leadására is alkalmas modellt jelöli, míg a TVSZ-1-es egy .22 Long Rifle kaliberre átalakított, gyakorló változat.

A Dragunov-ból születtek külföldi másolatok és fejlesztések is; a 79-es és 85-ös típusú mesterlövész-puskák például a Kínai Népköztársaságból, míg a Radom Lengyelországból származik. A fegyvert az Amerikai Egyesült Államokban Tigr (Tiger) néven kínálják, emellett a kínaiak külön export-modellt fejlesztettek. A Dragunov modern változatai a legtöbb polgári példányhoz hasonlóan már nem fa, hanem polimer ágyazattal készülnek, de egyéb téren csak kismértékben (pl.: a biztosítókarban és a zártest egyed részeiben) különböznek a szovjet katonai modelltől (emellett a Tigr és a kínai export NDM-68-as gázszabályozója egyszerűsített, nem állítható).

Az SZVD az elsődleges üzemeltető orosz haderőben fokozatosan háttérbe szorul (helyét több típus, köztük a különleges, hangtompítós csővel gyártott VSZS veszi át), ugyanakkor számos ország valószínűleg még évtizedekig rendszerben fogja tartani.


Műszaki adatok:

Gyártó: Izmas

Típusnév: Sznajperszkaja Vintovka Dragunova (SZVD)

Típus: (raj-)mesterlövészpuska

Megjelenés éve: 1963

Tervező: Jevgenyij Fjodorovics Dragunov

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 4300 g

Teljes hossz: 1225 mm

Csőhossz: 620 mm

Kialakítás:

Működési elv: forgózáras reteszelésű, gázelvételes (rövid gázdugattyú-hátrasiklásos)

Tárkapacitás: 10 lőszer

Irányzék: fém irányzék, PSZO-1-es optikai irányzék (4-szeres nagyítású, 24 mm átmérőjű tárgylencsével)

Lőszer:

Neve: 7,62x54mm R

Mérete: 7,62x54 mm

Tömege: 21,7 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 30 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 830 m/s

Csőben mért max. gáznyomás: ismeretlen bar


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.