Dreyse-Zündnadel Zündnadelgewehr M/41

„Most egy kis szúrást fog érezni”


Tervezés:

A megjelenésüket követő több mint fél évezredben a kézi tűzfegyverek jelentős átalakuláson mentek keresztül: az első kézi ágyúk nevüknek megfelelően gyakorlatilag lekicsinyített lövegek voltak, az ezeket kiváltó szakállas puskákat nagyobb méretük ellenére jóformán csak ostromokkor és más statikus összecsapásokban lehetett használni, míg a későbbi muskéták és puskák már kevésbé akadályozták a mozgást. A csökkenő méret és tömeg mellett az újabb konstrukciók képességei is jelentősen nőttek: az első puskák néhány tíz méteres hatásos lőtávolságával szemben az 1800-as évek modelljei 5-800 méteren túl is képesek voltak halálos sebet ejteni.

Maguk a fegyverek működése is drasztikusan változott. A kézi ágyúk működése gyakorlatilag azonos volt teljes méretű társaikkal, mielőtt az 1400-as években elterjedtek a kanócos puskák, majd a félautomata keréklakatos, az 1600-as évektől pedig az egyszerűbb kovás puskák. Az újabb elsütési mechanizmusok egyrészt növelték a pontosságot (az elsütő billentyű meghúzásától számítva kevesebb idő telt el, mielőtt a puskagolyó elhagyta volna a fegyver csövét), miközben kevésbé voltak érzékenyek a környezeti hatásokra (a kovás puskák lőportartó szelencéje csak a lövés pillanatában nyílt ki, így bizonyos fokú védelmet nyújtott az esőtől), de még ennél is fontosabb volt a tűzgyorsaság növelése.

E fejlesztések ellenére az 1800-as évek elejére a korabeli kialakítások elérték fejlesztésük határát: még a legújabb kovás puskák is egylövetű, elöltöltő fegyverek voltak, amelyekbe egyesével adagolták a lőport, a puskagolyót, a fojtást és a fegyvert elsütő gyújtótöltetet. A folyamatot kismértékben sikerült gyorsítani az előre adagolt lőszerrel: a lövedéket és lőport papírzacskókban, előre kimérve szállították, amelyeket csak fel kellett tépni és egyesével a puskába tölteni, maga a töltés azonban továbbra is hosszú időt vett igénybe és ezt érdemben az új kémiai alapú gyutacs sem gyorsította (utóbbi durranóhigannyal töltött kisméretű félgömb volt, amely ütés hatására elsült, kiváltva a gyújtáshoz szükséges lőport).

Egy német lakatos, az 1787-ben született Johann Nikolaus von Dreyse az 1800-as évek elején ilyen gyutacsos puskákkal kísérletezett, majd korának híres fegyvertervezőjénél, a svájci Jean Samuel Pauly-nál tanult, aki hátultöltő fegyverekkel kísérletezett. Dreyse korai fegyverei nem kerültek sorozatgyártásba, ezért a polgári piac felé fordult. Az 1820-as évek közepére Dreyse sikeres mérnökké vált, de emellett továbbra is kísérletezett gyorsabb töltésű lőfegyverekkel: kísérleti gyutűs puskáját átépítette az új hátultöltő kialakításra, amely a Zündnadelgewehr (német; tűgyújtású puska) fegyvert eredményezte.

Dreyse az új fegyvert felajánlotta a porosz állam számára, amely azt 1841-ben fogadta el, ezért a puska a Zündnadelgewehr M/41 (1841-es mintájú tűgyújtású puska) nevet kapta, hivatalosan megnevezése leichtes Perkussionsgewehr Model 1841 (német; 1841-es könnyű perkussziós gyújtású puska) volt; a fegyver közkeletű neve Dreyse gyutűs puska (utalva tervezőjére és működésére).


Konstrukció:

A Zündnadelgewehr M/41 evolúciós ugrást jelent a lőfegyverek fejlődésében, köszönhetően két megoldásnak, amelyek közül a korábbiaktól eltérő zár-kialakítás miatt a fegyver külsőre is különbözik elődeitől (a puska jellegzetes eleme az elsütőbillentyűt körülölelő bronz sátorvas, amely fél-pisztolymarkolatban folytatódik).

Dreyse fegyverének bázismodellje a korra jellemző módon igen nagyméretű: teljes hossza 1430 mm, amelyből 910 mm-t tesz ki a cső és a fegyver tömege eléri a 4,9 kg-ot, ami meghaladja közvetlen elődjét (ld. lentebb).

A Dreyse gyutűs puska csöve a korábbi .71 (18,03 mm) átmérővel szemben .61 (15,4 mm) átmérőjű, ráadásul ennél kisebb lövedéket tüzel, amely ráadásul nem gömb, hanem henger alakú, így kisebb átmérője ellenére jobb ballisztikai tulajdonságokkal rendelkezik (a hátrafelé elkeskenyedő kialakítás miatt a lőportöltetet egy karimával gyártották, amely leváló köpenyként viselkedve stabilizálja a lövedéket). Maga a lövedék sima csövű, a fegyver viszont huzagolt, amely a karimát forgatja meg: ez a csőben maga előtt tolja a lövedéket, amelyet szintén megforgat, de amikor elhagyják a fegyver csövét, a karimás lőportöltet leválik.

A Zündnadelgewehr M/41 korában kiemelkedően magasnak számító tűzgyorsaságát nem egyedi lőszerének, hanem működési módjának köszönhette, amely egyesített négy megoldást. A fegyver lőszerét a korábbiakhoz hasonlóan előre kimérve csomagolták egy papírtasakba, azonban ezt (hasonlóan a modern fém töltényhüvelyekhez) nem kellett felbontani; ehelyett egyszerűen a töltényűrbe töltötték.

A fegyver elsütését a névadó gyutű teszi lehetővé: ez egy rézhüvellyel körülvett, igen hosszú, vékony fém pálca, rácsap a csappantyúra és a fizikai behatás süti el a puskát.

Ezzel a kialakítással már önmagában sikerült gyorsítani a töltést, de még ennél is fontosabb a Dreyse puska másik újdonsága, a hátultöltő kialakítás. A tűzfegyverek, köztük a puskák is gyakorlatilag egy egyik végén zárt hengerből állnak, amelyben tüzeléskor felrobban a robbanótöltet, de mivel a fegyver fala ellenáll a robbanás erejének, a lőporgázok csak egyetlen irányba (a nyitott csőszáj felé) tágulhatnak, maguk előtt tolva a lövedéket.

A fegyver töltését fel lehetne gyorsítani, ha nem kellene a lövedék összetevőit egyesével végigtolni a fegyver csövén, egyszerűen behelyezve a lőszert csőfarba, azonban ehhez egyszerre kell megoldani a gyors nyitást és a tökéletes, az ismételt robbanások erejének ellenálló zárást.

Dreyse fegyvere ezért az ismétlőpuskákon máig használt hengeres zártömbbel rendelkezik, amelyet nyitott állapotból előretolva, majd jobbra elfordítva (közel) tökéletes zárás hozható létre, miközben tüzelést követően ugyanilyen könnyű a fegyver nyitása (a tüzeléshez a zártestbe be kell tolni a kiálló hátsó laprugót, majd a fegyver elsütését követően újra hátrahúzni).

A néhány mozdulattal elsüthető puska egylövetű, de relatív gyorsan tölthető: tűzgyorsasága percenként kb. 6 célzott lövés vagy 12 gyors lövés. A fegyverhez állítható fém irányzékot és szuronyt rendszeresítettek.


Életút:

Dreyse gyutűs puskájának kifejlesztése és rendszeresítése hosszú időt vett igénybe. Dreyse már 1824-ben kísérletezett a fegyverrel, de amikor prototípusát bemutatta a porosz hadseregnek, a tisztek túlságosan bonyolultnak és megbízhatatlannak tartották. A végleges változat egy évtizeddel később, 1836-ban készült el, de további 5 évnek kellett eltelnie, amíg a puskát a poroszok rendszeresítették.

1841-ben még nem létezett az egységes Német Birodalom, ezért az uralkodó, IV. Frigyes Vilmos porosz király mindössze 60000 példányt rendelt. A puska előállítására Dreyse állami segítséggel megalapította a Dreyse-Zündnadel gyárat, de mivel a fegyver építése lassan haladt (7 év alatt mindössze 45000 példány készült), a gyártásba az 1850-es évek elején négy további porosz gyár kapcsolódott be (a gyárak Danzig, Erfurt, Saarn és Spandau városaiban működtek, míg a Dreyse-Zündnadel vállalat Sömmerda városában). 1867-ben már csak a Spandau Arzenál több mint 48000 ilyen puskát gyártott.

A Zündnadelgewehr M/41 puskát először az 1848-49-es német felkelésben vetették be, idegen ország hadereje ellen viszont először az 1864-es Porosz-osztrák-dán háborúban (német nevén a Második schleswig-holsteini háborúban). A Dreyse gyutűs puska drágább és bonyolultabb volt az addig használt Potsdam muskétánál (a brit Brown Bess porosz megfelelőjénél, amely 1723-1839 között állt hadrendben), de annál és a dánok által használt kovás puskáknál nagyobb tűzerővel rendelkezett.

A porosz fegyver képességeit legjobban az 1866-os Porosz-osztrák-olasz háború, annak is legnagyobb összecsapása, a Königgratzi csata szemléltette (a rövid, de véres háború tétje a németajkú területek feletti hatalom megszerzése volt). A Porosz Királyság hátultöltő Dreyse gyutűs puskákkal volt felszerelve, míg az osztrákok az 1855-ben rendszeresített Lorenz elöltöltő perkussziós (továbbfejlesztett kovás) puskákkal. A két, közel azonos nagyságú (kb. 220000 fős) sereg és a porosz hadvezetés hibái ellenére az osztrákok megsemmisítő vereséget szenvedtek és bár a seregnek sikerült elmenekülnie, több mint négyszer magasabbak voltak a veszteségek, amiben fontos szerepet játszott a tűzgyorsaság: az osztrákok percenként 1-3 lövést adtak le, szemben a poroszok 6-12-ével.

A baloldali fotón Carl Röchling-nek a Königgratzi csatáról készült festménye látható; a porosz katonák kezében Dreyse gyutűs puskákkal.

A Dreyse puska bebizonyította, hogy a lassú, elöltöltő puskák korszaka lejárt: a jövő a hátultöltő gyutűs puskáké. A Dreyse alapváltozata, a Zündnadelgewehr M/41 mellett újabb variánsok jelentek meg (Zündnadelgewehr M/49, M/54, M/55, M/57, M/62, M/65), de ezek csak kisebb módosításokat takartak, maga a fegyver működése érdemben nem változott (a bal felső fotón egy eredeti M/41-es, a középsőn egy M/54-es Dreyse puska látható).

A Dreyse gyutűs puska kétségtelenül technológiai ugrást jelentett a kézifegyverek fejlődésében, ugyanakkor a fegyvernek több hátrányos tulajdonsága volt. A típus az egyik első nagy sorozatban gyártott kézifegyver volt (több mint 1,1 millió példányban gyártották), de a korabeli technológiai korlátok miatt teljesítménye nem volt kiemelkedő.

A csőnél kisebb átmérőjű lövedék és a leváló köpenyes megoldás ugyan lehetővé tette a gyors egymásutánban leadott lövéseket, függetlenül a fekete füstű lőporból lerakódó égéstermékek mértékétől, de emiatt a fegyver nagyobb távolságon pontatlanná vált. Hasonlóképpen a forgó-tolózáras kialakítás bár nagymértékben növelte a tűzgyorsaságot, ugyanakkor a zártest és a csőfar illesztése nem volt tökéletes, ami gázkifúváshoz vezetett és ahogy a lövésektől egyre több szennyeződés rakódott le a csőben (ezáltal fokozatosan nőtt a csőben a tüzeléskori nyomás), úgy nőtt a gázkifúvás mértéke.

A fegyver további gyenge pontja volt az 1 mm átmérőjű hosszú fém pálca, amely a robbanáskor a papírborítású lőszerbe ért, ezért gyorsan (elméletileg kb. 100 lövés alatt, a gyakorlatban ennél is lényegesen gyorsabban) elhasználódott, de Dreyse úgy alakította ki a fegyvert, hogy a gyutűt könnyen, a fegyver többi részének szétszerelése nélkül lehessen cserélni.

A Dreyse-puska megjelenésekor a világ legjobb hadipuskájának számított, de az 1850-es évektől a kézifegyver-ipar nagyarányú fejlődésen ment keresztül és a poroszok hiába győztek az 1870-71-es Porosz-francia háborúban, itt már a Dreyse gyutűs puskával felszerelt poroszok hátrányba kerültek a szintén gyutűs, de tökéletesített (1866-os) francia Chassepot puskákkal szemben.

A fejlődést az immár egyesült Német Birodalom is érzékelte és már 1869-ben leállították a Dreyse gyártását, 1871-ben pedig hadrendbe állt az első még egylövetű, de már fém töltényhüvelyes Mauser puska, 1886-ban pedig az első modern füst nélküli lőport tüzelő ismétlőpuska, a francia Lebel puska, így a Dreyse a gyutűs puskákkal együtt hamarosan eltűnt.

A Dreyse gyutűs puska így csak rövid ideig állt hadrendben a porosz hadseregben (a britek az 1850-es évek elején tesztelték a fegyvert, de nem rendszeresítették), ugyanakkor az elavultnak ítélt fegyverből később több ezer példányt a Nagy Japán Birodalom, Románia és Kínai vásárolt meg.


Műszaki adatok:

Gyártó: Dreyse-Zündnadel

Típusnév: Zündnadelgewehr M/41

Típus: (gyutűs) puska

Tervező: Johann Nikolaus von Dreyse

Megjelenés éve: 1841

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 4900 g

Teljes hossz: 1430 mm

Csőhossz: 910 mm

Kialakítás:

Működési elv: gyutűs (hátultöltő)

Tárkapacitás: 0 db (nincs tár)

Irányzék: fém

Lőszer:

Neve: .61

Mérete: 15,4 mm (névleges csőátmérő; a leválóköpeny nélkül a lövedék átmérője 13,5 mm)

Tömege: ismeretlen g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 6-12 lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 305 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.