Bátori Épszol M1

„Magyar nagyvad”


Tervezés:

Az első szélesebb körben elterjedt kézi lőfegyverek a muskéták voltak, melyek 13-19 mm-es ólomgolyóikat maximum 200 méteres távolságba jutatták el és ennek kevesebb, mint a felén voltak halálosak. Gondot jelentett a rendkívül lassú újratöltés és az is, hogy ez idő alatt a fegyver viselője védtelen volt, de mivel a muskéták még a legvastagabb páncélzatot is átütötték, a hadseregek egyre nagyobb számban használták.

A technológia tökéletesedésével a fegyverek kalibere csökkent (a XVII-ik századi, Barna Böskének is nevezett brit muskéta még 18 mm-es volt, a kétszáz évvel későbbi, szintén brit SMLE viszont már csak 7,7 mm-es). Az első világháborúban már minden hadviselő fél 7-8 mm-es kaliberű lőfegyverek használatára tért át: a pisztolyoktól a puskákon át a géppuskákig jóformán minden lőfegyver 9 mm-es vagy az alatti lőszert tüzelt.

Amikor viszont 1916-ban megjelentek az első brit, majd francia harckocsik, a németek jóformán tehetetlenek voltak ellene. A gyalogságot a mély árkok, szögesdrót és géppuskák rendszere szinte minden esetben megállította, a páncélosok viszont képesek voltak leküzdeni a nehéz terepet, ráadásul páncélzatukról egyszerűen lepattantak a géppuskalőszerek.

A tüzérség ugyan átütötte a harckocsik páncélzatát, de ez nem volt mindig elérhető és a magas röppályájú fegyverekkel rendkívül nehéz volt eltalálni egy relatív kisméretű, mozgó célpontot. A különböző átalakított lőszerek, illetve a 7,92 mm-es páncéltörő K-lőszer sem jelentett valódi megoldást, mivel utóbbi már 100 méterről is gyakran lepattant.

Végül a németek megalkották a Tankgewehr M1918-at (becenevén T-Gewehr-t: egy 13,2 mm-es lőszert tüzelő fegyvert, amely gyakorlatilag egy felnagyított puska volt. A T-Gewehr-nek több hátrányos tulajdonsága volt: a töltött fegyver tömege (bipóddal) elérte a 18,5 kg-ot, hossza pedig az 1691 mm-t, ezért két katona kezelte, de még így is jóval hatékonyabb és egyszerűbben használható volt, mint a többi lehetőség, ráadásul olcsóbb is volt náluk.

A második világháború kezdetére további országok is követték a németek példáját, de a brit „Rifle, Anti-Tank, .55in, Boys”, a lengyel Karabin przeciwpancerny wzór 35 és más páncéltörő puskák a háború második felében már hatástalannal bizonyultak az ekkor lényegesen vastagabbá vált páncélzatú harckocsik ellen. A gránátvetők e fegyvereket végleg kiszorították a harckocsik elleni harcból és a hidegháború alatt a páncéltörő puskák eltűntek.

Az 1980-as évek végén, a hidegháború és a Szovjetunió megszűnésével viszont felmerült az igény egy új, a páncéltörő puskákhoz hasonló fegyver iránt: ez lett a rombolópuska, amely a könnyen páncélozott és páncélozatlan célok pusztítására kiválóan megfelelt.

Az egyik első ilyen fegyver az amerikai Iver Johnson AMAC-1500-as volt, e fegyverek legismertebbike azonban az 1989-re kifejlesztett, szintén amerikai Barrett M82-es. Az M82-essel egy időben (1987-től) Magyarországon a Haditechnikai Intézet munkatársai, Földi Ferenc mérnök ezredes, Piroska György és Egerszegi János megterveztek egy másik romboló puskát, az M1-est, amely az M1 „Gepárd” becenevet kapta.


Konstrukció:

Az M1-es a világháborús páncéltörő puskák leszármazottja: fejlesztésénél a lehető legegyszerűbb kivitelre törekedtek: a fegyver gyakorlatilag egy csőből és a tüzeléskor keletkező erőket elnyelő rendszerből áll - minden más, feleslegesnek ítélt alkatrészt elhagytak. Romboló puskaként a Gepárd rendkívül nagy méretű: tömege üresen is eléri a 17,5 kg-ot, hossza pedig az 1570 mm-t, igaz, ez szállításhoz szétszedhető - ekkor a leghosszabb elem (a fegyvercső) 1200 mm hosszú (az ún. bullpup kialakítással így is csökkentették a fegyver hosszát).

A típus megtervezésénél egymásnak ellentmondó követelményeket kellett egyetlen fegyverbe házasítani. Egyrészt a puskának 1200 m-ről el kell találnia ember méretű, álló célpontot, szórásképének pedig 100 m-en el kell érnie legalább az SZVD (Dragunov) mesterlövész-puska pontosságát. Ugyanakkor azt is előírták, hogy eközben a kezelőre ható erő nem lehet nagyobb egy átlagos sörétes puskáénál, valamint a fegyver hosszát a lehető legjobban le kell csökkenteni.

A szükséges tűzerő elérésének alapvető eszköze a lőszer megválasztása volt. E fegyver nem a rendkívül széles körben elterjedt 7,62 mm-es NATO lőszert (vagy annak szovjet megfelelőjét) tüzeli, hanem egy jóval erősebb 12,7 mm-es-est. Ez kaliberében megegyezik az amerikai M2 Browning nehézgéppuska által használt „.50-es” (12,7 mm-es) lőszerrel, ám mégsem azonos vele.

Az M1-es ugyanis a szovjet 12,7x108 mm-es lőszert tüzeli, amelyet még az 1930-as években fejlesztettek ki és a DK nehézgéppuskához, később a DSK nehézgéppuska (és más fegyverek) lőszereként funkcionált. Maga a lőszer közel azonos az amerikai 12,7x99 m-eshez, de a hosszabb és kissé szélesebb lőszerhüvely miatt közel 20%-kal több lőport tartalmaz (22,72 ccm-nyit).

A fegyver csöve a szovjet NSZVT nehézgéppuskából származik (1100 mm-es változat, krómozott kivitel), de a fegyvercsöveket először tesztelik. A bevizsgált öt csőből átlagosan 4 nem felel meg a magas követelményeknek (a pontosság növelésének ez a relatív olcsó módja nem egyedi, hasonló rendszerrel válogatják ki például a német Heckler & Koch G3-as gépkarabélyok közül azokat, amelyeket G3SG/1-es mesterlövész-puskákká alakítanak át).

A rombolópuskák (és a korábbi nagy kaliberű páncéltörő puskák) kritikus pontja az energiaelnyelés: a kézifegyvereknél a lövés erejét szinte minden esetben a lövő keze, illetve válla viseli, a rombolópuskáknál viszont olyan erőhatások érik a fegyver kezelőjét, amelyek könnyen eltörhetik a vállát (ez a második világháborúban gyakran meg is történt).

Az M1-es ezt megelőzendő egy bonyolult, hármas energiaelnyelő rendszert kapott - ez gyakorlatilag azonos a modern lövegeken alkalmazott megoldással. Tüzeléskor a keletkező lőporgázok egy részét a puskára szerelt csőszájfék furatain át a lövéssel ellentétes irányba vezeti ki, ezáltal csökkentve a lövés visszaható erejét.

Az energiák nagy részét egy összetett csúszkarendszer emészti fel: ez tüzeléskor (szintén a lövegekhez hasonlóan) hátrafelé siklik, ezáltal a lökésszerű erőt átalakítja lassabb, elnyújtott vízszintes mozgássá. Végül a fennmaradó energiák egy részét a kettős első és egy hátsó villaállvány, valamint a rugalmas ütközővel rendelkező válltámasz emészti fel, ezáltal a Gepárd hátrarúgása meglepően alacsony.

A nagy teljesítményű mesterlövész-puskákhoz hasonlóan az M1-es is egylövetű, manuálisan tölthető: ezáltal javult a fegyver szórásképe, de a töltés lassú és összetett folyamat. A fegyver pisztolymarkolata egy egységet képez a kiemelhető zárszerkezettel, ebben található elől a kétkörmös zártömb, hátul a külső kakasos elsütő berendezés.

Lövés előtt a fegyver kezelőjének az egész pisztolymarkolatot felfelé és jobbra el kell fordítania, majd hátrahúznia és kiemelnie a helyéről, szabaddá téve a töltényűrt. A lőszer behelyezését követően a zártömböt vissza kell helyezni, a pisztolymarkolatot lefelé elfordítva zárolni a fegyvert, majd a kakast kézzel felhúzni - az M1-es csak ezután süthető el.

A fegyvert felhajtható, függesztő-rendszerű (a puskához a cső felett csatlakozó) fegyverláb támasztja meg, de lehetőség van szánszerű hátizsákváz-állványra való rögzítésre is (a hátizsákot a szétszerelt fegyver szállítására használják). Ezen kívül a Gepárd egy harmadik, állítható magasságú hátsó lábat (és tusás arctámaszt) is kapott.

A Gepárd-ot eredetileg szabványos irányzékkal kívántál ellátni, de ez a jelentős erőhatásokat nem bírta, ezért az M1-est hazai fejlesztésű 6x42-es, 12x60-as vagy ún. single point optikai irányzékokkal látták el. Emellett rögzíthető a (norvég) SIMRAD KN202F csillagfény-erősítővel ellátott éjjellátó készüléke is, viszont az M1-esre hagyományos fém irányzékot nem szereltek (erre nincs is szükség, mivel a fegyverrel nem lehet menetből lőni).

A minimális tűzgyorsaság ellenére az M1-es komoly tűzerőt képvisel: a jelentős, 840 m/s-os kezdősebességű lőszer maximális célzott lőtávolsága 2500 méter, jármű méretű célok ellen 2000 méter távolságról hatásos, 1300 méterről egy öt lövésből álló sorozat képe belefér egy 25 cm-es körbe. Páncéltörő lőszerrel a Gepárd 100 méterről 25, 600 méterről 15 mm-nyi homogén acéllemezt üt át.


Életút:

Az M1-es Gepárd megtervezését követően csapatpróbákra került a Magyar Honvédsédhez, majd 1991-ben rendszeresítették (25 példányt). A fegyverrel szembeni egyetlen kifogás az M1-es rendkívül hosszú újratöltési ideje, amit a tár hiánya is növel. Erre reagálva a Haditechnikai Intézet a fegyverből újabb változatokat tervezett.

Az enyhén módosított M1A1 (ld. balra) és M1A2 után az első új modell a M2-es lett. Ez felépítését tekintve megegyezik az M1-essel, viszont azzal szemben öntöltő rendszerű (a hátraható energiákat elnyelő rugók a fegyverzárat is mozgatják). Az M2-es érdekes megoldása, hogy 5 töltényes szekrénytára (és 10 töltényes csigatára is) a markolat mellett (attól balra) helyezkedik el, ezért balkezes lövők nem használhatják. Az M2-es hosszú hátrasiklása az újratöltő mechanizmussal együtt még az M1-esnél is hatékonyabban emészti fel a lövés erejét, ezáltal a hátrarúgása még kisebb. A fegyver részben emiatt könnyebb (”csak” 12 kg-os) és 40 mm-rel rövidebb, mint az M1-es, ugyanakkor hatásos lőtávolsága is 1000 méterre csökkent.

A M2-esből kialakítottak egy rövidített csövű (nagyobb csőszájfékkel rendelkező) légideszantos változatot is, M2A1 jelzéssel. Az M3-as Gepárd az M2-eshez hasonlóan öntöltő rendszerű, viszont nem a korábbi modellekben használt 12,7 mm-es, hanem a nagyobb (szintén szovjet) 14,5 mm-es lőszert tüzeli, ezáltal még nagyobb rombolásra képes (ehhez a fegyver energiaelnyelő moduljait is meg kellett erősíteni).

A sorban ezt az M4-es és M5-ösök követik, amelyeknél visszatértek a 12,7 mm-es szovjet lőszerhez, de mindkét fegyvert úgy alakították ki, hogy csövük a harctéren is gyorsan cserélhető legyen és alkalmasak amerikai 12,7 mm-es lőszer tüzelésére is (a jobboldali fotón egy M5-ös látható.

A Gepárd puskák legújabb tagja az M6 „Hiúz”: ez is hasonló az M4/M5-ös modellekhez (12,7 mm-es lőszer, öntöltő kialakítás), de a modernebb, nagyobb teherbírású anyagoknak köszönhetően könnyebb és kisebb (töltve is csak 11,4 kg-os), valamint fejlettebb optikával rendelkezik. Meg kell jegyezni, hogy a (szintén magyar) Szép-féle mesterlövész puska felépítése ugyan hasonló a Gepárd sorozatéhoz (emiatt néha Kisgepárd-ként hivatkoznak rá), de ez a fegyver 7,62 mm-es kaliberű és közvetlenül nem kapcsolódik a Gepárd-hoz (igaz, a mesterlövész-puskát tervező Szép József részt vett az M1-es későbbi változatainak tervezésében is).

A Gepárd romboló-puskák gyártása lassú és nem egyenletes. A fegyvereket több cég gyártotta, illetve gyártja (köztük a nyírvasvári Bátori Épszol Kft.). A Magyar Honvédség csak az M1, M2 és M3-as modellekből rendelt, rendeltetésüknek megfelelően alacsony darabszámban. Ebben szerepe van annak is, hogy a magyar hadvezetés a fegyvert kizárólag járművek elleni rombolópuskának, nem pedig nagy távolságú mesterlövész-puskának tekinti (a kisebb lőtávolságú, de nagyobb tűzgyorsaságú változatok is ezt az igényt elégítik ki).

A román CRIABO Defense & Security vállalat megvásárolta az M6-os licencgyártásának jogát és a fegyvert GM6 „Lynx” néven kínálja, de a Gepárd családot Magyarországon kívül eddig egyedül India rendszeresítette (minimális számban különleges alakulata számára vásárolt GM6-osokat). Ezen kívül a fegyvert az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában civil vevők számára kínálják (Európa legtöbb országában nagy kaliberű kézifegyvert, illetve öntöltő mesterlövész-puskát magánszemély nem birtokolhat).

A Gepárd fegyvercsalád kifejlesztésének szükségessége megkérdőjelezhető, mivel a telített piacon ma már ismert nagyvállalatok (pl.: az osztrák Steyr, a brit Accuracy International vagy a fent említett Barrett is) több különböző romboló-puskát dobott piacra (emellett jelentős a helyi fejlesztésű modellek száma is), ugyanakkor az is igaz, hogy a magyar fegyver állja a nemzetközi összehasonlítást. Eddig a rendelkezésre álló adatok alapján összesen kb. 200 db Gepárd romboló puskát gyártottak, ennek több mint a fele M1-es modell (a Gepárd folyamatos fejlesztését az a remény mozgatta, hogy külföldi hadseregek nagyobb tételben vásárolni fognak belőle, de ez eddig nem történt meg).

Zárásképpen érdemes megemlíteni, hogy az M1 Gepárd-ot jelentős tömege miatt nem tervezett visszavonulás (menekülés) esetén a lövésznek hátra kell hagynia (annak jelentős tömege miatt), azonban a zártömböt tartalmazó markolatot magával kell vinnie, ezáltal az elhagyott fegyver használhatatlanná válik.


Műszaki adatok:

Gyártó: Bátori Épszol Kft.

Típusnév: M1 „Gepárd”

Típus: (egylövetű, nagykaliberű) rombolópuska

Megjelenés éve: 1991

Tervező: Földi Ferenc

Fizikai jellemzők:

Fegyver tömege: 17500 g

Teljes hossz: 1570 mm

Csőhossz: 1100 mm

Kialakítás:

Működési elv: kézi töltés (töltéshez kiemelendő zárszerkezettel)

Tárkapacitás: nincs tár

Irányzék: 6, illetve 12-szeres nagyítású optikai irányzék

Lőszer:

Neve: M30/38

Mérete: 12,7×108 mm

Tömege: 51 g

Teljesítmények:

Tűzgyorsaság: ismeretlen lövés/perc (rendkívül alacsony, kb. 10 lövés/perc)

Lövedék kezdősebessége: 850 m/s

Csőben mért max. gáznyomás: 1800 bar


Vissza
Ötlet.Minőség.Elfnet.hu | 2011-2017 | Minden jog fenntartva.