Bergmann 1894

„Majomfarok-táras különc”


Tervezés:

Ahogy az a honlap más, a XIX. század végén fejlesztett kézifegyveres cikkben is olvasható, az egyesített, fémhüvelyű lőszer és a füst nélküli lőpor alapjaiban formálták át a kézifegyvereket, mert amellett, hogy a fekete füstű lőpornál lényegesen erősebbek voltak, ezért a fegyverek kalibere 8 mm alá csökkent, minimális volt a tüzelést követően visszamaradó szennyeződések aránya. Utóbbi azt jelentette, hogy a rendkívül alacsony tűzgyorsaságú, elöltöltő muskétákat kiválthatták a hátultöltő egylövetű, később pedig a hátultöltő ismétlőpuskák.

Az emberi izomerővel működő ismétlőpuskák mellett több tervező egymástól függetlenül rájött, hogy a tüzeléskori erőhatások felhasználásával automata fegyverek is létrehozhatók, amelyekben egy lőszer elsütése szolgáltatja az elhasznált lőszerhüvely kivetéséhez és a következő lőszer betöltéséhez szükséges energiát. Ez a koncepció vezetett a géppuskák megjelenéséhez, amelyek rendkívül sikeresnek bizonyultak, azonban ezek első képviselői igen bonyolult szerkezetek voltak több rugóval és számos más alkatrésszel, hogy a nagy erejű puskalőszert biztonságosan kezelni tudják.

Ez a több tíz kilogrammos géppuskákon nem jelentett problémát, azonban ekkor az ismétlőpuskák öntöltővé alakítása még nem volt reális - történtek kísérletek, de ezek (köztük az 1913-as Kovrov fegyvergyár Fedorov Avtomat típusa) drága és alacsony megbízhatóságú fegyverek voltak (a Fedorov ráadásul saját, a 7,62 mm-es orosz puskalőszernél lényegesen gyengébb, 6,5 mm-es lőszert tüzelt).

A megbízható, nagy sorozatban gyártott öntöltő puskák csak az 1930-as években terjedtek el, de a fegyvertervezők már az 1890-es években felismerték, hogy a lényegesen gyengébb pisztolylőszerekkel a korabeli technológiákkal is létrehozhatók félautomata pisztolyok és nyilvánvaló volt, hogy a megbízható öntöltő konstrukciókat a hadseregek jelentős számban fogják vásárolni, ami valóságos pisztoly-fejlesztési lázat eredményezett.

Ebben a korban több később ismertté váló fegyvertervező alkotta meg a saját félautomata pisztolyát, ugyanakkor általában gondot okozott a több évnyi fejlesztéshez szükséges tőke előteremtése, mivel a magánszemélyek általában nem rendelkeztek kellő forrással, míg a nagy fegyvergyárak nem akarták tervezőiket éveken át tartó, bizonytalan kimenetelű fejlesztésekkel lekötni.

A kivételek közé tartozott Theodor Bergmann, egy sikeres üzletember, aki kerékpár, majd gépjármű-gyártóként jelentős vagyonra tett szert. Bergmann érdeklődött a fegyvergyártás iránt is, ezért saját fegyver-fejlesztő céget alapított, mivel azonban nem értett a fegyver-tervezéshez, felbértelte Louis Schmeisser-t, aki számára több pisztolyt tervezett (a pisztolyokat mind Schmeisser tervezte, de azokat a jogtulajdonos Bergmann neve alatt kínálták).

Az első Bergmann öntöltő pisztoly az 1893-as prototípus volt, amelyet követett a tökéletesített 1894-es modell (más néven Bergmann No. 1).


Konstrukció:

A Bergmann pisztolyok azonnal felismerhetők egyedi alakjukról és olyan részleteikről, mint az enyhe ”C” alakú markolat vagy a fegyver házába integrált elsütőbillentyű. Az egyes pisztolyok kismértékben méretben és alakjukban is eltérnek egymástól; az első sorozatgyártású változat (No. 2) teljes hossza 254 mm, amelyből 102 mm-t tesz ki a cső, míg a fegyver üres tömege 1130 g.

A Bergmann 1894-est és utódait három kaliberben kínálták: 5 mm-es, 6,5 mm-es és 8 mm-es átmérőjű lövedékkel (mindhárom lőszert a fegyverhez tervezték, más pisztolyok nem használták). A későbbi változatok erősebb .25 ACP, .32 ACP, .380 ACP és 9 mm Largo lőszert tüzelő változatban készültek.

A prototípusokkal szemben a Bergmann 1894 már nem késleltetett tömegzáras, ehelyett egyszerűbb, reteszeletlen tömegzáras működésű: a tüzeléskori gáznyomást a helyretoló rugó ereje és a zártest tömege lassítja. A modern civil pisztolyok többsége azonos rendszerű, de ez a megoldás csak az 1900-as FN M1900 modellel terjedt el; a XIX. század legvégén még újdonságnak számított. A Bergmann 1894 és több utódja nem rendelkezik semmilyen hüvelyvonó rendszerrel és az egyenes oldalfalú lőszerhüvelybe a hüvelyvonó nem is tudna belekapni; az elhasznált töltényhüvelyeket ehelyett egyszerűen a zár nyitásakori magas nyomás veti ki a csőfarból (a szán mozgását egy, a pisztoly bal oldalán található sínen futó acélbetéttel stabilizálják, elősegítve a hibamentes működést).

A Bergmann pisztolyok számos kortársukhoz hasonlóan az ismétlőpuskákon alkalmazott, elsütőbillentyű előtti tárat kaptak (szemben a későbbi, markolatba épített tárral).

Egyedi megoldással a korai Bergmann pisztolyok tárának jobb oldali takaró lemeze lefelé kihajtható, majd betölthető a kifejezetten a pisztolyhoz tervezett, majomfarok becenevű, a fegyverben maradó (en-block típusú) tár. A pisztoly 5 töltényes tárból tüzel: a tárat speciális kialakítása miatt maguk a lőszerek tartják a fegyverben, ezért az az utolsó lőszer eltüzelése után lefelé automatikusan kihullik a pisztolyból.

A fegyver szánjának jobb oldalán található kar a pisztoly szétszerelésére szolgál, míg a bal oldali, rendkívül hosszú kar funkcionál biztosító-karként (megakasztja a kakast). Az eredeti Bergmann 1894-es modell bal oldalára tisztító rudat lehetett rögzíteni, ezt azonban a későbbi modelleken már nem alkalmazták.


Életút:

A Bergmann 1894 megjelenésekor Theodore Bergmann számára problémát jelentett, hogy a fegyver-fejlesztésre eredetileg egyfajta költséges hobbiként gondolt, ezért bár Louis Schmeisser megtervezett számára egy sorozatgyártásra kész pisztolyt, az üzletember nem épített ki az ezek előállítására szükséges gyártókapacitást. Bergmann ezért felkereste a német Mauser vállalatot, amely 1894-95-ben elkészített néhány prototípust, de a sorozatgyártását nem kezdték meg (a Mauser vállalat ehelyett C96 jelzéssel saját tervezésű öntöltő pisztoly gyártásába kezdett).

Bergmann az 1894/No. 1-es modellt felkínálta Svédország számára. A svéd hadsereg a pisztolyt elutasította, de Theodore Bergmann bízott a fegyverben, ezért Louis Schmeisser tovább fejlesztette azt, létrehozva az 1895-ös prototípust, majd a Bergmann 1896/No. 2 modellt (ez a modell felismerhető a tár jobb oldalába vágott két nyílásról és a felhajtható elsütőbillentyűről).

A több kisebb módosítást (mások mellett hüvelyvonót) tartalmazó 1896-os Bergmann pisztolyt Theodore Bergmann már nagy tételben kívánta előállítani, de mivel továbbra sem rendelkezett erre alkalmas szabad gyártókapacitással, ezért azt a V. C. Schilling vállalat gyártotta licencben, majd közvetítő cégek az Amerikai Egyesült Államokban, a Brit Birodalomban, Dél-Amerikában és a Német Birodalomban is kínálták. Bergmann később maga is létrehozott egy gyártósort (Bergmann Waffenfabrik) és a korábbiaknál magasabb számban gyártotta a 1896/No. 3 és 1896/No. 4 modelleket.

Theodore Bergmann elsődleges célja egy igen jövedelmező katonai megrendelés volt, ezt azonban a fegyverek működése nem tette lehetővé, lévén a reteszeletlen tömegzáras miatt nem használhattak nagy erejű lőszereket, Bergmann 5 mm-es lőszere azonban 177 m/s-os kezdősebességével és mindössze 2,25 gramm tömegű lövedékével túlságosan gyengének számított.

Louis Schmeisser ezért rövid idő alatt áttervezte a pisztolyt szilárd (kiforduló) reteszelésűvé, megalkotva a Bergmann 1897/No. 5 modellt (ez a fegyver már lényegesen erőseb, 7,8 mm-es lőszert tüzelt). A No. 5-ös pisztolyok felismerhetők a Mauser C96-oshoz hasonló, de kivehető, 10 töltényes tárukról. A No. 5 pisztolyokat a svéd és a brit hadsereg is tesztelte, de egyik ország hadereje sem rendszeresítette, ezért ezeket is a polgári piacon értékesítették, miközben folytatódott a fegyver fejlesztése.

A brit hadsereg 1902-ben azért utasította el a Bergmann 1897-es pisztolyt, mert az nem az általuk használt nagy erejű, .45 kaliberű lőszert tüzelte, ezért a 1903/Bergmann-Mars pisztoly már .45 kalibert tüzelt. Ezt az angolok szintén elutasították, akárcsak az amerikaiak, azonban a spanyol hadsereg 1905-ben rendszeresítette; mivel azonban Bergmann nem kívánta a fegyvert nagy tételben gyártani, a korábbi alvállalkozó német V. C. Schilling pedig a felvásárlását követően szerződést bontott, a fegyvert a belga A. E. Pieper gyártotta, de már 1908/Bergmann Bayard jelzéssel.

A spanyol megrendelés után a dán hadsereg szintén rendelt a fegyverből, ezért számukra egy újabb, kismértékben módosított pisztolyt gyártottak 1910/Bergmann Bayard néven (párhuzamosan a fegyvereket a civil piacon is kínálták). Az utolsó Bergmann által gyártott változat az 1910-21/Bergmann Bayard volt, de később kevesebb, mint 2000 példányt Dániában is gyártottak (a dán hadsereg számára).

A Bergmann öntöltő pisztolyok különlegesnek számítanak, ugyanis az első generációs félautomata maroklőfegyverek közül messze a leghosszabb ideig fejlesztették őket számos iteráción keresztül, ennek ellenére egyik változat sem készült kiemelkedő számban. A No. 1-esből 10-nél kevesebb épült, a No. 2-esből kb. 2000 db, a No. 3-asból kb. 4000 db, a No. 4-esből kb. 200 db, a No. 5-ösből és az 1903-asból kb. 1000-1000 db, míg az 1908-asból és változataiból összesen kb. 16000 darab.


Műszaki adatok:

Gyártó: Bergmann Waffenfabrik és más cégek

Típusnév: 1896

Típus: öntöltő pisztoly

Megjelenés éve: 1896

Tervező: Louis Schmeisser

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 1130 g

Teljes hossz: 254 mm

Csőhossz: 102 mm

Kialakítás:

Működési elv: reteszeletlen tömegzáras

Tárkapacitás: 5 db

Irányzék: fém

Lőszer:

Neve: 5 mm Bergmann

Mérete: 5,1x18 mm

Tömege: 2 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: ismeretlen lövés/perc

Lövedék kezdősebessége: 177 m/s


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2020 | Minden jog fenntartva.