Degtyarev DP

„Nem akadt be a lemez”


Tervezés:

Az 1900-as évek elejére az Orosz Birodalomban a társadalmi feszültségek a tetőfokra hágtak. Az egymást követő háborúk és a cárok fényűző életmódja hatalmas terheket rótt az országra, ráadásul több felkelés is kitört, mivel a lakosság túlnyomó része nyomorúságos körülmények között élt. A cár - hogy elterelje a figyelmet az országban uralkodó helyzetről, több alkalommal is megkísérelte meghódítani szomszédait, de ezekből a harcokból az oroszok rendre vesztesen kerültek ki.

A krími háborús vereség ismét belső ellenállásba torkollt, aminek hatására a birodalomban végre megindult bizonyos szintű fejlődés, ám ez újabb problémákat szült. A reformok hatására az ország egyes régiói gyors növekedésnek indultak: gyárak épültek és megkezdődött a sorozatgyártás - a gyártulajdonosok hatalmas vagyonra tettek szert, a hirtelen felduzzadt munkásosztály viszont nyomorgott.

Miután az 1904-5-ös orosz-japán háborúban az Orosz Birodalom újabb megalázó vereséget szenvedett, a megroppant gazdaság és éhezés következtében békés tiltakozások kezdődtek - ezeket a hatalom vérbe fojtotta, de a tömegeket csak a parlament (duma) felállításával sikerült lecsillapítani. Több dumát is felállítottak, de ezeket a cár rövid időn belül mind feloszlatta, mert nem kívánta megosztani a hatalmát és bártan belépett az első világháborúba.

Az Orosz Birodalom jelentős létszámfölénybe került a támadó németekkel szemben, de a legütőképesebbek tartott egységei a túlnyomórészt szablyákkal felszerelt kozák lovasság volt és a csapatoknak nemhogy rádiójuk, de gyakran még karórájuk sem volt, ezért lehetetlenné vált bármilyen összehangolt támadás. Németország gyors győzelmeket aratott az oroszok felett, akik hatalmas területeket vesztettek és óriási volt az emberveszteség is (a 2. hadsereg például lényegében megszűnt létezni), ráadásul a katonák és a polgári lakosság is éhezett.

Mindezek hatására 1917-ben Oroszország egy megalázó különbékével kilépett a világháborúból - a februári forradalom hatására lemondatták a cárt és a birodalom államformája köztársasággá vált. A demokrácia azonban rövid életűnek bizonyult: a Lenin vezette munkások júliusi puccskísérletét még sikerült megakadályozni, de novemberben a kommunisták (a széleskörű elégedetlenséget meglovagolva) sikeresen magukhoz ragadták a hatalmat.

A kommunizmus felszámolására a demokratikus és a cári rendszert visszaállítani vágyó erők (fehérek) és a bolsevik vörösök között polgárháború tört ki, amelybe más országok is beleavatkoztak. A harcokból végül 1922-ben a kommunisták kerültek ki győztesen és a Szovjetunión belül felszámolták az ellenállást.

A polgárháború után a szovjetek újraszervezték a hadsereget, de a megfelelő felszerelés biztosítása óriási nehézséget jelentett. Az első világháború, majd a polgárháború alatt megsemmisült a korábbi fegyverzet nagy része, ahogyan az azokat gyártó üzemek is, a megmaradt, illetve zsákmányolt fegyverek pedig rossz állapotúak voltak, ráadásul a számos különböző (nagyrészt külföldi) típus egyidejű rendszerben tartására a fejletlen orosz hadiipar nem volt felkészülve.

E problémát új, orosz fejlesztésű és gyártású fegyverek, járművek rendszeresítésével kívánták orvosolni. Ezek közé tartozott egy új könnyű gépfegyver is, amelyre három pályázat érkezett: Fjodor Vasziljevics Tokarev és Kolesznyikov az évek óta használt és az oroszok által is gyártott brit Maxim géppuskát fejlesztette tovább, míg Vaszilij Alekszejevics Gyegtyarjov fegyvertervező saját, teljesen új konstrukciójával indult. A bizottság Tokarev könnyű géppuskáját választotta (részben azért, mert Gyegtyarjov fegyvere egy hibás alkatrész miatt a próbán működésképtelenné vált), amelynek megkezdték a sorozatgyártását, majd 1925-ben rendszeresítették (Maxim-Tokarev néven).

Hamar kiderült azonban, hogy Tokarev gépfegyvere túlságosan nehéz és bonyolult, hadi szolgálatra teljességgel alkalmatlan, ezért a bizottság visszatért Gyegtyarjov típusához, amelyet tervezője időközben továbbfejlesztett, létrehozva a DP-27-et, amelyet egyszerűen DP néven rendszeresítettek (ez a Degtyarev - Gyegtyarjov - gyalogsági géppuskája elnevezés rövidítése volt).


Konstrukció:

A DP egy golyószóró, azaz gyakorlatilag átmenet a géppuska és a katonák akkori egyéni fegyvere, az ismétlőpuska között. E a fegyver látszólag egy géppuska: a fegyver automatizált töltőrendszert kapott (a tüzeléskor keletkező hátraható erőket felhasználva jut új lőszer a töltényűrbe és a hüvelykivetés is automatikus), ugyanakkor nem hevederből, hanem zárt tölténytárból tüzel és a tömege is alacsonyabb a korabeli orosz gépfegyvereknél.

Ez utóbbi különösen fontos volt: a DP tömege üresen 9,12 kg és töltve is ”csupán” 11,5 kg, míg például az (amúgy rendkívül sikeres) Maxim géppuska orosz változata (a hatékony Szokolov-féle lövegtalp nélkül is) 23,81 kg-ot nyomott. Ez azt jelentette, hogy a DP-t egyetlen katona is hordozhatta és (elméletileg) vészhelyzetben akár csípőből is tüzelhetett.

Az 1270 mm hosszú (604 mm-es csőhosszú) golyószóró a 7,62x54 mm-es peremes lőszert tüzelte, ami ellátási szempontból előnyös volt, ugyanis a Maxim géppuska és a Moszin-Nagant ismétlőpuska is ugyanezt a lőszert használta. Maga a DP golyószóró gázelvételes rendszerű: a fegyver csöve alatti hengerben egy hosszú hátrasiklású dugattyú mozog, előtte egy ennek megfelelő hosszú rugóval.

A DP kizárólag sorozatlövésre képes, elméleti tűzgyorsasága 550-600 lövés/perc, ami megfelelt a kor legtöbb gépfegyverének, ám a gyakorlati tűzgyorsaság ennél lényegesen alacsonyabb. Ennek oka a golyószórók és könnyű géppuskák egyik visszatérő problémája a lőszer-utánpótlás megoldása. A géppuskák (gyakran összekapcsolható, ezáltal gyakorlatilag végtelenített) hevederével szemben a golyószórók és könnyű géppuskák tárból tüzeltek, ám a hagyományos szekrénytárak 20-30 lőszeres kapacitása elégtelennek bizonyult.

Erre csak részben jelentett megoldást a magyarban gyakran dobtárként emlegetett csigatár, mivel a korabeli technológiai szint csak bonyolult és kényes (használat előtt általában felhúzást igénylő) csigatárak létrehozását tette lehetővé.

Gyegtyarjov ezért más úton indult el: a DP golyószóró tára nem a fegyver alá, hanem a fölé került (ez önmagában nem volt példa nélküli, ld.: dán Madsen könnyűgéppuska, 99-es típusú japán könnyűgéppuska), és az orosz típus nem szekrénytárat, hanem dobtárat kapott.

A fegyver dobtára (nevének megfelelően) egy lapos, az akkori filmtekercsek fém házára hasonlított, a töltények a sugárirányban (a dob középpontja felé) néztek (tüzeléskor a dob elfordul, újabb töltényt ejtve a fegyverbe, amelyet a zár a töltényűrbe tol). A dobtárat 49 lőszerhez fejlesztették ki, később azonban ezt 47-re csökkentették, növelve a tár megbízhatóságát (a fegyverhez ezt az egy tártípust rendszeresítették, amelyet a katonák általában lemezjátszóként ismertek, mert a fegyver dobtára egy forgó bakelitlemezre hasonlított).

A DP golyószóró állítható fém irányzékkal rendelkezik, egy osztály 100 métert jelöl, az irányzék 100 és 1500 méter között állítható. A fegyveren kúpos lángrejtő található, amelyet le lehet szerelni. A fegyver léghűtéses csöve cserélhető, igaz, ez lényegesen hosszabb időt vesz igénybe, mint például a második világháborús német MG 42-es géppuskán (erre általában nem volt szükség - ld. lentebb). A fegyverhez kétlábú, felhajtható villaállványt rendszeresítettek.


Életút:

A DP gyártása azonnali hatállyal, már 1928-ban elindult és egészen az 1950-es évekig tartott. Az új fegyver papíron hátrányos tulajdonságának tulajdonságának tűnt korlátozott tűzgyorsasága, de ez általában nem jelentett problémát, ugyanakkor megelőzte a cső túlmelegedését és a tapasztalatok azt mutatták, hogy a golyószóró akkor a leghatékonyabb, ha 3-6 lövéses tűzlökéseket adnak le vele.

A szovjet fegyver nemzetközi összehasonlításban kitűnt rendkívül egyszerű szerkezetével: minősége ugyan nem érte el németekét (pl.: az MG 34-es géppuskáét), ugyanakkor a korai változatok kevesebb, mint 80 alkatrészből álltak, a fegyver szétszedése egyszerű volt és kevésbé hajlamos az elakadásra.

Részben ennek köszönhetően a DP rendkívül megbízható fegyvernek számított, amely a teszteken sárba, homokba temetve, majd kiásva tisztítás nélkül is képes volt 500 lövés leadására. Az ellátási oldalon az egyszerűség szintén előnyként jelent meg, ugyanis a DP golyószórók előállítása olcsó volt, ezért nagy számban rendszeresíthették.

Az egyetlen problémát a villaállvány jelentette: ezzel ugyan sikerült kiváltani a nehéz állványokat vagy a kerekes lövegtalpat, de a vékony lábak komolyabb igénybevétel hatására rendszeresen eltörtek. Tartós tüzelés esetén a hosszú, cső alatti rugóval is problémák adódtak, mert az (a felhevülő cső hatására) elvesztette erejét. Gyegtyarjov dobtára megbízhatónak bizonyult, de újratöltése igen hosszú időt vett igénybe és érzékeny volt a sérülésekre.

Ezeket a hibákat azonban ellensúlyozta a DP üzembiztos működése és az a tény, hogy jelentős számban gyártották (az alváltozatokkal együtt közel 800000 darab készült), ezért a Vörös Hadsereg széles körben használta.

A második világháború kitörésekor a DP volt az egyetlen szovjet golyószóró, és mint ilyen, a háború első éveiben kulcsszerepet játszott. A szovjetek mellett a fegyvert a finnek is használták, akik nagy számban zsákmányolták a szovjetek ellen vívott téli háború és a folytatólagos háború alatt, hogy aztán korábbi rendszeresítőik ellen használják őket.

Finnországban a fegyvert olyan jónak tartották, hogy DP-kel részben kiváltottál saját M/26-os künnyű géppuskáikat. A kínai kommunisták több mint 5000 db DP-t kaptak a Szovjetuniótól, amelyet a japánok ellen, illetve a kínai polgárháborúban (később pedig a koreai háborúban) vetettek be (a fegyvernek létezett kínai másolata, 33-as típus néven).

Az alapváltozat mellett több variánst is megjelent a golyószóróból. A DPM a gépfegyver modernizált változatát jeltölte, míg az RP-46-os a hevederből-tüzelő DP-ket. A többi modell fedélzeti gépfegyverként szolgált: a DT és a DTM szárazföldi járművekbe szánt modell volt (nagyobb kapacitású tárral), míg a már 1928-ban bemutatott DA-t kifejezetten repülőgépekbe építették.

A DP különböző változatait (elsősorban a DP-t, a DPM-et és az RP-46-ost) több mint két tucat ország rendszeresítette: többek között a (zsákmányolt példányokat a) német Harmadik Birodalom, Lengyelország és Magyarország, valamint számos afrikai és dél-amerikai nemzet.

A hidegháború alatt a DP-t és az RP-46-ost fokozatosan kiszorították a modernebb fegyverek (pl.: az RPD golyószóró és a PK géppuska), de a DP-k egy része még a 2000-es években is felbukkant különböző konfliktusokban, köztük a líbiai polgárháborúban, Afganisztánban és 2014-ben Maliban is.


Műszaki adatok:

Gyártó: Degtyarev

Típusnév: DP

Típus: golyószóró

Megjelenés éve: 1928

Tervező: Vaszilij Alekszejevics Gyegtyarjov

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 9120 g (töltve 11500 g)

Teljes hossz: 1270 mm

Csőhossz: 604 mm

Kialakítás:

Működési elv: gázelvételes, hosszú hátrasiklású

Tárkapacitás: 47 db

Irányzék: 100-1500 méter között állítható fém irányzék

Lőszer:

Neve: 7,62x54mmR (39 M)

Mérete: 7,62x54 mm

Tömege: 11,7 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: 600 lövés/perc (gyakorlati: kb. 80 lövés/perc)

Lövedék kezdősebessége: 840 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2024 | Minden jog fenntartva.